A forró nyarak feketére égették, a fagyos telek köhögőssé tették. Gyógyszert nem akart, orvosért nem fizetett. Nem ivott pálinkát, s nem kellett neki a bor sem.

A telefonban annyit mondott, hogy félóra múlva ott lesz. Selymes és selyemérzékenységű, vidám női hang volt. Szerette, mert mindig arra emlékeztette, hogy nincs egyedül,

Huszonnyolc év múlva pontosan ugyanott feküdt, ahol a felesége, asszonya, kicsinyke kis szentje. Meglett ember voltam, elmúltam negyvenéves, s próbáltam érett lenni.

- Nem vagyok elég őrült, hogy író legyek – gondolta a fiatal férfi, mikor egy újabb kiadó visszautasító levelét unottan az asztalra dobta.

Noha egykorúak voltunk, nem tartoztam közéjük. Vasárnaponként ugyanazon parkba jártunk, s néha, fel-feltekintve olvasmányaimból megbámultam őket.

Két férfi sietős lépésekkel haladt az … utcán. Egy orvos és egy pap volt. Testvérek. Magas, szenvedélytelen arcú férfiak rideg, gyanakvó tekintettel, túlságosan mély vonásokkal. Szülés előtt álló asszonyhoz mentek,

Ilyenkor már vörössé érik a bogyó, s a folyók áttetsző vizében az ezüstszínű halak száznyi apró horgonyként bújnak meg a kövek között

Pietro Rivera atya egy kicsinyke római plébánián szolgált lassan két évtizede. Különös, zárkózott ember volt, ennek ellenére, mikor a rogyadozó külvárosi utcákat járta,

Mikor elmúlt ötvenéves, tanulmányozni kezdte önmagát. Megállt, s belebámult reggelente abba a másiknak az arcába, aki mintha önmaga lett volna, s a ki megvetéssel nézett vissza rá.

Régóta őrzök egy fényképet, melyet valaki ott felejtett a szobám párkányán. Talán valaki, aki rajongott egy nőért. Vagy egy nő, akiért rajongtak.