Kövér Ferenc, az Árokaljai Bödön nevezetű vendéglátó egység tulajdonosa és egyben egyetlen alkalmazottja épp egy hatalmasat harapott a két vastag karéj kenyér közé lapított testes fasírtgombócból, mikor kinyílt a helyiség ajtaja. Feri a balkezével intett az érkezőnek, a jobbal pedig a teli szájára mutatva jelezte, egyelőre nem képes illő módon jó napot kívánni.
- Nyeld csak le, Ferikém, meg ne fulladj itt nekem, annyit azért még én sem érek – mosolygott Trebik Lajos, akit ebben a faluban mindenki csak Talpasnak szólított.
- Talpaskám, drága emberem, a hétszentségit, de rég nem láttalak, de jó hogy megjöttél – örömködött a kocsmáros, miután végre az utolsó morzsa is lecsúszott a torkán.
- Meg ám bizony és méghozzá milyen szomjasan. Egy nagyfröccsöt, ha lehetne, Ferikém, de a borabbikból, ha megtennéd.
- Ugyan már, Talpas, nincs nekem amolyan…
- Hagyd el, Ferikém, előttem nem kell titkolnod, ismerlek már, mióta… Tudom én, mindenkinek meg kell élnie valamiből – kacsintott amaz.
- Ez bizony úgy van, ahogy mondod. Cudar egy világ van nekünk vállalkozóknak. Adók, meg járulékok, meg ilyen illetékek és egyéb hasonló lepapírozás nyavalyák – sopánkodott a kocsmáros.
- Aztán a szegény Postás Juli…
- Hát, már te is ezzel jössz – vágott közbe emelt hangon. - Mindenki tudja, hogy mindig is pityókásan kerekezett mikor hordta a leveleket. Egynap a nagykútnál, a sarkon beleszédelgett az a szerencsétlen fehércseléd egy dalolászó feketerigóba, de egyenest ám, arccal telibe, azóta nem lát rendesen. Persze erre mért is emlékezne az a kótyagos, sőt még tagadja is. De akkor sem a metiltől van baja, az csak szóbeszéd. Az én pálinkám nem olyan, magam főzöm, csak tudom. De most már, hogy így felidegesítettél, ki is száradt a gigám, hát iszom veled egyet én is.
- Igyál, Ferikém, azt’ nyugodjál le. Mérget vehetsz rá, minden kettőnk között marad, mint mindig is – nyugtatta a másikat amolyan cinkos mosollyal. – Különben is mi az, hogy egy árva lélek, annyi sincs itt?
- Jönnek ezek hamarost, egyet se félj, édes öcsém. Amint végeznek a közmunkával, egyből ideeszi mindegyiket a rossz nyavalya.
- Vagy úgy – felelte Talpas és már nyúlt is az itala után.
- Akkor egészségedre! – emelte meg a poharát a kocsmáros és összekoccintotta Talpaséval. - Na, de ne várass már tovább – mondta miután mindkettőjüknek újratöltött -, mesélj, milyen volt ott ennyi ideig városon.
- Eltelt valahogy, hol lassabban, hol gyorsabban. Gürcölni azt kellett, a fizetség, hát az, na, hagyjuk. A főnök egy nagy ganéj teremtmény volt. Láttad volna a sunyi képit, mikor a bért kellett osztania, mint akinek a fogát húzzák. Mindég próbálkozott, ilyen levonás, meg ez-az; áfázott meg ízézett, hadovált összevissza a szerencsétlen tetűje, fene a fajtáját.
- A szállás rendben volt? – kérdezte Feri, miközben két újabb fröccsöt pancsolt össze.
- Hotel Lábszag – válaszolta röhögve Talpas. – Olyan bűzt, mint ami ott volt én még sohase…de komolyan, pedig volt már nemegyszer, hogy a szomszéd Mariséknál én vödröztem szét a kertben a pöcét.
- Nem irigyellek, az biztos – vihogott a kocsmáros. – Aztán milyenek a népek arrafelé mostanság?
- Hát azok végett egyet se bánd, hogy rég jártál feléjük. Bolondok mind, szavamra, na, Istenbizony. Cifrák, mint a pulykák, pávák, ráadásul még hangosak is, de irtózatosan ám. Közéjük keveredve az ember néha azt sem tudja, melyik a fiú, melyik a lány, de mind visít, mint az a hízott jószág, amelyiknek megboldogult apám egyszer hajnalban, öt féldeci után a nyaka mellé szúrt, de rendesen ám. Azt az a szerencsétlen állat meg a lapockájából kiálló késsel, valami borzasztó hangot kiadva, ijedtében nekirohant egyenesen a kerítésnek. Pedig azt hinnéd, hogy ezek olyan okosok ott. Mindegyik állandóan olvassa a telefonját. A metrón meg úgy ülnek, mint mifelénk a budin szokás, ha szorulása van az embernek, és ezért még művelődni is visz magának a megyei lapból.
- Eddig se vágytam én oda, ezek után, még inkább nem.
- Na de ez semmi. Mostanság vesztek csak meg igazán. Az utóbbi időben még marhábbak lettek.
- Hogyhogy, történt valami?
- Jön ez a választás, tudod, és ez aztán végképpen megbolondította őket. Gyűlnek itt, tömörülnek ott, ragasztanak, festegetnek, firkálnak mindenfelé. Olyan zajosak, meg indulatosak, mint amilyen a Deresné volt, mikor rányitott az urára meg a szomszéd Katinkára. Valamikor nem lehet tőlük közlekedni se. Volt, hogy nem bírtam eljutni miattuk a kisboltba sem, azt majd ott vesztem szomjam a szálláson, mert lezárások voltak. De hagyjuk is ezt, nem azért jöttem haza. hogy magammal hozzam őket. Ott egye meg a rosseb mindjüket. Inkább még egy fröccsöt, Ferikém, légy szíves, és közben mondjad, mi történt nálunk, mialatt odavoltam.
- Mindjárt sorolom, édes öcsém, de előbb töltök már magunknak két rövidet is, mert még a végén megsavasodunk ettől a sok bortól. Kell valami kompenzálás a gyomornak, én legalábbis úgy vagyok vele.
- Nem szállok ezügyben vitába veled, barátom, csak bátran, bátran!
Miután felhajtották a pálinkát, Feri kijött a pult mögül és az egyik asztalhoz tessékelte Talpast. Hozott egy hamutartót is, a zsebéből elővett egy csomag cigarettát és egy öngyújtót.
- Rágyújthatsz te is, nincs itt senki, aki óbégatna a tilalom végett - kínálta a másikat. – Volt itt a Kozákné a múlt héten – kezdett bele a mesélésbe a kocsmáros, miközben tüzet adott Talpasnak. - Vinnyogva megfenyegetett, mondván, ha még egy csepp italt merek tenni az embere elé, úgy megátkoz, hogy mindkét lábam belegörbül.
- Nem vicc az, Ferikém! Én már legénykoromban is azt hallottam, tényleg van varázslata annak a nőszemélynek, vigyázz vele, amondó vagyok. De mért vetemedett ilyesmire?
- Jancsi bácsi az előző hónapban az utolsó fillérig elitta a segélyt. Na, nem csak nálam – mentegetődzött mindjárt a kocsmáros kifelé tartott tenyérrel. – Járt az a bótba is rendszeresen, ott olcsóbb a lépcsőn ülve. Azóta, ha betéved az öreg, csak jaffát löttyintek neki, mire olyan szúrós szemmel néz rám, hogy már-már én szégyenlem magam, de mi mást tehetnék?
- Az már biztos, jobb félni, mint aztán bottal járni – jelentette ki heherészve és bólogatva Talpas, miközben együtt érzően megveregette a kocsmáros vállát.
- A Králikné unokájának, a bögyös Terinek megszületett a hatodik gyereke.
- Messze kerülte a meddőség, az is bizonyos – vágott közbe Talpas. – Szemrevaló egy teremtés az, szentigaz – mondta merengő tekintettel, miközben megnyalta a szája szélit.
- Nem is ezért vette a szájára az egész falu, hanem hogy már az ötödik apától babázott le.
- Azért az…
- Biza, azt beszélik, ott tartanak, valamiféle könyvelést vezetnek arról, ki mikor fizet tartásdíjat.
- Kész tenyészet, az áldóját neki.
- Olyasmi, jól mondod. Volt még, hogy hazajött a Gerbelék unokája a Lacuska, tudod az, amelyikről az a hír járta, hogy egyetemre ment városon, de sokan állították, hogy csupán csak egy esti tanfolyamra iratkozott be valami oskolába. Sose derül már ki, mi az igaz. Mondjuk, én se hiszem, hogy egyetemre jár, túl vézna az a gyerek ahhoz, hogy okos legyen.
- Igaz, igaz - helyeselt Talpas hátra dőlve a széken és megveregette termetes pocakját.
- Kiment az Istenbarma az apjával az erdőre fűrészelni, de ott is csak telefonozott közben, meg belegabalyodott a világhálóba, aminek végül huszonegy öltés lett az eredménye a balkarján.
- Az agyatlan birkája – vágta rá Talpas köhögve a nevetéstől.
- De mindez semmi, ahhoz képest, ami most van itt minálunk.
- Ne mond már, van még más is?
- Van ám! – jelentette ki határozottan a kocsmáros. – Úgy szakadt ketté a közösség emiatt a választási hisztéria miatt, mint a tavalyelőtti falunapon a szegény Pintye Boriska blúza a lángosos bódé mögött, mikor a Lenzsér gyerek macerálni kezdte azt a vattacukros ígérettel odacsalogatott hiszékeny leányt.
- Ki hitte volna? Itt is ugyanaz? – kérdezte csodálkozó tekintettel Talpas.
- Az, az – kezdte szomorúan sóhajtva a kocsmáros. – Minden este át kell pakolnom az asztalokat. Ezek jobbra ülnek, amazok balra. Isznak egy-kettőt, majd mindjárt kezdődik a vita. Először csak átmutogatnak, átkiabálnak egymásnak, később már fenyegetően meg is mozdulnak egymás felé. Több estének is az lett a vége, hogy riasztanom kellett a körzeti megbízottat, sőt néhány esetben még a Göröngyösi rendőrőrsre is telefonáltam, mert úgy eldurvult a helyzet. A Veréb Jocó a múlt héten a saját öccsét akarta agyonütni, mert az kiröhögte a koalíciót, vagy micsodát. Az egyik oldal királyt akar, a másik meg kolhozt, vagy mi az Istennyilát, miközben az is lehet, egyik sem tudja, hogy ez, vagy az mit jelent, mivel is jár valójában. Lemerném fogadni, egyik satnya vakarék se látott még életében együtt tíz darab húszezrest sem, de itt meg veszettül milliárdokról, meg hitelekről, meg kamatokról, meg hagy ne soroljam még, miről ordibál mindegyik. Néha mán majd’ olyan, mintha a pénzügyminisztérium büféjét csinálnám, nem is ezt a kocsmát. Úgyhogy édes öcsém – nézett komolyan Talpas szemébe a kocsmáros -, ha ezek megjönnek, márpedig rövid időn belül itt lesz mind - pillantott félszemmel a faliórára -, el ne mond, hogy kire szavazol, mert a félkocsma neked esik, miközben a másik fele tagságidíjat kezd el tarhálni tőled.
Ekkor nyílott ki a kocsma ajtaja és Kozák Jancsi bácsi lépett be bizonytalan léptekkel azon.
- Adjon Isten! – köszönt illedelmesen az öreg.
- Magának is! – viszonozták amazok szinte egyszerre.
- Jaffát? – kérdezte a kocsmáros, miközben felállt az asztaltól.
- Esselleg inkább egy deci unikumot, Ferikém – felelte Jancsi bácsi és egy kétezerforintos bankjegyet helyezett a pultra.
- Vigye a kánya, legyen, ahogy az ég akarja, még ha belegörbülünk is – vágta rá vihogva Kövér Ferenc, majd belépett a pult mögé, és mind hármójuknak töltött egy-egy vizespohárba a hűtőből előkapott zöldszínű, nagy gömb üvegből.
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
