Mikor a Cimetiére de Montmartre sűrűn benőtt útjait jártam, elvetődtem a gyermeksírokhoz.
Olyanok voltak a kis fejfák a nagy síremlékek szomszédságában, mint a szégyellnivaló szegény rokonok egy úri házban. Idegesen álltak, ahogy a gyermek szokott állni tanítója előtt, várva a megszégyenítést.
Néztem a neveket, megkopott betűkben enyésző életeket. Michelek, Maurice-ok, Pierre-ek, Claire-ek, Marie-k fekszenek itt apró porladó testtel, s úgy tűnik, csak én siratom őket. A beszakadt, formátlan kis sírdombjukra ráült a feledés.
Elhatároztam, hogy kinyitom az ifjúság ablakait, s megmutatom az elveszett életeket. Mást nem adhatok nekik, csak a lehetséges sorsukat. Megírom, milyenek lettek volna, elmesélem szerelmüket, ámulataikat és a szomorúságukat. A szomorúság szépségét és a szépség kegyetlen nosztalgiáját.
Úgy mesélem el, mintha ők mondanák egy-egy füstös kávéházban vagy hangos utcavégi teraszon, esetleg kopott utcákon sétálva.
Önkényesen és mégis a teremtés örömével. Ennyivel tartozom nekik...