2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
... és a nő
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

Szeretem Budát tavasszal.
Ilyenkor kikandikál a kerítések mögül az orgona, a levegő langyos, a napfény enyhe, s a parkok tele vannak lelkesítő illatokkal.
Sajnos ez a történet egy ronda őszi napon játszódik.
Egy szép nő ül a padon. Először azt hittem, valamit olvas. Ahogy közelebb megyek, látom, fényképeket néz. Nincs ebben semmi különös, például én embereket nézek errefelé.
Három hónap óta egy kis magazinnak dolgozom, mely apró életképeket rendel tőlem. Örömmel vállaltam el, mikor közölték velem, hogy az aprón van a hangsúly. Igaz, a fizetség esetében ezt nem hangsúlyozták ki.
Elhatároztam, hogy megírom ennek a nőnek a történetét. Az igazság sohasem foglalkoztatja a komoly írót.
Leülök nem messze tőle. Igazi budai lány. Szőke, fekete szemű, vékony, formás. Nos, igazságnak ennyi elég is lesz.

Egy tavaszi napon, mikor az úthajlatok tele vannak orgonákkal, s az áprilisi fény telekacagja a háztetőket, az utcákat és a pocsolyákat aranyos fényekkel, Vincze Bella kisasszony leült a pasaréti parkban egy vén, korhadt deszkájú padra. Arcát megmutatta a napnak, rózsaszín szalaggal átkötött kalapját megigazította...

- Ön rólam ír?
Ahogy felpillantok a jegyzeteimből, előttem áll a szép budai lány.
- Miből gondolja? – kérdezem meglepetten.
- Mert írás közben lopva felém néz.
- A látvány mindenki tulajdona. Nincs szó lopásról.
- Igenis, fontos számomra, hogy tudjam...
- Nem, nem önről írok, hanem általában egy budai lányról.
- Miért vág a szavamba? Ennyire nem tudja az illemet?
És azzal ott hagy. Tehát egyedül maradtam, s mintha az ihlet is vele szaladt volna el ütemes cipőkopogással.
Néhány perc múlva váratlanul esni kezd az eső. Ilyenkor a szél egy nagyot fújtat, majd ömleni kezd a hideg, kegyetlen eső. Keresem az esernyőmet, s akkor döbbenek rá, hogy a szép budai lány kapta fel és vitte magával. Még át is futott a tudatomon, hogy mennyire hasonló az esernyőnk.
Tehát ülök a padon, s pillanatok alatt megázom. Az első meglepetésem után a második az, hogy nemcsak a kalapom ázott be, hanem a cipőm is. Múlt héten vettem, s azzal hirdették, hogy: „Járjon ön a Himaláján, tengerparton, semmi nem fog ki e cipőtalpon!" Talán azok nem is, de a budai eső egy perc leforgása alatt bocskorszerűvé nyomorította a cipőmet. Ekkor a szemközti padon meglátok egy esernyőt. Odarohanok, felkapom. Újabb széllökés, s már csak a fogantyúja marad a kezemben. Közben az ernyő végigpattog a járdán, majd kiszédül az útra. Éppen utána akarok futni, mikor egy autó száguldva szétlapítja.
Így indulok el, közben az esőtől alig látok. Minden lépésemet hangos cuppanás kíséri. Egy kapualj alá húzódott rendőr hosszan meg is bámul. Legszívesebben felé kiáltanék, hogy: "Kérem, tartóztassanak le!"
És ebben a pillanatban valami nekem csapódik. Majd a földre. Először csak formás női lábakat látok, aztán az esernyőmet, melyet felkap a szél, s egy könnyed mozdulattal bedob egy ház udvarára.
- Ilyen kellemetlen alakkal még nem találkoztam! – mondja a szép budai lány, miközben felsegítem. – Már az első pillanatban, mikor megláttam magát, menekülnöm kellett volna. Én ostoba, hogy ne ázzon meg, rohanok vissza az esernyőjével. Az enyémet nem látta? – kérdezi gyanakodva.
- Nem, Bella, nem láttam.
- Miért hív engem Bellának?
- Csak a...
- Tudja mit! Nem is érdekel! Visszamegyek az esernyőmért. Maga pedig ázzon rongyosra!
Most rám néz, majd hangosan kacagni kezd.
- Hiszen úgy néz ki, mint egy ázott ürge! – s újabb nevetés rázza meg csinos testét.
Olyan szépen és felszabadultan nevetett, hogy nem tudtam haragudni rá.
- Kérem, húzódjunk be ide! – mondom neki, ahogy egy széles polgári ház előtt megállunk.
- De az esernyőm!
- Hagyja, kérem, az esernyőt! Biztos ellopták!
Gyanakodva néz rám.
- Ilyen esőben az esernyők elveszítik a létjogosultságukat! – felelem ártatlan képpel.
Belém karol, úgy megyünk a házhoz közel. Hirtelen megcsúszom, s hogy el ne essünk, az ereszcsatornába kapaszkodom, mely félig kiszakadva a falból rám önti a szinte jegesen hideg és sáros vizet. A kalapom behorpad, a karimája leszakad.
A lány már kipirult arccal kacag, majd ennyit mond:
- A kalapja is elveszítette a létjogosultságát.
Most ő vonszol ellenkező irányba.
- Erre lakom! – mondja, s mosolyogva néz rám.
Próbálom megfejteni ezt a mosolyt, de a pokoli vihar nem engedi. Olyan sűrűn zuhog, hogy őt is alig látom. A házak, mint nagy, ormótlan kísértetek lebegnek előttünk és felettünk. Majd hatalmasat dördül.
- Nem maradhatunk itt! Fel kell jönnie hozzám!
Próbálja túlkiabálni ezt az égből jövő lármát, de némelyik szavára csak következtetni tudok.
Talán fél órát futottunk és gyalogoltunk, hogy aztán megint fussunk. Sehol egy taxi, egy bennünket megszánó autós. Az utcák kihaltak, szinte térdig áll némelyikben a víz.
Csinos ház előtt állunk, amolyan kispolgári bérház. Kulccsal nyitja a nagyajtót, majd felfelé szaladunk a lépcsőn.
- Nehogy meglássanak! – suttogja, mintha valaki ki akarná lesni a titkát.
Aztán frissen festett ajtó elé érünk. Már nyílik is. Kicsinyke lakásban vagyok, mely tiszta, rendezett, talán egy kicsit túlzsúfolt. Egy szoba és egy konyha az egész. És egy apró fürdőszoba. A szobában ágy, felette egy tájkép, oldalt varrógép, majd asztalka, rajta egy rádió, s a sarkokban virág, szemben szégyenlősen áll egy sovány szekrény. Ha nem a kis lakás része lett volna, sufniajtónak néztem volna. És két fotel, melyben egy termetes ember már nem férne el. A kettőben sem egyszerre.
Törölközőt hoz.
- Vegye le a kabátját és a zakóját! – mondja mindenféle zavarodottság nélkül. Látja, hogy az ing és a nadrág is vizes. – És a többit is...
Most elvörösödik. Nem a kamaszlányok felserkenő pírjával, hanem a szavaitól megrettenő nő szégyellőségével.
- Ott van a fürdőszoba. Az édesapámnak van itt egy váltás ruhája. Nem olyan magas, mint ön, de néhány órára megfelel.
Mikor behajtja az ajtót, annyit mond:
- Csak akkor jöhet ki, ha szólok.
Viharos gyorsasággal átöltözöm. Mintha valami súlyos bűnt követnék el. Mikor valamelyest rendbe szedtem magam, elképzelem, milyen lehet most. Talán ott áll a tükör előtt feszes női fehérneműben és a haját fésüli. A bőre fehér és hibátlan, a nyaka vékony, a válla keskeny, a combja...
Hirtelen rám nyitja az ajtót. Teljesen felöltözve áll előttem.
- Meddig piszmog még? – kérdezi most szigorún.
- Már elkészültem.
- És mért nem jelzett?
- Mert az ön jelzésére vártam.
Elgondolkodik. Majd kitárja az ajtót, s hellyel kínál. Aztán kiszalad a konyhába teát főzni, majd tányérokat vesz elő a szobai szekrényből. Végre elkészül. Annyit jött és ment, hogy beleszédültem. Viszont volt időm megnézni. Nagyon szép a lába. Mostanában a nők lábát nézem.
Aztán leül velem szembe. A lába továbbra is gyönyörű, ahogy a térde rám villan, hogy „ide nézz, ennél szebb úgy sincs Budán!", de most van időm megnézni az egész nőt. Illetve ennek a nőnek az egészét. Az arca egy gyermeké, a teste egy érett nőé. Ő is hosszan megnéz engem.
- Miért szólított Bellának?
- Nem is fontos. Nincs is jelentősége. A kéziratban így neveztem önt.
Eszembe jutott, hogy a kézirat elveszett az esőben. De nem sajnáltam, a sors írja helyettem a történetet.
- Író? – lelkesedik hirtelen.
- Csak újságokba...
Ettől elkedvtelenedik.
- Itt még soha nem járt férfi az apámon kívül – mondja halkan.
Hosszan nézzük egymást. Néha elmosolyodik. Majd lehajtja a fejét. Ilyenkor egy-egy szőke tincs az arcába hullik. Ott hagyja.
- Min nevet?
- Magán – válaszolja minden meglepetés nélkül.
- Én már leszoktam erről. Aki nem tud lakbért fizetni, s keveset is eszik, az leszokik a humor luxusáról.
- Nagyon régen nem nevettem ennyit – válaszolja.
Megint nevet, én pedig bámulom. Már a legszebbnek látom a sok nő között, kivel találkoztam életemben. A legtöbbe első látásra beleszerettem, hogy másnap kiszeressek belőle egy másikért. De ez a lány más volt. Csak egy kis lámpa világolt a szobában, de ennek a fénye is beleszerethetett, ahogy végigsimogatta a karját, felszökött az arcába, lecsorgott a hajáról a vállára, s beleshetett azokra a helyekre, ahova... Nos, mindegy!.
- Elállt az eső – mondtam.
- El – válaszolta.
- Akkor...
- Nincs akkor. Vizesek a ruhái, ön pedig reszket.
Nem mondhattam meg, hogy a csinos ujjai miatt reszkettem, hogy a combjának keskeny vonalától, és minden vonaltól, melyet a teremtés csapongó képzelete belerajzolt ebbe a lánytestbe, s megteremtette a tökéletes nőt, akit jó lett volna megcsókolnom, belecsókolnom az ölébe...

- Uram, ébresztő! Mindjárt itt a vihar!
Egy rendőr állt előttem. Ronda őszi nap volt ronda éggel és meglehetősen csúf színekkel. Úgy tűnik, elaludtam.
- Érti, amit mondok? - szólongatott újra a rendőrt.
- Értem. És köszönöm.
Ahogy felállok, lapok hullanak ki az ölemből. Három sűrűn teleírt oldal.
- Nem látott itt egy fiatal hölgyet?
- De igen – válaszolja a rendőr! - Őt is előbb figyelmeztettem, hogy lassan esik. Talán percek kérdése.
- És merre ment?
- Arra! – mutat a Filléres utca felé.
Hirtelen észreveszem, hogy az esernyőjét itt felejtette. Átsietek a padjához, felkapom, mire a rendőr felém kiált:
- És a maga esernyője?
- Tartsa meg! – ordítom vissza, s már futok is a magas polgári házakkal övezett sétány felé.
A szél most egy nagyot fújtat, majd metszően hideg eső zúdul le az égből, s millió apró gyöngyöt szór szét a lefelé hajló utcán. Nézem őket, másodpercnyi életüket, ahogy szétpukkannak.
Aztán már meglátom őt. Sietősen lépdel, alig érem utol. Egy kocsi hajt el mellettem, hatalmas sártömeget zúdítva felém. Ijedtemben kiejtem az esernyőt, melyet a szél nagyvonalúan felkap, majd ütni, pofozni kezdi, s lepofozza a Széll Kálmán térig.
Mikor utolérem a nőt, fuldokolva mondom, neki:
- Kisasszony, az esernyője!
- Nem hoztam esernyőt! – válaszolja.
Hatalmasat dördül az ég.
- Hiszen úgy néz ki, mint egy ázott veréb – mondja meglepetten. - Nem lakom innen messzire. Jöjjön velem, amíg el nem áll!
Belékarolok. Érzem vékony, izmos testét, s hallgatom cipőjének kopogását, melynek ütemék két nő láb dobolja bele ebbe a pokoli időbe. A két legszebb női láb.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007