Egyéni sorsok: Joseph M. Plunkett és Grace Gifford
2.
rész: A kivégzés
Kilmainham fegyház, Stonebreaker
udvar, Dublin, 1916. május 4., hajnali 4 és 4.30 között.
Drága
Grace,
Ez
csak egy kis levélke, amelyben szeretném elmondani, hogy szeretlek, de azért is
írom, hogy elmondjam, mindent elkövettem, hogy találkozzunk és
összeházasodjunk, ám ez nem volt lehetséges. Eltekintve attól, hogy nincs
bennem megbánás. Hamarosan találkozunk. Úgy gondolom, helyesen cselekedtem, én
nincs okom azt kívánni, bár ne tettem volna meg azt, amit megtettem. Te
semmiképpen nem fogod tévesen megítélni tetteimet.
Mondd
meg a rokonaimnak és a barátaimnak, hogy szeretem őket. Drága, drága gyermek,
bárcsak együtt lehetnénk. Szeress mindig úgy, ahogyan én szeretlek. Bármit is
teszel hátralévő időnkben, örömet szerzel vele. Elmondtam pár embernek, hogy
azt szeretném, ha mindenem, amim csak van, a tiéd lenne.
Ez
az utolsó kívánságom, így kérlek, legyen gondod rá.
Szeretlek
xxxxxx Joe [1]
Összeteszem a karom a fejem
alatt. Párna az, jó puha, biztonságot adó párna. Alattam meg egy egyszerű
szalmazsák, szürke és kopott pléddel. Az ember mindent megfigyel ilyenkor.
Így hallgatom a csendet; azt a
csendet, amelyet „csendnek” hívnak itt a fegyházban. Egy kis csörtetés, egy kis
mocorgás, jajongás, karcolások hangja a falon. Elmosódott suttogás a szomszéd
cellákból. Néha ütemes koppanások, amikor a börtönőrök meg a katonák menetrend
szerint járják a folyosókat. Amúgy meg tényleg csend van.
Tökéletes idő arra, hogy számot
vessen az ember az életével.
Nem bántam meg semmit. SEMMIT!
Azt tettem, amit tennem kellett. Nem is tehettem volna másként.
Csak ez az átkozott, fullasztó
köhögés ne lenne… de pár óra, és vége lesz ennek is.
Furcsa gondolatok tolakodnak a
fejemben… mi lett volna ha… mi lenne, ha… és ha nem tettem volna meg, akkor mi
lenne…
Eh, mindegy. Hagyjuk ezt a
mi-lett-volna-ha kezdetű mesét. Nem lesz itt semmiféle „ha”, meg „akkor talán.”
Nincs értelme.
Ahogy az utolsó vacsorának
sincs értelme. Minek. Megkaptam a vacsorám, azt, amire a legjobban vágytam: az
esküvőt Grace-el. Megkaptam. Jóllaktam. Elégedett lehetek.
Összevissza szállnak a
gondolataim így pár órával a sortűz előtt. Annyi minden van a fejemben, annyi
minden van a szívemben… Milyen jó lenne megírni őket versben! Mennyi mindent
tudnék most megírni… Mennyi mindent! De se toll, se papír, se idő. Most már az
enyémek maradnak a gondolatok, a lelkembe záródnak az érzések, csak az én
fülemnek szólnak a rímes sorok…
Fáj azért, be kell vallanom,
fáj. Grace… Istenem, mit megtett értem ez a lány! Nem lány… már asszony. Az én
asszonyom, az én feleségem. Holtomiglan,
holtodiglan.
Hát inkább holtomiglan;
hamarosan beteljesül a sorsom. És Grace velem lesz majd a Mennyországban.
Most már sokkal jobb.
Megengedhetek magamnak egy sóhajt. Grace…
Mennyi lehet az idő… illetve
pontosabban: mennyi időm lehet még hátra? Túl sok már nem. Pirkad.
Hát persze, megint más
gondolatok. Fájni fog? Fogom egyáltalán érezni? Vajon hallom a lövéseket,
érzem, ahogyan az ólomgolyók a testembe marnak? Jól céloznak-e, hamar vége
lesz-e, vagy ott fogok még szenvedni a véres kövön perceken át, míg megadják a
kegyelemlövést, vagy hagynak kínlódni?
Eh, micsoda felesleges
gondolatok ezek is…
Jó élet volt ez. Jó, és szép;
nem volt hosszú, de elégedett lehetek, azt hiszem. Megpróbáltuk, amit meg
kellett próbálnunk, megtettük, amit más nem tett meg. Tudni fogják az emberek,
hogy értük tettük! Igen, tudni fogják…
Emlékeznek
rájuk majd örökké,
És élni is fognak mindörökké,
Beszélnek majd róluk örökké,
És hallunk róluk mindörökké.[2]
Emlékezni fognak ránk örökké…
Igen, így lesz ez jó. Így
kellett ennek történnie.
Hirtelen kulcszörgés,
lánccsörgés, kattan a zár, és belép két szuronyos angol katona.
- Na, kelljen fel, Plunkett.
Itt az idő.
Hát eljött az idő… eljött az
időm. Lassan feltápászkodom a priccsről – azért rohanni nem fogok – és szépen
elindulok a katonák felé. Előrenyújtom a kezem, hadd bilincseljék meg. Minek
ellenkezni, semmi értelme.
Valahogy annyira nyugodt
vagyok. Nyugodt. És béke van bennem. Meg büszkeség. Alacsonyabb vagyok ezeknél
a katonáknál, de mintha óriás lennék közöttük: lenézek rájuk a magasból. Igen…
lenézek rájuk és lenézem őket.
- Mozogjunk – mordul az egyik
hangja kelletlenül.
Kíváncsi vagyok, vajon egyedül
nézek-e szembe a puskacsövekkel, vagy lesznek sorstársaim is, akikkel együtt
halok ma meg.
Á, igen. Willie Pearse,
szegény, és Michael O’Hanrahan… meg Ed Daly… itt hozzák őket is. Hát osztozunk
egymás sorsában. Osztozunk a büszkeségben, osztozunk a dicsőségben és végül
osztozunk a halálban is.
De mi akkor is tovább élünk.
Ezek meg… kik ezek... Csak úgy fognak rájuk emlékezni, hogy a „Ott mennek a pribékek, nézd, a gyáva
kutyák, akik a kivégzőhelyre vitték Plunkettékat!”
Felállítanak minket a fal
előtt. Nem kell a kendő! Hagyjanak engem a kendővel. Látom én amúgy is a kis,
fekete lyukakat, a gyáva és rettegő hatalom lyukait; még most is
meg-megremegnek. Minek kössék be a szemem…
És érzem, meg kell szólalnom.
„Boldog
vagyok, hogy Isten dicsőségéért és Írország becsületéért halhatok meg!” [3]
… szembenézek azokkal a fekete
kis lyukakkal, aztán egy csattanó, roppanó hang és…
Aztán a nagy semmi.
[…]
Illetve mégis. Kimondhatatlan
fény és ragyogás.
Tovább fogok élni. Tovább.
A víz fehér hulláma,
A fán arany levelek,
Akár Mananan leánya
A tengerből feljöttek.
A zöld hajtás és a virág,
A haboknak gyümölcse,
Tenger-otthonuk elhagyták,
Nem rejti sötét mélye.
Hívtátok őt és előbújt,
Világ szelei fújtak,
Mikor az érett gyümölcs hullt,
S a virágok kinyíltak.
Előjött, mikor sírtatok,
Ó, föld teremtményei,
Zenét adtak s boldogságot
Sóhajotok hangjai.
Siratódalra érkezett,
Kik végzetről álmodtok,
Alusztok, s új álmotok lett,
Fényetek s virágotok. [4]
A
Húsvéti Felkelés kivégzett vezetőinek emléktáblája
[1]
Joseph M. Plunkett utolsó levele Grace-hez, amelyet még a csata során írt.
[2]
W.B. Yeats: Cathleen ni Houlihan (Részlet).
[3]
Joseph M. Plunkett utolsó szavai.
[4]
Joseph M. Plunkett: Fehér hullámok a vízen (White Waves on the Water).
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
