Egészen csodálatos, hogy a néphagyomány az elmúlt századok hány meg hány dallamát, szövegét őrizte meg számunkra.  A 20. századi népdalgyűjteményekben bőven találunk olyan dalokat, amelyeket korabeli, írásos forrásokból Kájoni-, Vietorisz-kódex, 17. századi kéziratos énekeskönyvek, Vásárhelyi Daloskönyv, zsoltárgyűjtemények, Pálóczi H. Á.: Énekes poézis, stb.) már ismerünk. A 16. századot követően fennmaradt szövegemlékeink is egyre szaporodnak. Az egyes zenetörténeti korszakok sokszínűségéről, a különféle műfajok, dallamtípusok születéséről, változásairól, vagy épp eltűnéséről egyre teljesebb leírásokat olvashatunk. Mi a leírtak jelzés értékű bemutatására teszünk kísérletet. Ezért olyan zenetörténeti,  mind műzenei, mind népzenei példákat sorakoztatunk fel, amelyek a 16. századig visszanyúlóan szemléltetik zenei hagyományaink gazdagságát, valamint rámutatnak a megőrzés-változás szétválaszthatatlan, izgalmas folyamatára, az egyes zenei irányzatok és műfajok összefüggésére. Mivel világi és egyházi zene  évszázadokon át ugyanazon kulturális- és zenei hagyományból táplálkoztak, majd szétválásuk után is folyamatos kölcsönhatásban éltek, a műfaji sokszínűség meglepően nagy. Válogatásunkban szerepel: históriás- és történeti ének, egyházi népének, archaikus népi imádság, zsoltár, Tinódi Lantos Sebestyén, Wathay Ferenc, valamint Balassi Bálint egy-egy költeménye, a kéziratos énekköltészet műfajai: szerelmi- és virágének, mulattató- és lakodalmi dal, népdal (párosító), karácsonyi, húsvéti és pünkösdi szokásdal, illetve rítusének, népballada. Valamennyien egy tőről fakadnak, mint egy ágas-bogas fának az ágai.  A lant és játéktechnikája a Közel-Keletről terjedt el a VIII. századtól fokozatosan Európában az arabok megszállása (az ibériai félszigeten és Szicíliában) majd a keresztesháborúk idején. A lant elődjét ud-nak (ami fát, fából készültet jelent) nevezték. A lantot a középkortól elsősorban együttes játékban és ének kíséretére használták, majd a reneszánsz korban - az énekhang után - a hangszerek között a legnagyobb elismerés övezte. "Regina Omnium Instrumentorum musicorum"-nak, a "hangszerek királynőjének" nevezték, a házimuzsikálás fő hangszerévé vált, szinte minden főúri, polgári családnál megtalálható volt.

     A pengetős hangszerrel kísért szólóének tradíciója egészen az ókori időkig nyúlik vissza. A magyar középkori regösök, igricek, énekmondók, majd később ezek utódai, a históriás énekesek, a protestáns énekmondók többségében valamilyen pengetős - bár néha vonós hangszereken, hegedűvel és lírán – is kísérték magukat. Kelet Európában a dalok kíséretét nem rögzítették, improvizálva adták elő. A jelen lemez dalainak kísérete sem lett megkomponálva, leírva, csupán egy előadásmód a sokféle lehetőség közül, ami alkalmanként mindig változik. A legfontosabb, hogy a dalszöveg értelmét kiemelje, és hangulatát visszaadja, erősítse és ahhoz valamit hozzátegyen.

(Bognár Szilvia, Kónya István)