2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
"Merjünk boldogok lenni!"
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

„Merjünk boldogok lenni!” kiált krisztusi szeretetparancsként az olvasóra a cím, és érezni, hogy semmiféle kapcsolatot nem tart azzal a tolakodó, multikult önhittséggel, mely valamiféle tisztátalan álindividualizmusban fogant.
A szövegnyelvészt már a cím is elmélkedésre hívja, hiszen a merészség szó önmagában mást jelent, és mást a tettre hívó szavak szomszédságában, de leginkább  egészen mást a boldog szóval való összeölelkezésében.
A szabadságra való merésben van valami kellemetlen igazságszagú szociológia; a „merjünk önmagunk lenni!" plakátharsogás pedig egyszerűen értelmetlen, hiszen még álarcosságunkban, szerepjátszásainkban is önmagunk vagyunk.
A lélek számtalan arcot képes felvenni; s miközben egyik-másik alkalmas is a megtévesztésre, az álarcok sokasága mögött mégis az egyszeri ember áll saját megismételhetetlen megteremtettségében és látszólagos sokarcúságában.
A boldogságlét esetében azonban felmerül a kérdés, a boldogság viselése vagy vállalása tett-e, vagy valami egészen más, valami megmagyarázhatatlan többlet, esetleg a modernkor fogyatékossága.
Hiszen a posztmodernvilágban minden relatív. Mást jelent a boldogság egy topmenedzser estében, aki fiatal és egészséges. Talán a gyorsan szerzett örömöt, avagy egy új, szinte mindent tudó luxusautóval való száguldást, esetleg egy egzotikus nyaralás gyorsan elfakuló örömét.
Mást a poétának, akik az elrohanó felhőkben, az alkony pompájában, egy őszi lugas aranyló magányában lel a boldogságra, mely több mint az esztétikai örömérzés.
És más a gyermeknek, aki meg-megáll a kirakatok mesevilága előtt, s orrát nekinyomva a hideg üvegfalnak, belemerül az üvegfalon túlra, a misztikus odaátba, ahol száznyi játék villogó csodája már túlvilági gyönyörűség, míg a pénztárcájába kapaszkodó felnőttnek mindez evilági gond és kétely…
És mást a betegnek és szegénynek, akinek a jó szó vagy a néhány órára csillapuló fájdalom a boldogság.
Akaratlanul Tóth Árpád megtört alakja villan fel a sokat olvasók emlékezetében.

Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő

Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,

Mert még nem kezdi üzletét
És tőzsdetippektől setét

Agyában a mohóság
Helyett valami jóság

Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,

Melyek, sajnos, lehullanak,
Ha majd e drága úrnak

Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg...


Mácz István könyve tehát a boldogság felkutatásának egzotikus kutatására invitál azzal a sajátos írói stílussal, mely egyszerűségében is irodalmi, s fáradt fejjel is megsimogatón bölcs tud maradni. Talán leghelyesebb a stílusára annyit írnom, hogy egy kellemes és baráti csevegés a könyvtárszobában, ahol a könyvek nem rémisztenek, nem nehezülnek a mellkasunkra, nem tolakodnak közénk, s ahol a nyitott ablakokon becsordogál a tavasz ragyogó napfényünnepe…

Mi is a boldogság? Ennek tisztázására született a rövidségében is filozofikus bevezető, melyet újabb kis bevezetők követnek az első nagyobb szerkezeti egységen belül.
Boldogság az, „akinek Isten megbocsátotta a vétkeit”.
A keresztény ember hajlamos valamiféle közhelyszerűséget belelátni ebbe a gondolatba, de ez a gondolat mégis sokkal több, mint amit első olvasatra mondhat a sok prédikációtól és vaskos teológiai fejtegetésektől kiokosodott olvasó.
Mert az ember lélekben fogantatott, de mindezek dacára földi léte merőben anyagiság, s az anyagi lét kísértés a „rosszra”, ahogy lelkiségénél fogva kísértés a jóra is, ahogyan a Szerző egyik korábbi munkájának címe is utal minderre.
Az anyagiságunkban való elbukásaink egy magasabbrendű etika megközelítésében vétek; és az ezt felismerő tudatállapot a keresztény ember valósága.
A vétkek megbocsátása pedig az örök kegyelmi állapot. Ez adja a boldogság mibenlétét.
Első olvasatra milyen egyszerűnek, mondhatni triviálisnak tűnik mindez. És ha ilyen egyszerű lenne, akkor az emberi lélek nem lenne több mint egy leszegényített létforma, melyben nem teremne meg az öröm, kétely, szorongás, vágy, remény, meghasonlás, hit, akarat, kiábrándultság. És akkor nem lenne művészet, a teológiai értelemben vett hit; s maga az ember sem létezhetne, hiszen  az ember ezerféle tulajdonsága, érzése, állhatatossága, álarcai szülik azt az alig kiismerhető emberi lényt, melynek silány és nagyszerű biológiai léte csak az anyagi valóságba vetett állati lét lehetne mindezek nélkül.
Hiszen a számtalan elbukásból és vétekből felemelkedő emberi magatartás adja a felismerést, a megtérést, az önmagunkra ismerést és az istenközelség boldogságát.
A részvétlenség nagy filozófusa, Nietzsche, részvéttől meggyötörten hullott az ostorral vert lovak nyakába. De a Pascal kocsiját elragadó lovak hiába zuhantak a mélybe, Pascal sértetlenül lépett vissza az isteni kegyelemből immáron boldogan és megtérten a „valóságos” világba.  Vagy Paul Claudel, a nagy francia katolikus költő  megtérése szinte összefoglalja az egész XIX. és XX. századi francia irodalmat megváltoztató megtérések sorát.
Boldogság az, „akinek Isten megbocsátotta a vétkeit”.

A második, „A milyen Isten kell nekünk?„ című fejezetben a kereszténység lényegéről szól a szerző, a szenvedéseiben és azok által megdicsőülő istenember példázatával.
Ez a keresztényi tanítás egyik neuralgikus pontja, amely miatt legtöbben, még a magukat kereszténynek/keresztyénnek valló emberek is részben vagy egészében elutasítják a krisztusi példázatot. Minderre jó példa a mindent megkapott, majd mindent elvesztett nagy ír költő, dráma–, és regényíró, Oscar Wilde tanítása:

Ó, Kinek jól megy, nyugton él,
a dús és boldog birtokán,
kit nem űz eső, vihar, orkán,
s nem dönti rá fáit a szél.

Kinek jól megy, nem ismeri
a kínt, mit a bú a szívbe vés,
sem apát, kit ver a szenvedés,
míg anyja könnyét kimeri.
 
De boldog az, ki bajra éhez,
nyűg és jajtól porba hull,
s csak akkor boldog, s boldogul,
ha létrát ácsol Istenéhez.  

A harmadik fejezet egy oldalnyi felsorolás, de olyan okosan szerkesztve, hogy ha a Szerző többet írt volna a krisztusi boldogság lényegéről, az kenetteljes lenne, s talán felesleges is. Mácz István jó érzékkel választja meg, mikor kell beszélnie, mikor kell mást beszéltetnie, s a kettő miként szerveződjön egybesimuló gondolatszálak szövetévé.

A következő fejezet a „nyolc boldogság” tana is lehetne, de itt sem kell megijednie a teológiailag nem iskolázott olvasónak, hiszen Mácz István a szívvel való olvasásban ad irányt.
Az evangéliumi textus nem tan, hanem életmód; nem bölcselet, hanem szerető intés önmagunk isteni mivoltának felismerésére.

A könyv második nagy egysége tucatnyi fejezetet foglal magában a jézusi boldogságpillanatok felvillantásával. Minden fejezet másfél-kétoldalas kis elmélkedés és pillanatfeltétel a krisztusi misszióról.
Itt sem kell teológiát keresnünk; finom költészetet találunk a próza aranykalitkájába zárva - könnyű gondolatrebbenésekkel.
Ebben a fejezetben is a Szerző egy-kétszavas kérdéseket tesz fel az olvasónak, aztán elmondja néhány mondatban a saját válaszait, miközben időt ad az olvasó válaszainak.

A harmadik nagy egységben, a „Boldogság és mi” címűben rendkívül érdekes gondolatra hív a szerző.
Jézus miért nem szólít fel arra, hogy „legyünk boldogok”?
A válasz túl van minden általános okosságon, amit egy olvasó nem árulhat el a leendő olvasónak, ahogyan csak kitérő választ adhat, mely szerint a boldogság sem eszköz a földi élet elviseléséhez.

A negyedik nagy tömb tanúságtételekből áll Szent Ágostontól Prohászka Ottokárig, modern gondolkodókig, művészekig.
Jól összeválogatott miniantológia mindazoknak, akik szeretnek rövid szövegek által nagy bölcsességekhez jutni. Természetesen az ilyesféle idézetek csak az első három fejezet által érvényesülnek a legjobban, s csak a  Mácz István-i gondolatokkal kölcsönhatásban válnak többé, mint a buszon vagy metrón olvasgatott hétköznapi bölcsesség.
Óhatatlanul az a hasonlat jut eszembe, mikor a virágokat a cserépből visszaültetik a termékeny föld ölébe, új, jobb életté burjánzanak. Hiszem, hogy ezek a virágok ebben a természetes talajban gazdagabb árnyalattal és ragyogóbb színekkel lesznek természetesebbé.

Az utószó előtt az olvasó kap még egy bibliai útmutatót a Szentírásban fellelhető boldogságra utaló szövegekről. Hasznos megoldás; nemcsak tudományos ízt ad egy tudományosságon túlra mutató szövegnek. Hasznos, mert olvasásra ösztökél, azt üzeni, hogy sohasem késő a régi biblikus szövegeket először vagy újra elolvasni…

Szólnunk kell még a könyv nyelvezetéről annak ellenére, hogy az elején már utaltunk a Mácz István-i írások mibenlétére..
A magyar nyelv mindenkor magvas és okos volt, kerülte a bőbeszédűséget. Nyelvünk a legelvontabb gondolatok kifejezésére éppúgy alkalmas, mint a hétköznapi bölcselet visszaadására is. Ugyanakkor hamisságokra alkalmatlan, hiszen a mellébeszélést (ahogy a kifejezés mindezt plasztikusan megmutatja) hamar leleplezi ősi szókincsünk egyedülálló logikája.. Mácz István műveinek egyik nagy erénye a tömör, csak a lényeget kimondani akaró magyar nyelv.
Olvasmányossága mellett okos, hangjában mindenkor egyszerű. A logikus szövésű szövegen azonban mindig átüt egyfajta meditatív istenközpontú bölcselet, mély és elkötelezett hit, megértő szelídség. Boldog ember bölcsességre hívó könyve, egy újabb kísértés jóra, örömre, boldogságra…

csak regisztrált felhasználó olvashatjaKovács Anikó
[egyéb] érkezett: 2009.06.14. 09:37:04 (csak regisztrált tag olvashatja)
Remek könyv.
Mikor a mostani Könyvhéten elsétáltam két katolikus kiadó pavilonja előtt, (nem akarok reklámozni - ezért nem írom ki a nevüket) és megkérdeztem, van-e Mácz István-könyv: az eladók széttárták a kezüket és ingatták a fejüket.
Kár.

Szerintem igenis bölcselet ez - amellett, hogy "szerető intés önmagunk isteni mivoltának felismerésére."
És hogy a boldogság mibenléte csakis abban állna, amit a szerző ír...? Hogy a "Boldogság az, „akinek Isten megbocsátotta a vétkeit”."...?
Nem tudom.
Talán ez is. És még sok-sok apró szépség.

Jean-Baptiste Alphonse Karr francia gondolkodó, kritikus, újságíró, novellista ezt így fogalmazta meg:
"Elkerült bajokból tevődik össze a boldogság."
- ez egy kicsit profánabb magyarázat, elismerem, de nagyon jól emlékszem, még kislány voltam, mikor ezzel a mondattal először találkoztam, és valahogy az elmémbe égett.

Mint mindig, most is nagyon szívesen olvastam bölcs és remek esszédet, Zsolt!
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007