2022. július 7. csütörtök,
Apollónia napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Elveszett illúziók 3.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Molnár (Neumann) Ferenc életművéből ma már csak gyermekeposza, A Pál utcai fiúk című ifjúsági regény maradt fenn.

Vannak benne valóságos epizódok, melyek a hazaszeretet illúziójának tűnnek, de a magyarság számára, majd az első nagy világégés után a világ számára is a pesti zsidó gyermekek története egyetemes jelképpé emelkedett. Molnár nagysikerű regénye puritán egyszerűséggel megírt, de szerkezetében arányos és pontos, lélektanában hiteles, történetében könnyesen fájdalmas írás. Természetesen Molnár regénye halhatatlan érték, bár Móricz Árvácskája és Légy jó mindhalálig című regénye, vagy Móra Kincskereső Kisködmöne a Pál utcai gyemekeposzt messze felülmúlják.

Molnár kitűnő újságíró volt, a színpad mestere, kritikusai szemében inkább a színpadtechnika virtuóza.

Óriási sikereket aratott külföldön, míg idehaza több darabja is megbukott. Mindettől függetlenül kevés magyar nyelvű írás aratott ekkora és osztatlan népszerűséget, mint Molnár Ferenc színdarabjai és híres ifjúsági regénye.

„.A társadalmi élet sok fonák jelenségére mutatott rá eredeti felfogással. – Nemcsak a baloldali sajtó fogadta munkáit kitörő örömmel négy évtizeden át, hanem a jobboldali hírlapírás is elismerően szólt színműveiről. Darabjai a külföldön fényes sikert arattak, s nemcsak ott, ahol a zsidóság irányította a közvéleményt. Európában angol, bolgár, cseh, dán, finn, francia, görög, hollandi, horvát, lengyel, német, norvég, olasz, orosz, román, spanyol, svéd, szerb nyelven, Amerikában angol, német, olasz, spanyol nyelven, Ázsiában héberül és japánul játszották színműveit” – írja róla Pintér Jenő.

Molnár esetében is egyszerű a képlet, felső középosztálybeli zsidó polgár rétegből jött, könyvtárban nevelkedett, elkényeztette az akkor már nagyobbrészt zsidó sajtó és kritika. Narcisztikus egyénisége hasonlatossá tette Bródyhoz és Szomoryhoz, ahogyan botrányos életvitele is. Mind a zsidó, mind a református nevelést nyomtalanul hagyta maga mögött.

Egy alkalommal egy lipótvárosi kávéház teraszán a zsidó böjt idején habos tortát tömött magába.

Egy átalakuló Budapest kebléből ki –és elszakadó, a magyar illúzióktól mentes személyiség számára kényszerpálya volt az élet és művészet. Ez már nem Jókai és Petőfi Pest-Budája volt, nem Vörösmartyé; s ez az új Budapest megvetéssel nézett a vidéki arisztokráciából és vékony magyar polgári rétegből kinövő magyar költőkre és írókra. Mi sem idegenebb ettől a világtól, mint Mikszáth, Móricz, Tömörkény, Gozsdu, Petelei vagy Török Gyula alakjai.

„Egyidejűleg lepik el a szórakoztató irodalmat. Heltai Jenő, Gábor Andor, Nagy Endre (aki sok más követőjével a pesti kabaré-stílus kialakítója), a Szomaházy István álnéven író Steiner Arnold s számtalan, szintén feledésbe merült társuk mulattatja a rokonlelkű Pestet­­ s árasztja el az országot a zsidó kiadócégek jóvoltából pehelysúlyú, vagy éppen selejtes művekkel. A magyar humor melegségét kiszikkasztja a zsidó vicc. A színházat, amely hovatovább könnyű és bőséges kereseti lehetőséget nyújt s fesztelen moráljával is vonzerőt gyakorol reájuk, teljesen kisajátítják. Van olyan időszak, amikor az Operaházat s talán egykét vidéki színházat kivéve, valamennyi magyarországi színigazgató zsidó. Megindul a busásan jövedelmező nemzetközi színmű-export. Az irodalmi szempontokon csakhamar felülkerekedik az üzleti érdek. A közvetítőirodák összeköttetései kiterjednek Berlinig,  Rómáig, sőt Amerikáig, vagy akár Shanghai európai negyedéig s a magyar nyelvű írók hovatovább ezt a nemzetközi vadászterületet tartják szemeik előtt „alkotásaik”-nál. A legnevezetesebb és legjobban kereső „színpadi kiadóvállalat”, a zsidó Marton Sándor, a következő zsidó írókat exportálta magyar irodalomként: Andai Ernő, Boross Elemér, Bús Fekete László, Drégely Gábor, Ernőd Tamás, Faragó Jenő, Fazekas Imre, Fodor László,  Földes Imre, Hatvani Lili, Heltai Jenő, Indig Ottó, Lakatos László, Molnár Ferenc, Pásztor Árpád, Relle Pál, Szántó Armand, Székely János, Szép Ernő, Szomory Dezső, Török Sándor, Vadnai László, Vajda Ernő, Zágon István, Zsolt Béla és mások. Mindezeknek a szerzőknek színpadi művei elsősorban a sikert, a nemzetközi sikert s az ezzel járó nyereséget tartják szem előtt. Magasabbrendű irodalmi, pláne magyar irodalmi törekvés alig található némelyikükben. Túlnyomórészt efemer-jelentőségű, még inkább azonban léha,  felszínes, hazug, több-kevesebb rutinnal összeügyeskedett írások, amelyek a megfizetett sajtóreklám kápráztató fényében kerülnek a közönség elé. Most, hogy eltűntek Magyarország s a megújult Európa színpadairól, semmit sem veszített velük a magyar irodalom. Tipikus, hétköznapi fogyasztásra szánt termékei voltak az elzsidósodó Európa  „Unterhaltungsliteratur”-jának.  Közöttük a vitathatatlanul legügyesebb és tehetségesebb Molnár Ferenc, az írói rang nosztalgiájában nekibuzdult néhányszor erején felüli kísérleteket tenni a maradandó érték ormai felé, („Égi és földi szerelem”, „Vörösmalom” stb.), hírnevének csúcspontján is reménytelen sikertelenséggel. A „Liliom” kültelki riportja mesterkélt szimbolikájával ügyes zsurnalisztára, de nem művészre vall. Molnár Ferencet, éppenúgy, akárcsak a sikeres színpadi és prózaírót, Bíró Lajost, a leghatásosabb írásaiban is mindig valami számító józanság, hűvös értelem, kívülállás, — a szenvedély helyett izgágaság, mélység helyett a hangnem visszatetsző magassága jellemzi, mint az egész fajt, amely az élet szépségeinek,  a gondolat szárnyaló fenségének, a hősöket és hitvallókat teremtő eszméknek átélése helyett egyetlenegy könyv avult, penészes lapjai közé temetkezett kétezer esztendő óta”- írja róla keserűn Kolozsváry Borcsa Mihály.

Bródy Sándor már nem szerette a második generációs, az asszimiláltság felé sodródó Molnárt, pedig mindketten hektikusan érzékenyek voltak, humoruk fanyar és vaskos, szellemiségükben nihillisták. Mindketten kényesek és önzők a mindennapokban, ünnepekben és szerelemben.

S habár Bródy gyűlölte Molnárt, a fiatalabb pályatárs mégis sokat tanult az akkor már pislákoló fényű mestertől, Sándor bácsitól, aki az utolsó nagy elrugaszkodásra készült a Rembrendttal.

„Hatvani Lajos szerint Bródy Sándor mutatta be először az új zsidó típusokat „...a seft agyongyötörtjeit, a hajszolt férjeket, a migrénes és butonos, kiállhatatlan zsidó nagyságát, az intellektuel érdeklődése mellett forrón érzéki leányzót, Sion bimbaját. A kezdő Molnár Ferenc Bródy Sándor oldalbordáiból teremtette pesti figuráit.” (Kolozsváry-Borcsa Mihály)

A kritika egyrésze fanyalogva fogadta műveit; az akkor már csak nagypolgári allűrré váló színházba járok rajongással és tömjénezéssel vették körül. Műveit hamar széthordták a világ minden pontjára, s Molnárnak nem kevés érdeme volt abban, hogy Budapest híres, de még inkább hírhedt város legyen világszerte.

A magyar főváros már csak kisszerűségeiben és méreteiben volt magyar Molnár műveiben, de kispolgári szemléletében, gúnyban, durva erotikájában, az erkölcsi romlottság kipárolgásaiban igazi nemzetközi metropolisszá romlott.

„Meg vagyok győződve róla, ő is tudja, hogy a német közvélemény nem gondolhat mást rólunk (e színdarabok után), mint azt, hogy itt van egy balkáni ország, egy elnyomott, korrumpált, szerencsétlen gyarmat, tetején egy csontja velejéig romlott, jórészben idegen hordalékból felnőtt élősdi társadalommal, amelyet egy minden hittől, minden szebb, igazabb és emelkedettebb törekvéstől idegen „irodalom” elégít ki és mulattat. Mit is gondolhatnának egyebet azokról az irodalmi viszonyokról, arról a közszellemről s arról a társadalomról, amely ilyen értékeket emel maga fölé s ilyen irodalmat, ilyen írókat fogyaszt, istenít, exportál és akkreditál?” (Milotay István „Új Nemzedék.” 1918 augusztus1-jei szám.)

Szinte kivétel nélkül minden nagy irodalomtörténészünk Molnár szemére veti, hogy azt a silány amoralitást, kéjgőzös lelki durvaságot ott folytatta, ahol Bródy abbahagyta.

Rajzai többnyire bántók voltak, hol a nagypolgárt ítélik a kritika vesszőcsapásaira, hol a kispolgár lesz unalmas, betegesen rossz lelkű senkivé.

„De a rajzok nemcsak thémájukban idege0nek magyar fajiságunktól,nyelvük is hozzásimul a romlott pesti jargonhoz, irodalmi fejlődésünkben tehát inkább kórtünetként, mint jelentős termésként kell őket elkönyvelnünk” – állapítja meg róla a nagy katolikus irodalomtörténész és esztéta, Alszeghy Zsolt.

Művei között is óriási minőségbeli különbségeket tapasztalhatunk; a léhaság és unalom egyszerre van jelen a csillogó kidolgozottság mestermunkájával az életmű egészében.

„… hol jelentékenyig emelkedik, hol mesterséges csinálmányokig száll le…” írja róla Várkonyi Nándor.

A sokat dicsért Andor című freudista regénykísérletéről írta Várkonyi, hogy erőtlensége és tétovasága miatt altató hatással van az olvasóra.

Kolozsváry_Borcsa Mihály pedig így emlékezik meg az Andor című regényről és annak hatásközegéről:

„Veszedelmes folyamat ez, mert az országszerte mohón olvasott színházi sajtó is kezdi az egyszerűbb néposztályok befolyásolható női lelkét a pesti zsidónő mintájára alakítani. Nagy elbizakodottságra s győzelmi tudatra vall a minden lelki megrendülésében és cselekedetében szexuális rugókra járó zsidó női típus sorozatos glorifikálása. Bródy Sándor „Timár Lizá”-ja, „Lyon Leá”-ja (1917), Földes Imre „Grün Lili”-je  (1916), Szomory Dezső különböző affektált nevekre keresztelt színdarabjai, Molnár Ferenc egyébként végtelenül unalmas és jelentéktelen analitikus regénye, az „Andor” (1917) számtalan freudista, vagy egyszerűen erotikus elbeszélő és színpadi mű jelzi a harmadikemancipált nemzedék mértéket nem ismerő szellemi térfoglalását.”

Molnár Ferenc zsidóságáról az irodalomtörténet annyit nevez meg, hogy nem tagadta, de nem is dicsekedett vele. Református középiskolai nevelése ellenére nincs kapcsolata a keresztyén közösségekkel, ugyanakkor a zsidósággal sem tart elmélyült kapcsolatot. Volt benne valami átmeneti, és benne volt a vallási illúziorikusságból kilépett világfi attitűdje. Természetesen írásaiban sok zsidó alakot szerepeltet, s maga is dokumentumértékű jellemzését adja az akkori pesti zsidóságnak:

„Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amért most a részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezett belőle: zsidós volt az arca... Minél szebben beszélt magyarul és minél méltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt... Ilyenkor... mindig csak magát látta, ifjúi és heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány kaftános ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert."

Magánélete és írásművészete állandó erjedésben voltak. Így teremtette az élmény a művet, s a mű lelki torzója így hatott vissza az életre. Botrányos mindennapjai a kocsmák és szoknyák között zajlott le. Első házastársa, Vészi Margit, igen sok ütleget kapott a hajnaltájban hazakerült részeg írótól. Verlaine-hez hasonlatos, ahogy áldott állapotban lévő házastársát rendszeresen megveri.

Molnár egyik vitájának során, mely arról szólt, hogy belehányhat-e a részeg férfi a kádba, úgy megverte a feleségét, hogy annak egyik ujja örökre nyomorék maradt. A Liliom is a házastársak közötti fizikai erőszakot állítja színpadra.

A testőr című darabja próbái alatt – nem is sokára a válása után – Varsányi Irén iránti tolakodó szerelmének öngyilkossági kísérlete vetett véget. Vészi Margit szerint az író legalább húsz alkalommal tett öngyilkossági kísérletet, többször korábban is.

Egy alkalommal – talán a kor úri szokásait utánozva – lábon lőtte magát. Molnár minden férfiasságot és arisztokratikus fensőbbséget bátran nélkülöző személyisége paródiaként hatott a XIX. század nagy magyar arisztokratái, de még a lecsúszó dzsentriréteg mellett is.

Következő szerelme, majd felesége a kor ünnepelt színésznője lett, Fedák Sári. Molnár brutalitása ebben a kapcsolatban sem hagyott alább, de Fedák „jó” háziasszony módjára jól tűrte az ütleget, az író összes szertelenségeit.

Alkoholmámoros kapcsolatuknak újabb nő vet véget.

Újabb színésznő, a húszéves Darvas Lili.

Igaz, Fedákot ekkor veszi feleségül, majd az idősödő színésznő egy nagyobb összeg fejében hosszú huzavona után elválik az írótól.

Molnár elhagyja Európát, az Egyesült Államokban lel új otthont magának. Jelentős sikerei vannak a húszas években, de a harmincas évek már a kiüresedésről szólnak. Molnár sorsa hasonlóképpen alkonyodik el, mint Bródy vagy Szomoryé.

Alkotásaiban a korábbi lendület ellassul, a korábbi tűz elparázslik, a korábbi máglyán hevülő élet elfagy. New Yorkban él még két évtizedet; itt hal meg magányosan az ötvenes évek elején.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007