Halottak Napja… ez a nap mindig szomorú azok számára, akik már veszítettek el közeli hozzátartozót, családtagot, barátot; még akkor is szomorú ez az esemény, ha mi, hívő emberek azt valljuk, hogy az elhunyt egy jobb és boldogabb világba költözött.

Sok eltávozott családtagomra, barátomra, ismerősömre emlékezem vasárnap, és sajnos, ennek a vasárnapnak egy újabb, nagyon szomorú aktualitása is akad: tegnap este 53 éves korában Tóth Gyula Atya, a veszprémi Regina Mundi Katolikus Templom plébánosa, a Szilágyi Erzsébet Keresztény Általános Iskola hitoktatója visszaadta lelkét a Teremtőnek.

Nehezen fogadom el a halált. Tudom, hogy szükségszerű, tudom, hogy ez az élet velejárója, de akkor is nagyon nehéz elfogadni. Nehéz még abban az esetben is, ha egy hosszú élet végén hagyja itt valaki az árnyékvilágot, amikor „itt van az idő”, ám szinte elviselhetetlenül nehéz, ha egy nagyon értékes, szeretett ember, viszonylag fiatalon távozik el.

Személyes dologként élem ezt meg. Nekem Gyula Atya – mindenki Gyula Atyája – nemcsak egy egyszerű pap volt a szomszédos templomból. Amellett, hogy ő adott minket össze a feleségemmel, keresztelte meg a kisebbik fiam, a nagyobbiknak meg első áldozásakor Ő celebrálta a misét, szinte barátomnak éreztem; s mivel ugyanabban az utcában lakunk, minden nap összefutottunk, és ha többet nem is, de pár szót váltottunk egymással. Mindig bennem marad az a kép, amikor reggelente vittem a fiaimat az iskolába, ott jött szembe velünk az utcán felfelé, a templomból jövet magas, energikus alakja; és nem lehet elfelejteni azt sem, ahogy mindig széles mosolyra fakadt az arca, amikor meglátott minket. Kézfogás, dicsértessék, szervusz Gyula atya, dicsértessék a Jézus Krisztus, szervusz, mi újság, hogy vagytok, jó napot kívánok Gyula atya, szervusztok gyerekek… mennyire hiányoznak már most ezek a pillanatok! Nem is emlékszem, mikor tegeződtünk össze…

És mennyi minden fog hiányozni még…

Gyula Atya miséit öröm volt látogatni, öröm volt hallgatni a példabeszédeket: én bizony nem emlékszem egyetlen egy unalmasan celebrált miséjére sem. Milyen büszkén hívott meg egy-két éve a jubileumi miséjére… Okosan, gondosan, logikusan állította össze a miséket, élvezetesen adta elő a mondanivalóját: egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni.

… és mennyire bánt, hogy egyéb teendők miatt mostanában sokat kihagytam! És már nem lesz rá többé alkalmam, hogy Őt hallgathassam…

Emellett rengeteg energiát, munkát áldozott táborok szervezésére, cserkészcsapatra, tanfolyamokra, hittanórákra, beszélgetésekre és ki tudja, mi mindenre még…

Igazi, különleges ember volt; nem csak a teológiai, de a világi dolgokban, témákban is otthonosan mozgott. Emlékszem, egyszer egy ismerősömtől egy matematikai trükkről szóló honlap címét kaptam e-mailben, ami pofonegyszerű annak, aki ért hozzá – no, én nem ilyen vagyok – viszont nagyon tetszett a szellemessége, ezért feltettem egy közösségi oldalra, hogy lássam, mások hogyan boldogulnak vele. Nem telt bele tíz perc, és Gyula Atya visszaírt nekem, amiben lépésről-lépésre levezette az egyenletet, kicsit értetlenkedve, hogy mit nem értettem rajta első látásra…

A humora is hiányzik. Édesanyám mesélte, mikor idén márciusban még hó volt, összefutott Gyula Atyával az utcán, aki a szokásos nevető arcával mondta: Na, itt a hó, lehet szánkózni az unokákkal! Édesanyám kissé morózusan viselte az elhúzódó telet, s annyit válaszolt: Ja… meg lehet gázszámlát fizetni, latyakban gázolni és nekem meg beázik a cipőm… Gyula Atya átérezte a helyzetet, kissé lehervadt az örök mosoly arcáról, és elkomolyodva csak annyit mondott: Hólapát… Egy szó, egyetlen szó, és egy arckifejezés: édesanyám vagy tízszer mesélte el nagy nevetve a jelenetet…

Ha írtam, vagy fordítottam valamilyen vallási témájú verset, ő volt az első, akinek átküldtem, mindig örömmel fogadta; akárcsak tavaly tanév végén a pár szép papíron kinyomtatott verset is – Jaj, nagyon köszönöm, de hát miért, mivel érdemeltem ki? – Ugyan, Gyula Atya, fogadd el tőlünk, szeretetből és megbecsülésből... Sorolhattam volna, hogy mi mindenért: jóságért, emberségért, becsületességért, azért, amit a gyerekekért meg értünk tett… Nem soroltam el, mert értettük egymást, és tudom, hogy úgysem várta el ezt tőlünk.

Mindemellett Gyula Atya igaz, magyar hazafi is volt: valamennyi nemzeti ünnepünkön, az összes megemlékezésen részt vett, nem volt olyan március 15-e, augusztus 20-a, október 23-a, hogy ne találkoztam volna vele… És nem volt olyan ünnep, megemlékezés, hogy legalább egy pár szót nem váltottunk volna egymással…

Legutoljára az október 23.-i veszprémi megemlékezésen találkoztam vele, ahol én is koszorúztam, és ahogy észrevettem a tömegben, szóltam a feleségemnek, hogy „Ott van Gyula Atya, üdvözöljük! - kitérőt tettünk, siettünk hozzá kezet fogni, váltani egy pár barátságos szót… ez sincs már.

Utolsó üzenetváltásunk is aznap történt: feltettem az Októberi litánia című 56-os versem az iwiw közösségi oldalra; még aznap este kaptam tőle a következő levelet:

20-án, az első semmisségi törvény elfogadásának a 20. évfordulóján volt egy konferencia a Megyei Bíróságon. A meghívón egy fotó volt egy kis levélről, amelyet Brusznyai Árpád sírkeresztjére tűzött ki az egyik volt tanítványa. Megosztom Veled a szövegét:

Tanár Úr!
Jelentem tisztelettel:
Az ország létszáma
kevesebb párezerrel.
Ütött nekik a végső óra,
az ÁVH kötötte őket bitóra.
Önnel együtt porladnak a sírban.
S a pribékek?
Vérdíjjal telt zsebekkel
élnek vígan!

Mindig figyelt a többi emberre, nézte, mi az, ami érdekli, foglalkoztatja őket, és ahol tudott, Ő is hozzátett valamit… Nagyon fog hiányozni ez a figyelem, ez a kedvesség…

Kedves Gyula Atya! Régebben odaadtam Neked a C.S. Lewisről és a Narnia krónikáiról szóló írásomat. A Narnia egyik kötetében volt egy gondolat, amit már nagyon régóta szerettem volna hexameterbe önteni, de csak a napokban készültem el vele.

Nagyon sajnálom, hogy már nem láthatod, hogy nem tudom már a kezedbe adni, vagy elküldeni Neked ebben a világban. Így szól – tudom, fentről azért olvasod:

Aslan intelme

Hommage á C.S. Lewis

 Figyelj rám ide jól, Ádám fia, Éva leánya:
Büszke legyél, hisz’ a koldus is emberi lény e világon;
S szégyen e szó, mert embernek született a király is,
És ettől a tehertől kétrét görbed a háta.

Te azok közé tartozol, akiknek nincs mit szégyellniük, akik büszkék lehetnek az emberi névre; és én is büszke vagyok arra, hogy ismerhettelek.

Mert bár nem ismerik a neved máshol, én nagyon szeretném, ha tudnák az emberek, hogy élt egy különleges ember, Isten szolgája: Tóth Gyula.

Isten áldjon, Gyula Atya.

Veszprém, 2009-10-28, Rácsai Róbert