 | | | 2025. július 19. szombat, Emília napja. Kalendárium | 
Kovács János István /1921-2013/
Varga Csaba /1945-2012/
Mácz István /1934-2024/
| | George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak....
| | Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte....
| | Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk. 1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik. ... | | Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.
Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában). ... | | Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését. ...
| | Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani. ... | |
"... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta... ...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." ... | | "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről." ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Megkésett képeslap Pozsonyból | | 
1991-ben jártam utoljára Pozsonyban, akkor is hivatalos úton. Egy kitűnő budapesti professzor jóvoltából képviseltem két egyetemista diákkal Magyarországot egy közép-európai identitástudatot boncolgató konferencián. Már akkor is éreztem, hogy ez is csak egy szellemi szeánsz lesz az egykori magyar koronázó városban, hol a kisantant és Ausztria diákjai mondják el unalmas és üres frázisaikat mindarról, ami nem létezik. Ráadásul mintha az egyenes és tiszta beszéd is ki lett volna innen tiltva. De mindez csak díszlete volt annak, amit azelőtt és azóta is sokszor megtapasztaltam: a kisebbrendűségi komplexusból felfakadó nemzeti gyűlöletnek. Pozsony akkoriban sokban hasonlított a magyar nagyvárosokhoz; ugyanolyan lelakott, szemetes és igénytelen volt, mint általában a közép-európai városok, melyben eluralkodott a bolsevik igénytelenség és valljuk be férfiasan, a szláv eredetű nemtörődömség. Hogy Vaszary Gábort idézzem, csak az arab utcák lehetnek ilyen piszkosak és szagosak… Most ugorjunk az időben előre tizenöt esztendőt. Nemrégen kaptam egy képes könyvet ajándékba, mely Európát hívatott bemutatni. Magyarország után ösztönösen az egykori Tündérkerthez, ismertebb nevén Felvidékhez, mai nevén a Szlovák Köztársasághoz lapoztam. A könyv egy tájképet leszámítva régi magyar történelmi emlékeket mutat meg Szepesről, Bártfáról, Pozsonyról. Dicséretes dolog volt a fordítótól, hogy Felvidéknek, Pozsonynak, Bártfának, Szepesnek nevezi mindazt, mely egy évezreden keresztül( talán két évtizezred) magyar volt, magyar kéz emelte, magyar szív szentelte. Különös hasonlat jutott az eszembe. Képzeljünk el egy embert, aki csalárd és törvénytelen módon megszerzi valakinek a házát. Beköltözik, de a házban minden a volt tulajdonosra emlékezteti. A bútorokat a tulajdonos faragta, a falakat a tulajdonos és a felesége, annak gyermekei, valamint azoknak a szülei és nagyszüleiről fotózott vagy festett képek díszítik. A házban van kis kápolna, melyben a volt tulajdonos szakrális jelképei állnak; a falban néhány szerettének a hamvai vannak befalazva. Az ebédlőben a volt tulajdonos evőeszközei találhatók, a hálószoba még őrzi a gazda nyugalmának és szerelmének lassan foszló illatát. A toilette asztalon még az asszony tükre, fésűje és ékszerei ragyognak a késő est aranyló hangulatában, a kamrában még a gazda vágta fa áll zavarba ejtő hadrendbe, a dolgozószoba fiókjában még a gazda üzleti és szépen formált betűktől megszépülő szerelmes levelei sárgulnak, a falon a nagypapa negyvennyolcas honvédkardja lóg nemzetiszín bojttal a végében. A kert… nos a kert a volt tulajdonos által ültetett fák alatti allékkal szépült, a kis konyhakertben az asszony által ültetett konyhanövények, a virágoskertben a gyermekek által locsolgatott virágok sorakoznak. A könyvtárszoba polcain pedig Rákóczi, Kossuth, Széchenyi, Mikszáth, Arany, Móricz művei sorakoznak. Kíváncsi vagyok, az új beköltöző milyen lelkiállapotba lenne, ha nincstelensége okán lehetetlen lenne bármit is kidobnia, s e falak közt kell leélnie az életét. Valószínűleg megőrülne. Igaz, ő szerette volna, ha a volt tulajdonos megmaradt portájából újabb darabokat hasíthatott volna ki. Sőt, az lett volna számára a legjobb, ha az egykori nagygazdát földönfutóvá tehetnék, megmaradt portáit az összes szegény rokon közt szétoszthatták volna. Aztán eszembe jutott, hogy a régi ősöket miért ne hazudhatná sajátjainak, az ékszereket saját asszonyára tűzhetné, a falakon vénülő festményeket és okleveleket sajátjaként hirdetné. Esetleg a régi gazda árva gyermekeiből kettőt neki kellene felnevelnie, ha már házát, kertjét, vagyonát ingyen kapta. Micsoda hamupipőkei sors várna arra két árvára. Mennyi ütleget, „kussolj”-t kapnának szerencsétlenek, ha esetleg azt mernék mondani, hogy mennyire hiányzik apus, milyen jó lenne édesanya kezét megfogni, a testvéreket megölelni…
De térjünk vissza oda, ahol elkezdtük. Kilencvenegybe, Pozsonyba… Rég letűnt nagyság, idegen beszéd, kosz, rendetlenség. Benézek a pozsonyi vár alagsorába. Émelyítő bűz, szeméthegyek, összefirkált történelmi falak. A város sötétbeborult, a Duna fekete örvénye beleveszett az éj fekete örvényébe. Mikor leszálltam Budapesten, misztikus-szépen fénylett az ötvenévnyi bolsevik terror által elcsúfítani akart metropolisz… De Pozsony megmaradt mindannak, ami volt a tót uralom szomorú évtizedeiben. Fénylő drágakő a Duna hullámai felett, mely kifakult és elcsúnyult. Megkérdeztem egy bennszülöttet. Rossz magyarsággal elküldött a másik irányba. A szemében megvetés és féltékenység. Aztán összebarátkoztam egy helybeli fiúval. Kikérte magának, hogy ő nem szlovák, hanem tót. Értetlenül bámultam rá. Annyit mondott, hogy a magyarok közt élő szlovákok értelmesebbek, mint északi rokonaik, s némileg azokat le is nézik. Historikus jelentőségű volt, amit mondott. Ma már talán ő sem mondana ilyet. De akkor elragadta az ifjúi hév és egy különös szimpátia, mellyel megajándékozott. Kitűnően beszélt magyarul, s a magyarságom miatt különös tisztelettel nézett fel rám. Később megtudtam, őt rendelték mellém, hogy vigyázzon rám. Kétségbeesetten rohanta körbe az óvárost utánam, mikor antikváriumot kerestem. Később értettem meg az aggodalmát. Akkor tudtam meg, hogy a Pozsonyi Színház előtt egy visszataszítóan ízléstelen szocreál szobor előtt mindennap magyarellenes összecsődülés zajlik, mely kellően hangos. Itthonról részeges tivornyának hallatszik, onnan nemzeti kultúrharcnak illik minősíteni. Mindenesetre találkoztam egy gyönyörű szőke lánnyal, akinek elirigyeltem tiszta és franciásan szép francia kiejtését és talán még ennél is különb német tudását. És megismerkedtem egy másik szlovák lánnyal, aki kikísért az állomásra. Telt és erős lány volt szép arccal, nagy szomorú szemmel. Mivel nem beszéltük egymás nyelvét, karjánál csak a tekintete szorított jobban magához. Arra gondoltam, hogy ott sem gyűlöl vagy vet meg mindenki… Mert az előadásom anyagát a tolmácsommal erősen át kellett fogalmaznom. Pedig a professzor figyelmeztetett, hogy ha ezt előadom, kapával és kaszával fognak bennünket innen elkergetni. Így a szöveg némileg átalakult, hogy egy finom és tiszta tekintetű tolmácslány unszolásának engedve tovább finomodjék. Ennek ellenére az előadásom az eredeti időkeret négyszeresét töltötte ki, s oly parázs hangulatot teremtett, melyet régen élhetett meg a Comenius egyetem fala… Az osztrák küldöttség akkor távozott, mikor elmondtam, hogy a nagy bécsi kultúra nagyobbrészt a Magyarországról összeharácsolt bevételekből épülhetett. A meghívók pedig nem tudtak meggyőzni a nagy morva birodalom meséjével, mely körülbelül úgy viszonyul a valóságos történelemhez, mint a Gyűrűk ura meséje az angol históriához.
Azóta eltelt tizennyolc esztendő… Azóta az egykori Tündérkert déli része a lassan kihaló felvidéki magyarság rezervátumává vált. Egy nőt azért vertek össze, mert magyarul beszélt. Jelképes lenne, ha nem jutna minden hétre, hónapra egy ilyen eset. Jelképes is lehetne, ha nem intézményesen vernének össze magyarokat, ha nem büntetnék néhány hét múlva a magyarságot azért, mert az anyanyelvét meri használni. A kisebbrendűség és gyűlölet természetesen most is él. Ma már demokratikusnak hazudott intézménnyé vált ott, ahol a magyarság annak idején az európai jogokat lojalitásban messze megelőző kisebbségi törvényekkel nemcsak megtartotta a tót kisebbséget, hanem megerősítette, kultúrát adott neki. Ha hihetünk Varga Csabának, akkor még nyelvet is. Mert a régiek azt beszélik, hogy a szlovákok valójában a magyarok által behozott szolgák leszármazottjai, akik szégyellték rettenetes hangzású nyelvüket a magyarok előtt használni. Ebből a dédapáink által kocsisnyelvnek tartott dialektusból és a magyar szavak eltorzított változatából, valamint a cseh nyelv erős hatásából lett a mai szlovák. Fellapoztam a Wiegler-féle világirodalom-történetet. Az alapos német tudós – rólunk meglepő módon igen sokat tud – nem ismeri a szlovák irodalmat. Egyetlen régi irodalomtörténet sem említi. A monarchia korabeli felvidéki magyar olimpikonok ma már szlovák sportolókká alakultak át, s nem kell sokat várnunk arra, hogy nagy magyar hírességeink egy része úgy jár, mint Hunyadi Mátyás a román tankönyvekben , vagy éppen a mi Jedlik Ányosunk, aki ma már a tót délibábtudomány reprezentatív alakja. Az más csak fájdalmas valóság, hogy a szlovák nemzeti himnusz egy Bartók által is kanonizált magyar népdal, melyet a bolti szarka fájdalmas sunyiságával ugyanúgy elloptak a nagy szlovák identitás aranyásói. Pozsony ma biztos szebb lehet, mint akkor volt. De félek, hogy ma már kellemetlenebb magyarként odamenni, mint kilencvenegyben volt. Szeretném újból megérinteni a pozsonyi koronázási templom ódon falát, mely száz év múlva valószínűleg a hatalmas, Európa által rettegett morva királyok számára épült koronázási templommá lesz. Úgy, ahogyan a magyar címer is a hármas halommal szép lassan áthasonult… Az én Pozsonyom – minden nacionalizmus nélkül is – magyar. Talán egyszer visszatér. De akkor én már biztos nem élek. |
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
|  | |
Könyvajánló | | |  | |