Egy új sorozatot szeretnék megosztani az Olvasóval.
Rendhagyó "vallomásaim" egy-egy szívemnek kedves költőmről, írómról, zenészemről szólnak - meglehetősen szubjektív láttatással, és azzal a cseppet sem titkolt reménnyel, hogy önfejű makacsságom és rajongásom elegendő oltalmat és feloldozást ad, ha az általam választott emberek és művek nem követik a szorosan vett "kötelező-szeretni"-hagyományt, és szabadon bálványozhatok olyat is, aki az irodalomtörténet nagy palettáján esetleg nem dobogós helyen áll...
Ennek a sorozatnak első darabja - szívem szerint- a legnagyobb kedvenc, Tóth Árpád kellene hogy legyen, de az utóbbi napokban elég sok Francis Jammes költeményt olvastam és fordítottam, ezért most Jammes kerül sorra. Ha van külföldi kedvencem, aki nem az én csodaszép anyanyelvemen ír költeményt, - akkor az valószínűleg franciául teszi. Nem csak azért, mert ezt eredetiben is tudom élvezni, hanem mert a francia szimbolista, impresszionista és szecessziós költészet az, ami fel tud fényleni a lelkemben és ott lobogó lánggal ég. Ezzel nem zárom ki a németül daloló Stefan George-t, az oroszul zengő Lermontovot, Anna Ahmatovát, Oszip Mandelstamot, Jeszenyint, vagy az angol nyelven engem elvarázsoló Byront, Cecil Day-Lewist, Yeats-t, Maugham-ot vagy épp az olasz Umberto Saba-t.
Francis Jammes , aki egész életét (a számomra oly kedves) Dél-Franciaországben élte le, - mindig ámulatba ejt. Nem annyira régi a mi „kapcsolatunk”, - valamiért későn bukkantam rá. Míg a többi nagy kedvenc bakfiskortól ismerős, addig Francis Jammes későbbi „szerelem”. Sőt, bevallom (pironkodva bár…), hogy eleinte angol költőként könyveltem el magamban, a neve mindenképpen erre utalt.
Hasonlat-fejedelem volt, csakúgy, mint Rimbaud vagy Verlaine, - de nekem hármójuk közül leginkább Jammes lírája tetszik.
Francis Jammes Tornay-ban született 1868. december 2-án, és 70 évvel később Hasparrenben halt meg. 
Orthez Van Franciaországban egy vidék, a Nyugat-Pireneusok és az Adour között, ahol egy festői kisvároska bújik meg a hegy lábánál mindössze talán hétezer lakossal: ez Orthez, ahol annak ellenére, hogy itt 1814 febr. 27-én Wellington a Soult marsall vezérelte franciákon csatát nyert, - mégis minden Jammesről szól. Emlékháza is itt áll, a Maison Chrestia, ahol édesanyjával 1897-től 1907-ig élt.
Szinte ki sem mozdult forrón szeretett vidékéről a Pireneusok szemlélője és költője, aki Áprily Lajos nagy kedvence is volt.
Jammes Nagyapja még Guadeloupe szigetén élt, és a költő örök nosztalgiát érzett az egzotikus világok iránt. Rilke elragadtatással írja róla: „Ő az a költő, amilyen én szerettem volna lenni!”
Korai versei a szimbolizmus jegyeit hordozzák magukon, és meglehetősen érezhető Baudelaire és Verlaine hatása is, de a modern francia költészet forradalmai nem hatottak rá.  1893-ban megjelent „Versek” című kötetére két költőóriás is felfigyelt: Mallarmé és Gide. Ez utóbbi később eltávolodott tőle, amikor Jammes érzelmi vallásosságát 1905 körül a tételes katolicizmussal cserélte fel Paul Claudel hatására. Ebben az időben jelentős változáson ment át a francia író-költő. Költészete a valóság konkrét jelenségeit, - a természetet, állatokat, virágokat, a vidéket és annak egyszerű embereit - állítja egyedülállóan különleges, harangzúgásos, álmodozós, méhdöngicsélős, angyali paradoxonokkal tarkított, misztikában fogant, láttató világnézete fókuszába. Jammes imádott pireneusi házának és vidékének impresszionista költője. Az 1898-ban megjelent „A hajnali harangszótól az esti harangszóig” című (mindmáig legjelentősebbnek tartott) kötete a századvégi szimbolizmussal történt végső szakítását mutatja. Ekkor az új tartalomhoz új formát keres: színtaktikai bravúrjait elhagyja, - ezzel túllép (vagy csak másfelé lép…?) Mallarmé költészetén, - és a lehető legegyszerűbb beszélt nyelven ír, sallangmentesen, száműzve verseiből minden keresettséget és retorikát. A szuggesztív költőiségért áldozatokat hoz: a ritmikai határokat költői képeiből elhagyja, szabad verssorai szinte a prózához közelednek. Hangját ekkor már az átélt, megélt, személyes élményei izzítják, lángra lobbantva sorait. Teszi ezt még akkor is, amikor a hagyományosan romantikus és szimbolista témákról dalol. Lírája rafináltan egyszerű, egyszerre primitív és dekadens, mégis felemelő, - és verseiből messzire ragyogva átszüremkedik életszemlélete, a már említett neokatolikus hit. A francia verselés szigorú és merev szabályain jelentősen lazított, megbontotta a francia alexandrinust, rímei sokszor már alig-alig asszonáncok. Mindezzel együtt ez a kötet tartalmazza legszebb szerelmes verseit.
Eztán a költői prózával is megpróbálkozott, melyben pszichológiai ábrázolásra törekedett, ilyen például a „Három különös lány regénye”. Itt a legtisztábban tetten érhető az író azon elmélete, hogy a szív tisztasága mennyire szenvedélyes lehet, és ugyanakkor a test szenvedélye mennyire tiszta maradhat…Hadd szúrjam közbe: mélységesen egyet tudok ezzel érteni.
Élete vége felé teljesen elszigetelődött az irodalmi élettől, és egykori, utánozhatatlan, messzehangzó, sajátságos jammesi hangja már csak nekünk, a boldog utókornak jelenthetnek óriási élményt: saját magát zárta ki önnön korából.
Az alább idézett híres, mindenki által ismert költeménye - Radnóti Miklós gyönyörű fordításában - sok magyarázatot nem igényel…
Francis Jammes rózsái a vágyakozó szerelem legszebb virágai.
Pompázatosak. A ház rózsával lenne itt teli
A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanánk benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
