Jó előre kijelentem: nem vagyok filmesztéta vagy kritikus, egyszerű átlagnéző vagyok, aki rajong a jó filmekért. A “jó film” fogalmán már lehetne vitatkozni: összecsaphatnának érvek és ellenérveknek, lehetne csűrni-csavarni a szót a végtelenségig, meghajolni más véleménye előtt, átformálni saját gondolatainkat egy tanult műítész észjárásának, meglátásának nyomdokaiban - de ugyan minek…? Én csupán egy filmélményemről s a miatta megszületett saját gondolataimért írom e pár – remélem, nem untató – sort.
Kéretik elnézni nekem a részrehajlást, mert most (is) nagyon szubjektív leszek – ahogyan az vagyok mindig, ha nagy kedvencemről írok, beszélek: hajlamos vagyok akár túlbecsülni is egy-egy hozzám közelálló filmet, könyvet, verset, művészt…

Van néhány olyan film, amit időről időre előveszek, és szinte követeli a lelkem, hogy megnézzem. Csak hirtelenjében, ami eszembe jut: ilyen az “Egy kapcsolat vége”, a “Távol Afrikától”, a “Misszió”, a “Ha eljön Joe Black”, a “Szenvedélyek viharában”, a “Skarlátbetű”, a “Tűzszekerek”, “A szív hídjai” – vagy az “Árnyékország”.
Shadowlands – magyarul talán szebben hangzik, de ez az eredeti címe, s ez is szépen szól. És nekem nagy kedvencem. Több oka is van – nem csak a romantikus lelkem kap szép szellemi táplálékot, de a film nyomán és miatt megfogalmazódott kérdések is hihetetlenül izgatnak hitről, szerelemről, Istenről, hűségről, egymásra-találásról, bizalomról, ragaszkodásról, tiszteletről, szeretetről, házasságról, betegségről, eleve elrendelésről, mosolyról és halálról.

Ebben a moziban megtörtént, valós eseményeket vitt filmvászonra a nagy és neves rendező, Richard Attenborough. Patinás név, nagy név - tiszteletet parancsoló.
E filmje a nagy angol író, filozófus, Clive Staples Lewis életének egy bizonyos szeletkéjét mutatja be, nevezetesen azt az időszakot, amikor öregkorában rátalált az igazi, nagy, késői szerelem.
C. S.”Jack” Lewis a nyugati országokban jobbára talán íróként közismert, ám bizton állíthatjuk: Lewis nem csak író, és filozófus, de kitűnő irodalomtörténész, gondolkodó, teológiai művek írója és nem mellékesen J. R.R.Tolkien jóbarátja, akihez hasonlóan Lewis is modern-kori gyermek fantasy-filmek kiötlője és szülőatyja. Ő írta - sok más komoly, nagy könyve mellett - például a Narnia-mesekönyveket is, melyekhez már magyarul is hozzáférhetünk a Szent István Társulat jóvoltából, s mely mesék gyermeket, felnőttet elvarázsolnak. (Én nem kedvelem túlságosan e furcsa, misztikus meséket, de most ez tétessék zárójelbe.)

C.S. Lewis személyisége és alakja nagyon figyelemre méltó.
Az írországi Belfastban született 1898. november 29-én, anyját korán elvesztette, de tanulmányait ezután is több, jónevű iskolában folytatta és mindenhol ragyogó elméjéről és szorgalmáról volt híres. Furcsa módon “Jack”-nek hívatta magát, ragaszkodott ehhez a megszólításhoz, pusztán azért, mert tetszett neki a név hangzása…
Keresztény neveltetését fiatal felnőtt korára elhagyta, mondhatjuk, rövid időre ateistává vált, de két év múlva újra rátalált hűtlenül és elhamarkodottan elhagyott hitére. Irodalomtörténészek mondják, hogy megtérését barátjának, Tolkiennek köszönheti.
Kritikusai kiváló és népszerű, tanítványaira nagy hatást gyakorló előadóként és egyedülállóan tehetséges keresztény íróként jellemezték, aki “kivételesen nagyszerű és logikus elmével és világos, élénk stílussal rendelkezett”.
Tartott egyszer az oxfordi egyetemen egy igehirdetést, amelyben illusztrálni kívánta az ottani egyetemistáknak azt, mit is tett értük Jézus. Azt mondta, "hogy ha szeretnénk legalább valami halvány elképzelést nyerni arról az áldozatról, amelyet Jézus értünk vállalt, akkor tegyük fel magunknak a kérdést, milyen szívesen engednénk magunkat csigává degradálni, hogy a csigák nyomorult fajának segítséget hozzunk. De ez a degradációnk még messze nem lenne olyan mély, mint az, amelyet Jézus önként magára vett értünk. Ha egy ember vállalná a fenti áldozatot, mit gondolna vajon, ha a csigák "hálából" halálra kínoznák érte? Az emberek és Jézus közti szakadék pedig még nagyobb, mint az emberek és a csigák közötti."
Ez a gondolatsor hosszas tűnődést követelt tőlem, és még ma is sokszor eszembe jut.
Lewis sok könyve egyúttal szellemesen és könnyedén vitázó apologetika; érvelésében, sőt helyenként stílusában is, leginkább Chestertonra emlékeztet. Miként Chestertonnál, annak a “delejnek” érezhetjük ellenállhatatlan hatását, amelyet az igazság gyakorol az emberi értelemre.
A bánatról című könyvéről még szólnom kell, amelyből tulajdonképpen a film, az Árnyékország forgatókönyve készült. Talán átfedés lesz a később elmondottakkal néhány helyen, de miután ez egy idézet Nagy Boldizsár írói műhelyéből, nem csonkíthattam: “A bánatról című könyv Lewis egyik legfelforgatóbb műve, halála előtt nem jelenhetett meg, csak álnéven (de persze valahogy mégis megjelent). Nem is életrajz ez, hanem napló. Tartalma az a négy iskolás füzet, amelyet Lewis felesége évekig tartó, kínkeserves betegségét követő halála után írt tele. Mindössze négy évig voltak házasok. Érdekből házasodtak meg: az amerikai nőnek letelepedési engedélyre volt szüksége, két gyerekkel menekült Oxfordba egy elmebeteg alkoholista férj elől. Házasságukra az anglikán egyház megtagadta az áldásadást, a hivatalos álláspont szerint mindketten házasságtörőnek számítottak, mégis, mikor Joy már haldoklott, egy pap (a püspök tiltása ellenére) összeadta őket egy kórteremben. Joy szenvedése és korai halála alapjaiban rengette meg Lewis hitét: azonban még kétségbeesett önkívületében sem hagyta el metszően éles logikája. Gondolatai sosem voltak ilyen szenvedélyekkel fűtöttek és keserűek. Kérdései úgy csattannak egymáshoz, mint a Pevensie gyerekek kardjai. Hogy lehet Isten ilyen kegyetlen? Mi a biztosíték rá, hogy halálunk után sem múlik el a szenvedésünk? Mi értelme van egyáltalán a feltámadásnak, mikor úgy sem lehet semmi már a régi? A Biblia sehol sem ígéri meg, hogy találkozhatunk még elveszett szeretteinkkel - fakad ki Lewis. Semmi sem lesz ott olyan, mint itt: “Igen, a mennyek országa teli van jó szivarral. Nem ezt szeretnénk: a múltbeli szép napok újbóli felvirradását?” (29.). Lucretius, Milton és Blake gyilkos indulatai törnek elő belőle, ő pedig szépen gondosan lejegyzi őket a kiadójának, hátha valaki vigaszt merít majd belőlük. Akár még el is hihetnénk, hogy mindez nem direkt a közönségnek készült, ha nem lenne tele a szépen megszerkesztett mű (1. füzet: felvezetés, témamegjelölés, 2. füzet: kiborulás, istenkáromlás 3. füzet: az előbbiek megcáfolása, kijózanodás, 4. füzet: Istenre hagyatkozás és a korábbiak összefoglalása) kilógó didaktikus példázatokkal és körmondatos hasonlatokkal. Így azonban olyan hátborzongató mű lesz belőle, mint Szabó Lőrinc kötete A huszonhatodik év, amelyben a költő megköszöni halott szeretőjének, hogy ilyen jó közvetítő volt és nagy tüzet tudott szítani, mert e nélkül nem születtek volna fájdalmas szerelmes versek és nem járna neki a jól megérdemelt plakett, és nem írhatna orfeuszi verseket, és nem született volna új kötet.” (C.S.Lewis: A bánatról - Fordította Kertai Barbara. Harmat Kiadó, Budapest, 2005.)

De vissza az Árnyékországhoz.
A film az oxfordi egyetem falai közt, a tudás Mekkájában játszódik, az időpont 1952.
Tanárok és diákok egyhangúan, szigorú és merev szabályok szerint élik mindennapjaikat. Lewis sikeres író és pedagógus, agglegény, és bátyjával él a patinás egyetemi városban emberemlékezet óta.
Az idősödő, 58 éves, középkori- és reneszánsz irodalomtörténész életének egy különleges szakaszába pillanthatunk be. Ebben az időszakban próbára tétetik mindaz, amit az író több évtizeden át vallott, leírt, elmondott és megimádkozott. Kiállja-e a próbát a gyakorlatban is ez az érett, értelemmel keményen megharcolt hit?
Mint irodalomprofesszor és keresztény gondolkodó, élete nagy részét íróasztalánál tölti. A napi posta felbontása időigényes tevékenység, hiszen rengetegen bombázzák dicséreteikkel, kérdéseikkel. Egy női kézírás azonban egyre gyakrabban tűnik fel a borítékokon, s az írás “gazdája”, Helen Joy Davidman személyes látogatását tesz az írónál. A film ezt a szokatlan találkozást és az ennek nyomán fellobbanó mély érzelmeket örökíti meg.
Az idősödő, puritán férfi és az eleven, szókimondó nő – tűz és víz – igazi szellemi társra talál egymásban. Az író környezete hamarabb felfigyel a közelgő “áldott veszedelemre”, a mindent meghatározó és gyökeresen megváltoztató szerelemre, mint maga a főszereplő. Bár az asszony elvált, zsidó származású, volt kommunista (aki Lewis művei által tér keresztény hitre), Lewis mindezen akadályokat “elimádkozza” az útból, hogy ezt a nála 17 évvel fiatalabb kincset feleségül vehesse. A házasságkötés egy kórházban zajlik, mivel Joy előrehaladott csontrákban szenved. Háromnál valamivel több boldog esztendőt mégis kapnak Istentől egymás számára. A film vissza-visszatérő kérdése az emberi történelemmel egyidős: “Ha a fájdalom Isten ajándéka, miként kell fogadnunk?” A későn beköszöntött és hamar elvesztett boldogság keserű gondolatokat ébreszt a hitében meggyengült Lewis-ban: “Amit Isten tesz, az nem más, mint élve boncolás.” Ám a mérhetetlen fájdalmon a film végére úrrá lesz az Isten akaratában való megnyugvás. A jóbi próbát sikeresen kiálló író felismeri: “Az igazi élet még el sem kezdődött.” Lewis Istennel való tusakodása tehát azt üzeni számunkra, hogy Isten nem veti meg az embert őszinteségéért, sőt megajándékozza békességével az őt keresőt.
Richard Attenborough Árnyékországa egy mélységesen albioni regény akkurátus és mégis sikerült adaptációja. Valóságos film-kuriózum: gazdag miliőrajzú, egyrészes nagyepikai mozimű, melynek képi-atmoszferikus és irodalomszerű hatása egyszerre, sőt egyaránt átható módon érvényesül; végül mintha csakugyan egy korpulens könyvet olvastunk volna el az oxfordi professzor kései szerelméről. A film maga is akadémikus stílusú, de önmagán túlnőve az; nyugodt kézzel tökélyre csiszolt mestermű. Bár egyéb létezései is szembetűnnek, ezek mégis harmonikusan épülnek az Árnyékország domináns mivoltába. Például sokak szerint ez az egyik legjobb Sir Anthony Hopkins-film. Talán így is van.
Cseppnyi ciánba és aprócska cinizmusba mártott tollú kritikusai szerint “az Árnyékország kivételes súlyú “AIDS-film”, nem mintha szereplői akárcsak hírből is ismernék az AIDS-t, azonban az Árnyékország nehézlövegként működhetne abban a magasztos harcban, mely az évezred alkonyán a promiszkuitás szelleme ellen megindult. Az ezermosolyú szellem ugyan nem fog veszteni bűverejéből az új Attenborough-film forgalmazása által, még ha jó néhány mosolya csakugyan kétségbeejtően sivár vagy riasztó is. Ahhoz az kellene, hogy – csak Magyarországon – milliom néző láthassa e filmet és Hopkinst. Ez nemigen következhet be. De aki mégis "lépre megy"… A film érzelmessége néhol a giccshatárig feszül, a húr majdnem elpattan, de nem, mégsem szabadulunk: a szereplők egyéniségének, összefonódó sorsának bődült földi nehézkedése is folyamatosan érződik. Attenborough az első perctől az utolsóig méltóságteljesen lengeti az irdatlan zászlót, amelyre az van írva: Halálos Szeretet és Semmi Más.”
Lewis sok könyve jelent meg Magyarországon is. Egyik könyvében arról írt, mennyire próbára tette Istenbe vetett hitét felesége halála. Csodaszép gondolatot vetett papírra:
“Az ember nem tudja, mennyire hisz igazából, amíg az igazság vagy hamisság élet-halál kérdéssé nem válik számára. Könnyű mondani, hogy "hiszek" - a zsinór elég erős és ép, amikor csak egy dobozt kell átkötni vele. De képzeljük el, hogy egy szakadék fölött kell ugyanezen a zsinóron függeszkedni! Nem ellenőrizné az ember először nagyon alaposan, hogy valóban rábízhatja-e magát?”
Mélyen elgondolkodtató.

 

Végezetül egy, már-már szállóigévé vált kijelentése, mondata, az 1963-ban, 65 éves korában elhunyt író-filozófustól, mely híven jellemzi őt: a gyász és a hiány kvintesszenciája Lewis-módra:
”Saját múltbeli örömömnek messzesége egybefolyt a vágyódásnak és a veszteségnek egyetlen gyötrelmes érzésével. Hirtelen átéltem, mit jelent ennek az élménynek az elvesztése... Úgy éreztem magam, mint az eszméletlenségből éledező ember. De a veszteség fájdalma megszűnt, s ugyanabban a pillanatban világosság öntött el, s először kimondhattam: "Itt van." Egyszerre tudtam (magamra eszmélve), hogy vágyódásom legfőbb, s mindennél fontosabb célja az, hogy örömöm újra az enyém lehessen.”

Egyszóval C.S.Lewis furcsa és nagyon bölcs ember volt.
A film, Richard Attenborough értő kezei közt és rendezése nyomán maradandó élményévé válhat annak, aki egyszer is látta ezt a remek filmet.
Nekem mindenképpen alapfilm. Hiszen lám csak, egy film felidézése kapcsán is mennyi gondolat és mondandó kéredzkedik napvilágra – talán minden jó filmnek ez lenne a hivatása…?
Én hiszem, hogy igen.
Mint az Árnyékországnak.




Budapest, 2010.szeptember 13.