2021. december 8. szerda,
Mária napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A Háromkirályok imádása
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Talán sokan nem tudják, hogy a világ egyik legnagyobb és legszebb közkönyvtára a New York Public Library, évente több mint tízmillió látogatót fogad, könyvállománya meghaladja a tizenegymilliót. A könyvtár története 1848-tól kezdődik, és John Jacob Astor nevű úriember, Amerika akkori leggazdagabb polgárának nevéhez fűződik, aki négyszázezer dolláros adományával járult hozzá a tervezéshez, építéshez. Az intézmény 1911-ben nyílt meg, és azon nyomban óriási sikert aratott. A hatalmas faburkolatú olvasóterem két háztömböt foglal magába, és két belső udvarról kapja a természetes nappali fényt, patinás berendezése káprázatos, amely különböző filmek helyszínéül szolgált. Noha ez a könyvtár és olvasóterme - amelyben a férfi épp egy könyvet lapozgatva tölti idejét -, nem tartozik az említett legnagyobbak közé, de meghittségben semmivel sem marad el a New York-ihoz képest, mert az olvasóterem ablakain beszakadó szeptemberi fény odabent álmos homállyá szelídül, és rátelepedik a polcokra, az asztalokra, a székekre, az olvasólámpák alatt kiterített diszciplínák könyveire, és valamiféle megnyugvással is szolgál az olvasni-tanulni vágyók számára, ahogy az a férfi kimért mozdulataiból is látszik, ahogy a vaskos könyv oldalai szélén jobb kezének középső és mutatóujját fentről lefelé haladva kimérten végighúzza, majd az oldal aljára érve lapoz, aztán a kihajtott oldalt puha tenyerével végigsimítja, majd elmerül a tanulmányozásában. Talán épp az egyetemi értekezéséhez gyűjt anyagot, nem tudhatjuk, vagy csak visszajár az öreg olvasóterembe, hogy újból érezhesse a megsárgult könyvlapok illatát, vagy felidézze a régmúlt diákévek hangulatát, és bizonyára ennek köszönhető, hogy elkerüli figyelmét a fiatal lány érkezése. Mindenki ismeri azt a hanyag mozdulatot és felületes nézést, amikor az ember rutinszerűen körbetekint, ami csak egy szemvillanásnyi ideig tart; így tesz most a lány is, de a terem fényviszonyainak köszönhetően szinte semmit nem lát, majd helyet foglal a férfival majdnem szemben. Kinyújtott kezük akár össze is érhetne, ha úgy döntenének, és ha ismernék egymást. De a férfi figyelmét elvonja az öreg könyvlapok illata és talán épp a platóni ideák tanulmányozása. Nem tudja tehát, hogy mikor ült le a lány vele majdnem szemben, de amikor felemeli tekintetét, és az olvasólámpa burája mellett elnéz, néhány másodperc elteltével a lány sziluettje először óvatosabb kontúrrá, majd bájos arccá szelídül, és ez a kibontakozó arc pont olyan, mint egy látomás abban a bizonyos állapotban, amikor a költő számára minden olyan világossá válik és mégis minden olyan bizarr – legalábbis a férfi így véli –, mint ahogy a tó fölé csorgó Hold fénye belénk hasít Edvard Munch festményén, és különleges perspektívába helyezi a szemlélőt, úgy varázsolja el őt a lány, aki egyik kezének ujjait fésűként használva épp beletúr a sötétbarna, kissé oldalt elválasztott hajába. Ekkor arra gondol a férfi, hogy talán csak egy anya tudja ily gyengéden megigazítani gyermekének frizuráját, és valóban, eszébe jut saját anyja, amikor érettségi idején megsimogatta fiát a nagy nap reggelén, pont így, ilyen gyengéden, ahogy a lány tette az előbb, de a lánynak ebben a mozdulatában felfedezni vélt némi erotikát is, ami a férfi gondolatait természetes módon teljesen más irányba terelik. Talán csak Isten a megmondhatója, hogy mi az a mozdulat, illat, egy nézés, ami által kiválasztódunk más emberek közül. Ahogy ezek a hasonlatok kergetőznek gondolatában, mint egy kibuggyanó forrás egy hűs erdő közepén, egy másik emlék is feltör benne, egy lány arca az egyetemi tanulmányainak kezdetének idejéből, az ő mozdulatai, igen, azok a mozdulatok voltak pontosan olyanok, mint ezé a lányé, és talán ő is azon a helyen ült, mint most ez a lány, vagy talán kicsivel balra, de az idő elporlasztja a konkrét megfigyeléseket, ezért fogadjuk el, hogy emlékeinek távlatából így képes felidézni a férfi. Akkoriban, a lány leült tehát, és lapozgatni kezdte a maga elé tett könyvet, néha jegyzetelt, majd állánál kitámasztva a gepárd kecsességével tartotta nemes arcélű fejét, de kis idő után töprengő kifejezést öltött, tétován körbepillantott, ki figyeli őt, vagy, hogy segítséget kérjen valakitől. Valóban ez volt a szándéka, és erre a fiút találta a legalkalmasabbnak, annál is inkább, mert a fiatal diák előtt kihajtott vaskos könyv erre adott okot, így megtörte az ámbrás félhomály lusta csendjét: „Ne haragudj, meg tudnád mondani… – kissé zavartan mosolygott, majd folytatta – meg tudnád mondani, hogy Leonardo, amikor a Háromkirályok imádását festette, mire gondolhatott, miért nem fejezte be a képet?” „Igen, természetesen”, válaszolta a fiú, de az, hogy „természetesen”, mennyire abszurd!, mivel meglehetősen kevés az esélye annak, hogy aki leül velünk majdnem szemben egy olvasóteremben, pont olyan kérdést tesz fel, amihez értünk, vagy legalábbis konyítunk valamelyest. „Nem tudjuk biztosan, de…” – és nem késlekedett a megnyugtató válasszal, persze visszafogottan, hiszen mégis csak olvasóteremben vagyunk, ahol bizonyos illemszabályokat be kell tartanunk, még akkor is, ha fiatalos lelkesedésünkben produkálni akarjuk magunkat egy fiatal és szép, ámbár talán valamivel idősebb lány előtt. Sajnos, nem sikerült elég halkra a magyarázat, mert ebben a pillanatban megszólalt egy apró csengettyű, és e hasznos kis eszköz a morózus tekintetű könyvtáros kezében fenyegető eszköznek bizonyult, éles csilingelésével rendreutasította a beszélgetőket. A két fiatal felkapta fejét, majd cinkosan összenevetett, és mindez elég bátorságot adott az ifjú diáknak, hogy papír fecnit tépjen jegyzetfüzete sarkából, amire néhány sor üzenetet írva meghívja a lányt egy italra, ha majd befejezi a felkészülést, és estére is egy moziba, ha éppen ráér. Miért is ne?, válaszolta a lány hasonló módon, kiegészítve az előző üzenetet, és ezzel új fejezet kezdődött életükben. A meghívás néhány nap elteltével megismétlődött, majd séták következtek a Margitsziget fái alatt és Óbuda kacskaringós utcáin, lépteiket becéző szavak és a szeptemberi fák lombsuhogása kísérte. A találkozásokból egy idő után összeköltözés lett. A lány ugyan magasabb évfolyamra járt, de ez cseppet sem zavarta őket, mint ahogy az évfolyamtársak suttogása sem. A lány többnyire korábban kelt, és a fiú ilyenkor ráérősen örült az életnek, a beteljesült pillanatok utózöngéi voltak ezek; a napnak e kellemes előjátékaként elnyújtózva feküdt az ágyon. A hálószoba kissé kinyíló ajtaja elegendő rést biztosított ahhoz, hogy a lány alakját szemlélje a tükör előtt, ahogy először egyik majd másik lábát bújtatta bele farmernadrágjába, ahogy felrántotta a cipzárt – elnézte a combok, a tompor íves vonalát, a szeméremdombon feszülő nadrágot, az ekkor még szabadon ficánkoló mellet –, aztán ahogy a pólót kapta magára olyan mozdulatokkal, amire csak a nők képesek, és végül a haj következett, az a bizonyos mozdulat, ahogy beletúrt, és kezének ujjait fésűként használva igazgatta, de egy „áhh!”, aprócska és csalódott felkiáltást követően mégis csak előkerült a fésű, amelyet egyetlen nő sem nélkülözhet készülődés során. Hiába, a haj a nő ékessége a melle után, bár ez nézőpont kérdése, és embere válogatja, mindenesetre ebben a pillanatban a fiú úgy gondolta, hogy a lány nagyobb hangsúlyt helyez a frizurára, mint kellene, amennyiben komolyan veszi, hogy nem akar elkésni, mert az idő valóban fogyott, és a nyolc órás előadás kezdete vészesen közeledett. Így nézte a lányt, nem törve meg a másik gyors mozdulatainak ritmikáját, de kis idő után elhatározásra jutott, vagy inkább kényszert érzett, hogy egy próbát tegyen a lány marasztalására: „Nagyon rohansz?”, tette fel a kérdést a diák, bevetve hangjának legkellemesebb orgánumát. Talán megrettent az egész nap rá váró egyedülléttől, a várakozástól, az idő múlásának lassúságától a kis padlástéri lakásban (amely inkább már aprónak volt mondható a mosdó, a piciny háló, a nappali és a vele egybenyíló konyha miatt, viszont tökéletesen megfelelt a két fiatal igényeinek és nem utolsósorban pénztárcájának). Bár a kérdés feltevésének pillanatában a fiú tisztában volt a válasszal, ami az egyetlen helyes és elfogadható válasz volt: „Előadásom lesz, hisz tudod, majd találkozunk, addig is tanulj, használd ki a csendet!”, mégis nyugtalanság töltötte el, mert a lány már az ajtón kívül volt, és csak az illatfelhő maradt utána meg a fiatalos lendülete. Ez után a diák még egy óráig is elábrándozott a szobába rekedt csendben – amennyiben az apró neszeket és talán a tetőszerkezetet módszeresen pusztító szúk neszezését leszámítjuk. Így feküdt tehát a fiú a tetőablakon becsorgó szeptember-reggeli naptól máris bemelegített szoba és az üres ágy magányában, és csak a gyűrött lepedők, a takarók és a párnák összevisszasága utalt arra, hogy az éjszaka folyamán itt ketten múlatták az időt. De aznap a lány későn érkezett haza – érdekes, hogy azt mondjuk haza, pedig tudjuk, hogy átmeneti szállásról van szó, amit a tanév végén rendszerint magára hagynak lakóik –, és ez így ment valamiért ezek után egyre gyakrabban, amit a fiú szóvá is tett, de szemrehányáson kívül nem kapott mást, legfeljebb különböző, amúgy teljesen hihető kifogásokat, miszerint: „gyakorlaton voltam” vagy „szemináriumon vettem részt”, amiket az ember többnyire kénytelen elfogadni, de beletörődni a legkevésbé képes, minekután az önemésztés majd a vádaskodás hibájába esik. Valamivel több mint fél év után ennek talán még nem kellett volna bekövetkeznie, de ha a két fél kérlelhetetlen kíváncsisággal kutatja a másikat, boncolgatja egymást, mint ahogy a békát szokták a biológushallgatók, vagy a pszichológusok a pacienseiket kielemezni, akkor talán megértjük, hogy túl hamar jutottak el arra a pontra, ahonnan már csak lefelé ívelhetett közös pályájuk, és a már-már kegyetlenkedésbe hajló csatározások addig fajultak, amíg be nem ismerték azt a tényt, hogy a világ folyásán semmit nem változtat, ha pontot tesznek az i-re, és átstrukturálják életük további szakaszát. Az ember élete amúgy is több dimenzió szerinti hosszabb-rövidebb szakaszok sorozata, és e szakaszok vége, vagy ha úgy tetszik kezdete közeledtével sűrűsödnek ama jelek, amik a változásra utalnak, legyenek azok jók, vagy kevésbé előnyösek, tehát rosszak, mint az ő esetükben is, így kettejük kapcsolata is eljutott erre a határvonalra. A fiú és a lány közül most a lány ismerte a titkot, a túlélés titkát, ami erőt kölcsönöz az alámerülés fájdalmas manőverében, a fiú pedig riadt angyalként evickélt a túlélés partja felé... A szenvedélytelen csendben a szinte mozdulatlan, tétova idő néhány percre kizökkent ugyan, de az éhség, vagy a hát lassú, de biztos elgémberedése, ami ebben a korban már előfordul, főleg a könyvek fölötti, sok évig tartó görnyedése után, a férfit visszavezette a jelenbe a könyvhöz, amit a lány érkezése előtt oly odafigyeléssel lapozott, de nem volt ideje újból elmélyedni az olvasásban, mert a lány ekkor teljesen váratlanul feléje fordult, és bátorságát összegyűjtve, magára nyugalmat erőltetve megkérdezte tőle: „Ne haragudjon, meg tudná mondani, hogy Leonardo, amikor a Háromkirályok imádását festette, mire gondolhatott, miért nem fejezte be a képet?” A kérdés talán szokatlan lett volna, teljesen meglepő, de a figyelmes szemlélő azonnal észreveszi, hogy a férfi előtt valójában Leonardo, befejezetlen festményeit tartalmazó vaskos könyv fekszik. „Igen, természetesen”, válaszolja a férfi, és nem késlekedik a megnyugtató magyarázattal, de most már suttogva.

 

Horváth Géza
Pécs, 2010. szeptember 18.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007