2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Irodalmi miniatűrök 25.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

A „jegyzetek marsallja”


Ez lett a legtalálóbb epitheton ornansa Jules Renard-nak, a francia irodalom legszellemesebb emberének.
Az utókor nem tartja irodalmi nagyságnak, de mindenképpen egy korszak legfontosabb emberének tudja. Nem volt sem jóindulatú, sem szorgalmas, inkább lusta, sokszor közönyös és kellemetlenkedő. Ez kifejezetten Baudelaire-hez köti annak ellenére is, hogy Renard független volt mindenkitől és mindentől. Hírhedt naplója mégis Baudelaire-rel kezdődik és önhalálának utolsóelőtti stációjával végződik, s melyet azért idézgetnek ma is előszeretettel, mert a rosszindulat sohasem megy ki a divatból.


Nem volt magas származású, gyermekhalál kísértette meg korai éveit, végigszenvedte ifjúságát, s mikor nagykorú lett, az életen kívül megrekedt, hogy elmondja torz életigazságait, melyekből nem derül ki, hogy az igazság-e a torz, vagy maga az élet.
Az irodalomtörténet a Csutak úrfi történetéről emlékezik meg leginkább, s van olyan irodalomtörténész, aki a századfordulós irodalom nagy földrengéseként hivatkozik erre a megdöbbentőn szomorú és szenvtelenül keserű regényre. A felnőtt Renard-nak sem jutott sok öröm az életében, beteges volt, s végül egész sor betegség gyűrte le viszonylag fiatalon. De az utókort jobban érdekelte Renard keserűsége, ridegsége, sokszor embertelensége. És szocializmusa, sokszor antiklerikális, máskor robosztus istengúnyolása. Nemcsak a Csutak úrfi rezignáltan fájó cselekménye alapján, hanem azért, mert Renard személyiségéből könnyedén kiolvasható, hogy csak olyan ember képes ennyi gyilkos iróniával és epigrammatikus tömörséggel mindenkiről valami rosszat írni, akinek a gyermekkorából minden ölmeleg szeretet hiányzott.
Élete paradoxona pedig az volt, akként vált irodalmárrá, hogy igyekezett elkerülni magát az irodalmiságot. Zavarta a jelzők hada, sértette a kimunkált stílus. Szerette a tiszta és világos formákat, az egyszerűt és fanyart, a leplezetlen odamondást. Kevés szóval mégis oly mélyen ábrázol, mely csak a legnagyobbak kiváltsága. Sokak tisztelik, kevesek értik, s talán senki nem szereti. Arcában van valami az őrületből és a szent elrévedésből. Csak azért nem lesz sátánista, mert mindenben kicsinyességet képes látni, s ez a kicsinyesség megöli a szellemet, a nagyvonalúságot. Ha a jóságban meglátná a szellemet, abban hinne. De az erény, a jóság vagy az erkölcs unalmas számára.


„Az emberek egyenlőknek születnek. De másnap már nem azok többé” – írja ezt a szocialista féligazságot a majdani szocialista polgármester, aki képes Istenen számon kérni a gondoskodás és a pusztulás dualizmusát.

1894-ben jelenik meg a Poil de Carotte (magyarul Csutak úrfi). Mintha ez a könyv is része lenne annak a századfordulós folyamatnak, mely szerint a világ elcsúfítása a cél.
Hol van a derűből előtűnő gyermekkor? Renard szerint sohasem létezett. És ezzel elkezdődik az európai irodalom legfontosabb korfordító pillanata, melyből nemcsak a pszichológiai irányok sarjadtak elő, hanem a modern irodalom is megváltozott. A gyermekkor borzalmainak ábrázolásával felnőtt lett maga az irodalom.
De Renard művei közül nem a hagyatékban maradt regényei, nem a Csutak úrfi maradt fenn, hanem a huszonhárom évig írt naplója, melyben konok mélabúval araszolt előre, s melyben a mai kor megtalálja önmagát, a rosszmájú ember kritikátlan igazságérzetét, önigazolási hajlandóságát. Azt kell hinnünk, hogy írásain kívül ma is legjobban él megdöbbentő és kíméletlen alakja. A rossznyelvek szerint atyjának, majd gyermekének haldoklása közben jegyzeteket készített. Verlaine szörnyű betegségét cinikus örömmel írja le, sakálnak nevezi a remegő lábakkal a székbe roskadó aggastyán költőt. 


Nem tudjuk, valójában milyen lehetett. Mégis azt érezzük, Lukianosztól Aretinóig, Renard-ig ez az embertípus ma is él. Talán ilyen a legmodernebb ember, akinek a szűkös külső látását olyan embertelen naggyá torzítja benső világa, elhajszolt gyermekévei, roppant méretű vágyai, hogy semmi emberhez méltót nem találunk benne.

 



Ki könyvet kér kölcsön, csak rossz ember lehet.

Trócsányi Zoltán írja a magyar régiségekről szóló könyvében azt a mulatságos anekdotát, mely szerint Vitéz János, Hunyadi Mátyás korának legmeghatározóbb kultúrattaséja volt, nem szívesen adta vissza azon könyveket, melyeket másoktól kölcsönkért. Irigyelt és jelentős könyvtárában így nemcsak hatalmas összegekért megvásárolt könyveket lehetett fellelni, hanem a vissza nem adott könyvek is gyarapították ezt az impozáns gyűjteményt. Méltán fakadt ki zseniális unokaöccse, a korszakos költő, Janus Pannonius, hogy csak görög nyelvű könyvei maradtak meg a kölcsönzések folyamán, s azok is csak azért, mert a tudós urak csak latinul beszélnek. Majd tréfásan teszi hozzá, ha görögül is tudnak országnagyjaink, kénytelen lesz héberül megtanulni, mert másképp nem tudja megvédeni könyveit az akkori kölcsönkérőktől.



Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007