Ránézek a naptárra. Naponta többször is, hogy jól eszembe véssem.
Március vége van. Egyből jobb a kedvem, hiszen perceken belül itt van, amire ősz óta várok.
Hamarosan eljön az én évszakom. Április elseje nekem már igazi, „kézzelfogható" ünnepnap. Különösen kedves...
Ma újra kezembe került Kosztolányi kötete...Valahogy mindig akkor siet segítségemre, amikor a legnagyobb ínség szólítja. Ezt a szinte mágikus összekacsintást még nem sikerült megfejtenem, - de nagyon nem is akarok a dolog aljára ásni: csak elfogadom ezt a mindig jókor jövő vigaszt.
Ma ezt olvastam Kosztolányitól, - és bár legendás a tavasz és a nyárimádatom, ez az írás szíven suhintott. Pedig a telet és a hóesést magasztalja benne Kosztolányi, és összekapcsolja a világ egyik legdrágább és legbecsesebb érzelmével, a boldogsággal...A szó - mondhatnám, - elcsépelt. Az alább idézett részlet és annak mondanivalója azonban messze túlmutat bármilyen csodaszép hóhulláson...Nekem legalábbis rengeteg apró titkot súg: én ezekre a belső hangokra erősen, nagyon erősen figyelek, és követem őket...Szóval a boldogság. Most tekintsünk el a frázispufogtatástól és a hangos csinnadrattától, amikor ezt a szót ízleljük.
Erről az emócióról már sokszor, sokmindent leírtam, jó pár cikk tárgya, témája volt. Mégis mindig és mindig újra felbukkan.
Nincs ezen mit csodálkozni, - hiszen ki az, aki nem erre vágyik szüntelen...?!
A boldogság nagyon kényes és törékeny jószág.
...és aki birtokolja, az ezerszer is legyen hálás a sorsnak, a szerencséjének, bárkinek, vagy bárminek. És nagyon óvja, nagyon vigyázza. Hatalmas kincs.
Egy régen olvasott írás jut eszembe, és most ezt gyorsan ideírom, mielőtt csodált írómhoz kanyarodnék. Ez csak egy mese. Talán sokak előtt már ismert is... Mégis idecitálom, hisz nem minden tanulság nélkül való, - de mese. Akár igaz is lehetne. Vagy az is...?!
Ablak
„Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek.
Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
[...]
Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel.
Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derünket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért. Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is jusson - véges."
De vissza Kosztolányihoz.
Íme.
Minden kommentár nélkül. Na, jó. Talán egy-két mondat a végére...

*

Kosztolányi Dezső: Boldogság

- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.
Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.
Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.
Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: "Friss vizet tessék." Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.
Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.
Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál.
Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen.
Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik.
De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték.

Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

1932.

*

...hogy Kosztolányi Dezső mennyire bölcs!

És mennyire egyszerű mindez...
Ráadásul mennyire evidens! Itt van az orrunk előtt, csak éppen a kezünket kell kinyújtanunk érte. Csak nekem éppen nem a hóesés, - hanem egy kedves megszólítás; egy bíztató szó; (még akkor is, ha mégoly távolinak is tűnnek bizonyos, nagyon vágyott történések!); egy szép nap megélése; a gyermekeim mosolya; egy szerelmes ölelés, amolyan szívből jövő, amolyan igazi, amely tudom, felbecsülhetetlen értékű; egy pont a legjobb percben megszólaló telefon; egy csodálatos Chopin-noktürn  CD; egy sárgára nemesedett oldalú, sokezerszer olvasott, antikváriun-illatú Szabó Lőrinc-kötet, vagy éppen egy esős csütörtök déli, Nagykörúton vagy a Margitszigeten megtett séta hozza el azt, amit én boldogságnak élek meg. Teljes, maradéktalan boldogságnak. Még akkor is, ha tudom, létezik egy még hatalmasabb boldogság. De nekem nem szabad telhetetlennek lennem.
Marad az a boldogság, amit én így is gömbölyűnek érzek... Mennyire kevés kell hozzá.. Régóta tudom, megtanultam két nagyon igaz mondatot, két nagyszerű író embertől: hogy egyensúly tartassék a világ szűkmarkúsága és mértéktelen vágyaink között. És hogy az a szeretet, amely nem nyilvánul meg tettekben, - nem szeretet, csak önzésünk jóindulata.
Ez mindenkire, mindig, minden esetben és minden élethelyzetben igaz, - ebben egészen bizonyos vagyok.
Én ezt mindig szem előtt tartom. Míg lehet, míg alkalmam van rá, én minden erőmmel bizonyítani fogom a szeretetemet annak/azoknak, akit/akiket valóban szeretek. És ha ezt visszakapom kérés és követelés nélkül, legyen az bármennyire porszemnyi is, - nos, akkor már a boldogság megtörténik velem...

„Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya."

Ezt nagyon megjegyzem.

*