2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Döbrentei Kornél
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

Minden korszak türelmetlenül várja költőzsenijét függetlenül attól, hogy maga a kor irodalmi szempontból mennyire termékeny. És a zseni, mint valamiféle természeti tünemény - megérkezik. Hol a felelőtlen ünneplések fortissimójával, hol az elvakult felháborodás lármájával. Más korokban csendesen és kényszeredetten jő el, hogy majd az örök elkésők emeljenek neki glóriát.

De bárhogy is érkezzék, megjelenése inkább tavaszi áradás, vagy az elsötétült ég arcain keresztül rohanó villámlás, természeti jelenség, mellyel egy új kor köszönt be.

Így válik egy-egy korszak a zseni korává, így lesz az egyetemes irodalmi tudatunk részévé Goethe kora, Shakespeare kora vagy éppen Adyé.

Valamikor nagy és szent ébredéssel érkezett meg, mint Csokonai és Vörösmartyé, máskor vulkanikus erővel, mint Petőfi és Byroné, hol szent próféciával, mint Ady és Stefan Georgéé, és sokadszor oly súlyos igékkel, melyeket a kor nem mert teherként cipelni, mert félt az összerogyástól, félti vállát és szívét a legsúlyosabb terhektől. Ez utóbbi volt a magyar irodalomban József Attila kora.

A magyar irodalomnak rég volt nagy költője; s nagyon régen volt korszakos nagysága. A háború és az azt követő lelki kényszer elsodorta legjobbjainkat, és sokak maradtak lehetőségek, leszúrt kopjafák a magyar pusztákban, kiknek csak árnyuk merészelt lobogni.

De a zseni ma is köztünk van, igéket hoz és ébredést, betontömbsúlyos terhekkel veri a szívünket, s bár a jelen még nem érzékeli korszakos nagyságát, egyszer a közös irodalmi akarat a nevéhez fogja rendelni ezt a büszkén önsanyargató kort.

Döbrentei Kornél a jelenkori magyar irodalom egyetlen nagy költője.

Olyannyira teljes, hogy sokáig nem is hiányzik más, bár a nagy korszakok mindig ikercsillagokat szülnek. Dante-Petrarca, Goethe-Schiller, George-Rilke, Berzsenyi-Kölcsey, Petőfi Arany kettőse ezt látszik bizonyítani.

De ellenpéldaként elmondhatjuk, Shakespeare vagy József Attila a sok nagy között is megközelíthetetlen hegycsúcsként emelkedik kortalanná.

Ha visszatekintünk a fent említett nagyokra, a zseni mibenlétét a nyelv és a zseni kölcsönhatásában láthatjuk meg leginkább. Sokszor úgy érezzük, hogy a nyelv teremti az irodalmat, de a legnagyobbak esetében paradox módon a költő teremt egy új nyelvet, hogy aztán e nyelv a korábban kimondhatatlan életérzések hangszere legyen.

A legnagyobbak a nyelv autonóm urai voltak, oly misztikus kapcsolat állt fent ember és a nyelv között, mint a szent és az Isten között. A legnagyobbakat a nyelv választja ki, ebben rejlik a kiválasztottság hatalmas misztériuma. Mint egykor Petőfi és Ady, s ma Döbrentei Kornél esetében.

A tehetségteleneket a nyelv elválasztja; leleplezi és nevetségessé teszi. Ezért omlik össze a modernnek tartott irodalmak összessége, melyek a nyelv pszichéjétől örökidegenek maradnak.

Elegendő, ha az eszmék hamis diadalától eltávolodva olvassuk a bródyk, szomoryk, ignotusok, kissjózsefek nyelvi és költői eltévelyedéseit.

Mert a nemzeti nyelv - melynek a magyar protestantizmus adott vallásosan mély emelkedettséget, s tette vallássá a nemzet legmélyebb rétegét - tisztára főzi az eszmék szennyes vásznait, melyek a történelem izzadt nyoszolyáiról maradtak itt elhasznált és bűzös rongyokként.

„Mire vihettem volna, ha nem itten ...,
ha nem ehelyt kell ábrándjaimat életre keltnem,
ezen a nyelven,
amely az ÁRVASÁG hasonlata,
akár muszkasereg rengetegében a magyar baka,
ezen a nyelven, mely még mindig priusz,
ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz,
Úristen, mi lehettem volna, ha nem itt kell gondolni merészet,
ahol tragikus aktualitás az enyészet..."

Mikor először találkozunk egy-egy Ady- vagy Döbrentei-verssel, legtöbbször értetlenül állunk előtte, hiszen modern érzékünk elszokott a természetestől, az emelkedettől, a megszentelttől. De azt is éreznünk kell, hogy az Ady- vagy Döbrentei-versnek engednünk kell, hogy szétáramoljék bennünk, mint testünkben a testnedvek, hogy magasabb áramokba vigyen minket a szellem felhajtóereje, az Ősvilág nagyszerűségébe és borzalmaiba.

 

A Döbrentei-versek hosszan elnyújtózó sorokból indásodnak, s nőnek dús hajtásokká, mint a Babits-sorok, mint Swinburne hatalmas hullámai.

S bár letisztult, sokszor folyondárszerű mondatokkal találkozunk verseiben, mégis inkább a szavak ereje, erőteljes építményei hatnak ránk, melyek először megtévesztenek, s Adyt juttatják a képzetünkbe. De míg Adynál a szavak, mint szimbólumok a pusztában lángoló pásztortüzek, addig Döbrentei verseiben a szavak ősmisztériumokat hívó varázsszók.

Az „asszonykútnyi élet", „apostoléhű ősz" a harang „dacteli csöndje, mázsás súlyként döndül a tájba"; mind olyan kifejezések, melyek a legősibb magyar hitvilágból növesztettek törzseket, s lettek izzó lombú magyar igékké, melyek rendíthetetlen méltósággal állnak a tájban.

Döbrentei Kornél költészetének legmélyebb rétege a hazaszeretet.

Alig van olyan költője a világirodalomnak - s azok is többségében magyarok -, aki az ősvilág nagyszerűségét és a valósággá még nem cseperedő jövőjét is egybe tudta és tudja kötni. Természetesen itt is az összekötő kapocs az Istenvágyból felfakadó hit. Nem a köznapi vallásosság és nem a liturgia magasztos csendje, hanem az örök emberi álmodozás és az örök emberi tűnődés, mely az ősi magyar évezredeken keresztül átáramlik - felemel és megtart.

Döbrentei költészetében a hazaszeretet vallássá nemesül, csakúgy mint Petőfinél.

A hit ősi hangja a harangszó, s örök víziója a templom:

„De a templom - múlhatatlan.

Tornya dacol léleklényegű kőalakban.

A hit hét szűk esztendői meg nem töré...,"

Az utóbbi Döbrentei-kötetek olvasásakor Goethe Orphikus ősigéi, Angelus Silesius párverseinek misztikus nyugalma, kései rezignációi de leginkább Vörösmarty ma már alig olvasott magyar eposzai és utolsó versei visszhangoznak bennünk, de sokszor Juhász Gyula és Tóth Árpád őszies érettsége, Arany János letisztult melankóliája, Reményik szentséges magyar szólamai ébrednek képzetünkbe.

E versek felületén a keleti protestáns hang márványosodik kőtáblaszerű világnézetté, de a kő alatt ott van az ősi magyar elveszni látszó, de leginkább elhazudott sok évezrede, mint valami őstörténeti réteg, mely a kőzet mélyén a régi nagy igazságok bölcseletévé ércesedik.

Nem az az igazság, melyet a pozitivizmus koptatott szikár világnézetté, vagy az utolsó századok kiábrándult relativizmusa keserített meg, hanem az örök hitből és a múló történelem mozdulatlanságából fényesült isteni örök.

„erőnk gerincben szálfa, évezredes ittlét,
nem dögleszthet nagyhatalmak üzemeltette, mészárszéki tagló,
vagyunk s csak azért is leszünk, konokságunk megvítta harcait,
szemünkben zsarátnokol a mérce-idő, akár az antracit;
Botond őshutában szült buzogánya reccsen,
hang, melyet az Öregisten ne felejtsen,
aki megteremtette Bábelt,
hogy ne engedje magához,
ha egy kis nép a mélységből kiáltoz -;
s akkor fölmagaslik a lángelme, ki rálelt,
hogy bár egyetemesebb a látvány,
az élet több, mint léthirdető kiáltvány,
vagyunk és leszünk,
el sohase veszünk,
mocsarakba veszejtve is tisztán,
hitben szilárdak, mint ahogy Kapisztrán
lova is felhörren tajtékozva, zabolátlan,
fanatikus révületben mégis eszméltető lázban,
noha nincs hang, se nyelv, se szó,
a kavargásból kihallik a déli harangszó,
és évszázadokon átneszez..."

Természetesen itt nem szabad közvetlen hatásra gondolnunk, inkább a lelkiség, a váteszi sors predesztinációja juthat eszünkbe.

Szavai mögött a magyar fátum, a népköltészet és a keresztyéni összetartozás-érzés és keresztényi misztérium-valóság egyszerre van jelen:

„Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
mennyi sír fejfa nélkül,
menny a rögbe leszédül,
hány sír földdel egyenlő,
hősökre uszult bendő,
kiknek betiltva dombjuk,
sejtjeinkből a dómjuk -
emlékük, a szabadság
koravén bús magzatát
trikolórba csavarva
emeljük ravatalra,
és a nemzeti gyászpad
hit-üzérnek, de hánynak
lett azóta is vidám
terülj-terülj asztalkám -
hiénák tápdús tora:
magyar utolsó vacsora."

Leghatalmasabb verseinek szentháromságává lett az ősi magyar képzet, az ősmagyar mitológia, és a magyar hanyatlás fölötti zsoltáros hang egynemű tisztasága. És egy messziből idelobogó erotika, melyből kiürül a világiasság felfortyanó habja, s marad a hitbéli sűrű szent ital, az anyaságért való szerelem termésének nagy szürete, mely a történelem egyedüli lényege.

„gondoltad-é,
asszonyod két alabástrom melle hatalma
túlterebélyül a pusztuláson, bimbaik dagadoznak bíborba iramló
málnaláng-hevülettel, és megidézi gyönyörök zamatát
az aranyhártyás íz, bár a szád keserű szögletibe
csuramlásig gyűlt a vérrel: mulandóságot
megáradó tócsa, melyben delfin-fájdalmú visszamaradással
az őskezdet tocsog, és felködlött-e a gyerekkorból,
mely mintha egy másik, ennél különb glóbuszon történne
meg velünk, fölrémlett-e, a családiassá bérelt
mészárszék újszülött-csupasz falán a vágómarha
húsbolti bontásáról a térkép: a számozott testrészek

összege nem egyenlő az egésszel, csak ha az áldozat
még lélek-összetartott, Isten-többletes egység..."

Nincs benne archaizáló hajlam; kerüli az ezerszer elkoptatott régi szavakat. Újakat alkot, újvilági tájakat, égbetörő épületeket épít, sorainak organikusan kanyargó rendje fennkölt architektúra; szómágiája sokszor egészen modern; de mindig érthető. Nem kényszeríti az olvasót megfejthetetlen szórébuszok bontogatására. Nem az értelemre kíván hatni, de nem mellőzi, hanem felszítja az értelem lobogását.

Egész testet és egész lelket kíván még akkor is, ha klasszikusan tiszta képekkel kezd...

„Ismét az aranyhátterek, s a félelem,

Hullongó diókkal kopogtatsz a szívemen."

Döbrentei Kornél a Rend költője, mint egykor a nagy német, Stefan George.

Míg George az esztétikumba és némi rasszgőgbe oltja nyelvteremtő fantáziáját, addig Döbrentei Kornél költészetét a magyar sors építi büszke, de sanyarú daccá, mely világnézetté, és méginkább világlátássá válik, s eggyé fogja az egész életművet. Megingathatatlanul egységesen emelkedik, grandiózus egészét - mint Georgénál - a kozmikus Rend tartja meg, a magyar életérzés Isten felé hanyatló vigasztalansága.

Hazaszeretetében ott található a petőfis dinamika és a bátor szókimondás, a leegyszerűsített, de nem leegyszerűsödött kifejezésformák bravúros és természetes használata, a kiválasztottság attitűdje.

Reményik és Sajó Sándor óta nem írtak ennyire erőteljes és tiszta hazaszeretet-verseket.

Szinte nincs magyar költő, aki oly közvetlen hangon leltárba merné venni a nemzet gyalázóit, a történelmi pribékek groteszkmód tragikus csordáit:

 

(...)

„meghamisul s tisztátalan lesz az ünnep,
hogy cafrangos hazafiként előtűnnek:
renegát hontiprók,
sorsunkba rondítók,
a vörösen fújtató, demokratikus
terrorlegények, meghitt jelszavuk a kuss,
tegnapi kardlapozók, a halállisták
ihletői, és a lárpurlár szadisták,
az ultrabal lator,
a vadbarom vallató,
testvércsiszár, spicli, magyarkodnak bátran
és más gonosztevők bírói talárban.

Egy ünnep sem az engedélytől nemzeti,
a hatalom kegye csak lezüllesztheti,
nagy hazugság, kis nép
felkelésünk dicsét
most haynau-utódok kezdik zengeni,
s a húsos kondért köréből nem engedi
a kiváltságban dús, exkluzív csőcselék,
népet hergel, szárazon tartva lőszerét
s abban is biztos ám,
marad hitbizomány
ez a 301-es parcella-ország,
átfestett frázisaik körülhordozzák,
mint véres kardot, mely egy táborba várna,
inkább a tűzharc: Jan Pallah főnix-lángja -
maszlag és gumibot,
mi nékünk kijutott,
a végső kenetet trágyadombon várva,
Uramisten, mennyi csapodár kokárda."

Történelemszemlélete két pilléren nyugszik: a keresztény középkor világformáló nagyvonalúságából és a magyar protestantizmus gyülekezetté magasztosuló nemzeti egységéből, valamint süllyedő történelműk stációiból.

A katolicizmus és a protestantizmus belső ökonómiájából akar szintézist teremteni, mely két ölelő partja a magyar történelem hullámverésének. Szent Korona és gyülekezet, harangok „érckörtéi", melyek a gyülekezet felett csüngnek és a magasba révedő templomtorony áll az egyik oldalon, s a másikon az időtlenségből kinövő pásztorok, a lerombolt székely falvak, a meghasonlott magyar mitológia, a haynaui akasztófák, a modernkori gyilkosok, az örök magyar nőiség elpusztíthatatlan organikussága.

Döbrentei folytatja a magyar preromantikával kezdődő és a herderi pesszimizmusból kisarjadó nemzetféltést, mely terhes örökségként végigkísérte egy évszázad magyar költészetét, s mely hetven évre kitapostatott a magyar irodalomból.

Ma Ő az egyetlen költő, aki illúzióvesztés nélkül a nemzethalál sarokba állított hangszerét újra merte hangolni. Ezen versei felett ma is hallgatás ül, mint egykor a Végvári-versek Reményik Sándora felett is. És ma is vidul az a torz akarat, mely a nyelvet és a nemzeti eidoszt el akarja választani egymástól.

Döbrentei költészete részben összefoglalása az elmúlt évszázadok magyar költészetének. Úgy rántja eggyé évszázadok távolságait, hogy sem a nyelv, sem az eszme nem csorbul, hanem új irányok és lehetőségek nyílnak ki az új magyar költészet előtt.

Újdonsága nem a modern irányok kísérletező hajlamait jelenti, hanem a magyar irodalom örök állandóságának magaslatait építi újjá és tovább. Lehetőség, mely a ma költője előtt ál. Döbrentei nem toboroz maga mögé költői csoportot, nem akar mesterévé lenni, ki nagyvonalú mozdulattal lehajol a tanítványok elé. Nincs meg benne az unalommá hamvadt „énkultusz" állandó szítása; kinyilatkoztatásai valódi igék, kollektivitást hirdetnek, melyek által az ember a nemzetben és az Istenben lelhet egyszeri önmagára.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007