2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Úton...
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Minap a vonaton ültem.

Ahogy a mellettem elrohanó tájat bámulom, óhatatlanul is a régi iskolás tanagyag jut eszembe az Időről és Térről, sebességről és az élet relativizmusairól. Összehajtom a könyvemet. Versek, melyek maguk is rohannak az időben, szinte üldözik az olvasót, betolakodnak a tudatba, helyet követelnek az életünkben, hogy régen kihűlt emlékeket újra szítsanak.

A táj vigasztalanul elrobog mellettem, olyan, mint az élet groteszk allegóriája lenne az egész a megroggyant felhők közé párolgó hegyekkel, a hússzínű alkonyattal, az elhanyatló messzeségekkel.

Mennyi költészet, és én mégis könyvekben keresem a zenét, a szépséget; egy kicsit a reményt is.

Könyvem a térdemen, s megfáradt kezem a lapok közt való ezernyi hajbókolástól ernyedten a könyvemre hull.

A tekintetem a kezemről egy másik kézre, majd egy harmadikra, s legvégül egy negyedikre esik.

Most látom, négyen utazunk együtt összezártan, egymást nem keresve, de mégis egymáshoz békésen vagy fáradtan megtérve.

Szemben idős ember ült, két elgyötört tenyere egymást tartja és emeli. Legalább ötven esztendő virágzik és szépül szentséggé a föld poklát mennyországgá építő kézen.

Mellette fiatal lány ül hátrahanyatló fejjel. Nézem az arcát, behunyt szempillái mögé akarok látni…

Az alkonyatban a szép lányarc a behunyt szemekkel egy Modigliani-festmény misztikumává nemesül. Nézem az ajkát, gyengéd csókok oltárának látom. Aztán szinte áttetsző szép kezét, az egymásba és az egymástól elrévedő vékony ujjakat, melyek a vaskos könyv tetején merevedtek márványos fehérséggé.

Mellettem kislányka ül, az érintetlenség és az intellektuális vakság boldogságában. Vékony nyakon kicsiny feje, a vállára iramodó két copffal, hatalmas szemgolyók halmaival a lezáruló szempillák és a szemöldök szelíd ívei alatt.

És újra a kezek.

Közös bennük az imádság mozdulata. Az egymást tartó tenyerek, az egymást ölelő ujjak misztikus kényszere. Mindegyik más szépség.

Talán csak én látom szépnek őket.

Talán egy agyonhajszolt öszvér, egy megrugdalt kutya, egy megfenyített nebuló megriadna tőlük. De nekem mindezek tudatában is szépek. A világ- tudományos szempontból nem lehet szép. A szépség velünk kezdődik. Az Isten megtanított bennünket a világot szépnek látni. Ahogyan Babits csengettyűs fiúja is rácsodálkozik a hajnal külváros csodájára, úgy gyönyörködöm én is mindabban, amit eddig a könyvekben kerestem.

Szinte összedől előttem a szophoklészi világlátás, miszerint mindennek mértéke az ember. A halálokon és születéseken átgázoló új élet filozófiája talán ez lehetne:

Mindenek mértéke az emberben lévő isteni…

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007