2021. október 23. szombat,
nemzeti ünnep Gyöngyi napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Archívum: Zenei igézet
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Sok kedvencemről írtam már elragadtatott sorokat - nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy meglehetősen elfogultan. Vállalom.
Általában nagyszerű férfiakról szóltam, néha kivételes asszonyokról.
Írtam már zeneszerzőről, zenészről is.
Most mégis kicsit másként fogtam neki ennek az írásnak...
Igen, mert most egy számomra nagyon-nagyon kedves zeneszerzőről „vallok”, aki olyan hatalmas hatással van rám, mint kevesen…Talán Chopin, Beethoven, Wagner, Liszt, Bach, Verdi vagy Puccini állhatna itt, ebben a felsorolásban.
Akit most idézek meg - mégis más.
Nem merem azt mondani, hogy „több” - de hajlok erre is. Talán mégis több, mert nem csupán zeneszerző, hanem briliáns, virtuóz előadó is volt, és egész egyszerűen nem tudok róla másként szólni, csak a legnagyobb csodálattal.
Egyszer - nem is annyira régen - olvastam egy rövid, de nagyon okos, értő, elemző esszét nagy kedvencemről, melynek olvasása után elhatároztam, hogy nekem is le kell írnom a gondolataimat, amik motoznak a fejemben hetek, hónapok, évek óta - mióta először hallottam azt a gyönyörű zenét, amit ez a zenész-óriás tud.
Sokkal szikárabb és kevésbé emelkedett lesz ez az írás, mint a már említett előző. És talán sokkal részrehajlóbb is.
Annyira szép sem lesz, hiszen én nem értek annyira a zenéhez, mint ama cikk írója.
Csak hallgatom azt az elmondhatatlan, leírhatatlan zenét, ami naponta elbűvöl, és határozottan az az érzésem - nélküle kevesebb lennék.
Rahmanyinov.
[…]
Csend.
Máris lakatot tesz a számra a tisztelet.
Micsoda név, micsoda zene!
…most csupán egyetlen művét emelem ki - ami szerintem az egyik legszebb zenedarab, amit valaha kottafüzetbe vetettek - és írom le nagyon is laikus vélekedésemet róla. (Ami nem biztos, hogy helytálló - kész vagyok elismerni. Mondom, én csak egy egyszerű, avatatlan hallgató vagyok, egy azok közül, aki már-már a szuperlativuszokkal sem tudja ámulatának az ideillő, kellő hangját megcsendíteni.)
Azt hiszem, én valahogy másképpen szűröm át magamon ezt a csodát, mint a legtöbben, akikkel erről a zongoraversenyről beszélgettem...
Mást közvetít nekem - és ez így van jól. Ez az élet rendje. Mindannyian mást hallunk ki a gyönyörű szólamok mögül...
Rahmanyinov és a II. (c-moll) zongoraverseny.
De erről kicsit később…
Most nézzük a szikár tényeket, ahogy azt a zeneszerző életéről, életművéről szóló könyvekben, jegyzetekben, lexikonokban is elolvashatjuk:
Szergej Vasziljevics Rahmanyinov Onyegben született 1873. április 1-jén (egyes források szerint március 20-án) és Los Angelesben 1943. március 28-án halt meg.
Orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester.
Bár zeneszerzőként való elismerése váratott magára, zongoraművészi teljesítményével, legendás technikai tudásával és ritmusérzékével hamar tekintélyt szerzett, nemzedéke legnagyobb zongoristája volt.
Művei többsége Csajkovszkijéval rokon késő romantikus stílusú, bár jelentős mértékben érezhető Chopin és Liszt hatása is.
Rahmanyinov orosz arisztokrata családban született.
Apja Vaszilij Rahmanyinov, katonatiszt volt, anyja Ljubov Butakova, egy gazdag tábornok lánya volt, akit nagy vidéki birtokhozománnyal adtak férjhez.
Eleinte úgy tűnt, hogy az öt jelentős birtok életük végéig biztosítja a család anyagi jólétet.
Apja otthagyta a hadsereget, és a földjeik jövedelméből kicsapongó, kártyázó életmódot folytatott. Ennek következtében, mire Szergej kilenc éves lett, már a vagyon nagy része elúszott. A család hat gyermekével kénytelen volt lakást bérelni Szentpétervárott. A család anyagilag tönkrement, a családfő elköltözött.
Rahmanyinov öt éves korától tanult zongorázni és nagy tehetségnek tartották.
Kilenc évesen ösztöndíjjal felvették a konzervatóriumba, ez anyagilag is megfelelt az elszegényedett családnak.
Szergej nem volt jó tanuló, sokat csavargott, sőt bizonyítványát is meghamisította, - ez minden bizonnyal a rendezetlen családi körülmények számlájára volt írható.
Az érzékeny fiú anyai nagyanyja pétervári látogatásaikor volt boldog. A nagymama szívesen hallgatta játékát, 25 kopekkal jutalmazta a fiú játékát darabonként. Nyarait is vele töltötte borivoszói birtokán.
Konzervatóriumi tanárait annyira elbűvölte játéktechnikájával, hogy elnézték neki rossz tanulmányi jegyeit is, és zeneelméleti oktatását elhanyagolták. Végül 1885-re elméleti tárgyakból olyan rosszul szerepelt, hogy megfenyegették, elveszik ösztöndíját.
Ekkor unokatestvére, Alexandr Ziloti, aki maga is kiváló zongorista volt, azt tanácsolta, hogy menjen a moszkvai konzervatóriumba Nyikolaj Zverevhez.
Szergej félt a szigoráról és fegyelméről híres Zverevtől, de megfogadta a tanácsot.
Zverev, a híres tanár, valóban szigorúan vette a nevelést.
Tehetséges tanítványait otthonába fogadta, ahol nővérével együtt gondoskodott nevelésükről. Gyakran vitte őket színházba, zenei estekre, hangversenyekre, sőt a nyári szünetet is velük töltötte. Összeismertette őket a kor leghíresebb zeneszerzőiel: Csajkovszkijjal, Rubinsteinnel, Glazunovval, és játszhattak előttük.
Zverev 1886-ban Krímbe vitte őket egy milliomos birtokára, akinek tanította a gyermekét. Velük tartott az akadémia zeneelmélet - és összhangzattanára is, akinek az volt a dolga, hogy felkészítse a tehetségeket a következő évre.
1887-ben, Rahmanyinov bemutatta Zverevnek két zongoraátiratát és noktürnjeit, de a tanárnak mások voltak az elképzelései Szergejjel. Nem mint komponistát akarta bíztatni, hanem, mint zseniális játékost.
Csajkovszkij is meghallgatta a Manfred szimfónia átiratát, amely tetszett neki, és további komponálásra bíztatta a tizennégy éves fiút.
A tizenhat éves Szergej egyre többet szeretett volna írni, de Zverev nem vette ezt jónéven. Amikor azzal állt elő, hogy külön szobát kért, hogy komponálni tudjon, mert zavarta a többi gyerek, akkor tanára hálátlansággal és arcátlansággal vádolta meg. Zverev ezután szóba sem állt vele, így kénytelen volt elköltözni tőle egyik moszkvai rokonához, akit addig nem is látogatott.
Rahmanyinov, itt, Sztatyinéknál, megtalálta a régen elveszettnek hitt családi légkört. Zverev tovább nem tanította, így nem tudta befolyásolni további fejlődését.
Zongoratanára, Ziloti, váratlanul fölmondott az Akadémián, de Rahmanyinov senki mástól nem volt hajlandó leckéket venni, ezért egy évvel korábban levizsgázott. Három hét alatt készült fel a vizsgákra és kitüntetést kapott.
1892-ben újabb meglepetést okozott tanárainak, mert 18 nap alatt tökéletes hangszereléssel elkészítette első operáját, a Puskin művére készült, Aljeko-t.
E művéért megkapta az Akadémia nagy aranyérmét, amit előtte csak két alkalommal adtak ki.
Akadémistaként több kisebb darabot írt és egy zongoraversenyt. Önálló zongoraestet is tartott. Az akadémia befejezése után a Gutheil kiadótól 500 rubelt kapott az Aljeko-ért.
1892-ben megírta a Fantázia darabokat, amelynek cisz-moll prelűdje óriási sikert aratott. Ez volt az a mű, melyet minden későbbi fellépésén is elő kellett adnia.
A megélhetésért tanári állást vállalt, de tanítani nem szeretett.
Életének zavaros korszaka következett, elköltözött rokonaitól, apjával lakott, majd lakást bérelt, de végül visszatért Szatyinékhoz.
Beleszeretett Anna Logyizsenszkajába, aki férjes asszony volt. Neki ajánlotta a nyugtalan és heves I. szimfóniáját, amit 1897-ben Szentpétervárott mutattak be. E művét a szerelmi mámor nagy lelkesedésével írta. A rosszul felkészült zenekar miatt óriási bukás volt, a kritika lehúzta.
Rahmanyinovot annyira lesújtotta a sikertelenség, hogy három évig egy sort sem írt.
Ezután megismerkedett egy moszkvai gyárossal, aki magánoperát igazgatott.
1897-1898 között ebben az operában vezényel, itt találkozott Saljapinnal, akivel haláláig barátok voltak.
1899-ben meghívták Londonba, ahol játszott és vezényelt, a sikeres út egy új megbízást hozott számára. Felkérték egy új zongoraverseny komponálására. Nehezen haladt a munkával, beteg lett, ezért Nyikolaj Dalh „hipnotizőrhöz” fordult, akinek segítségével elkészült a mű.
[...]
…és most térek ki a meglehetősen elfogult, saját kis különvéleményemre, ami bár lehet, hogy hamis - de muszáj leírnom, mert nekem talán másról szól, mint egy zeneileg sokkal jobban felkészült, jóhallású és a zene avatott ismerőire. Igaz, én is sokat olvastam és keresgéltem Rahmanyinovról - mindent és mindenhol, ahol csak hozzá tudtam jutni, de nincsen zenei képzettségem, csak nagy rajongója vagyok egy-egy kedvenc, csodaszép muzsikának, és akkor azt a végsőkig körüljárom, próbálom a lehető legtöbbet megtudni róla, és persze a szívemre-lelkemre-hallásomra figyelve és hallgatva formálom meg a véleményemet.
…ez az a muzsika, amely nekem a zene egyik csúcsa.
Nem tudom megunni.
Harmincöt perc és hat másodperc Csoda az általam hallgatott felvételen.

 


A zeneszerző az 1900-as év nyarán, egy itáliai utazás friss emlékeivel telve fogott neki az újabb versenyműnek, de a munka első lendületében egyelőre csak a második és a harmadik tételt fejezte be, amelyeket aztán december elején nyilvánosan is eljátszott. A még hiányzó nyitótétel a következő év áprilisában készült el, és a II. zongoraverseny immár teljes formájával csak 1901. október 27-én ismerkedhetett meg a közönség. A mű óriási sikert aratott, és korántsem csupán Oroszországban; világszerte is hosszú időn át Rahmanyinov legnépszerűbb darabja maradt.
E zongoraverseny Csajkovszkij versenyműveinek tradícióját követi. Akárcsak Csajkovszkij b-moll zongoraversenye, ez a mű is a zongora akkordsorozatával kezdődik, de itt egy nagy crescendóval valósul meg. De hogyan…!
Az első tétel híres, harangozást idéző indítása és az azt követő, orosz népdalokat sejtető főtéma szinte a zeneszerző névjegyévé vált.
A Moderato a billentyűk mélyen szóló zúgásával kezdődik.
Mintha komor lenne a kép. Mintha a szikrázóan kék, nyári - talán júliusi? - égen sötét fellegek gyülekeznének: terebélyesedő, és egyre nagyobb sötét hasú felhők képében úsznának be és vetnének árnyékot a harsogóan zöld nyári idillre, a lombsusogás is egyre erősebb…Úgy, ahogy a billentyűk borongó hangjai is erősödnek.
Ám ekkor a vonósok lágyan belibbennek – és minden kivirul…
Árad, árad és újra csak árad a fény, a sötét felhők most eltűnnek, és játékos, szelíd bárányfelhők kergetik egymást a méhzümmögéses, édes virágillattal telt levegőben, csodaszép lepkék táncolnak a dáliák és rózsák körül - tapintható a forróság, ahogy az július legverőfényesebb napjain lenni szokott… Július a legszebb hónapok egyike - nekem legalábbis az. (Júliusban csak jó dolgok történhetnek az ember lányával...)
Tehát lepkék, dáliák, rózsák, napfény, forróság...
Így, leírva, mintha giccsről áradoznék  - de ez nem az!
Csupa romantika a világ, át lehet ölelni, hozzásimulni, ölébe gömbölyödni, elveszni a dallamában.
Élvezet minden hang.
A hallgató (jelen esetben én) szinte eggyéolvad a zene lágyan ringató, finom, kecsesen hajlékony ütemeivel…
Hömpölyög a forróság, szikrázik a nap az égen, hajladozik a kalász az aranyló búzatáblák hullámzásával - hegyes, apró hangok jelzik a kép lepkekönnyűségét…

Ekkor újra felhők vetik árnyaikat a hatalmas, zöld és virágoktól színes tájra.
A fúvósok is jelzik: hatalmas vihar készülődik. Elsötétül az ég, a felhők kihasadnak.
A zongora is felgyorsul, tíz újjal kell szinte tépni az ivorszín billentyűt, árad, toporzékol, dörög és sodor magával a dallam.
A főmotívum soha sem látott-hallott őserővel, ugyanakkor főúri eleganciával dübörög, ahogy a vihar a földre rogy. A fekete fellegek szinte éjszakai sötétbe taszítják az iménti nyári képet, hogy aztán gyönyörű és lassú ütemekkel lecsendesüljön minden, és egy finoman lebegő futammal visszalopózzon a júliusi nyár…
Ekkor a muzsika még egy végsőt mennydörögve felágaskodik, majd az utolsó taktus erőteljes, erőszakosan hatalmas leütései elűzik a sötétséget. Olyan szenvedélyes a dallam, amennyire csak dallam lehet - a hallgató ha akarja, ha nem, odaadja magát Rahmanyinovnak.
És jön a Adagio sostenuto.
Hihetetlenül lágy, légies és játékosan könnyed zongoraszóló alatt teljesedik ki a fény mindenre és mindenkire: bearanyozva fát, apró bogarat, szirmait bontó estikét, templomtornyot, poros, tikkadt utat, folyót, házat, hidakat, a legkisebb porszemig…
A melódiagazdag zenekari aláfestés elvarázsolja a hallgatót. Nem nagyon tudom leírni, mit érzek, mikor ezt a muzsikát hallgatom… Nagyon szeretem, nekem megunhatatlan.


Azt hiszem, Csajkovszkij szentimentalizmusát négyzetre emelve, és továbbfejlesztve azt, a rahmanyinovi utóromantika széles dallamívei, nagy kitárulkozásai és elementáris fokozásai olyan bűvöletet bocsátanak rám, amit kevés zene képes tenni velem.
A zongoraverseny harmadik tétele a maga 12 perc 3 másodpercével a leghosszabb a három közül, ez az Allegro scherzando. Gyönyörű lecsengése az első kettőnek.
Mi mást mondhatnék még...?! Mennybéli szépség...
A zongoraverseny azonban nem csupán népszerű, de – a teljes életmű összefüggésében vizsgálva – valóban nagy előrelépést jelent Rahmanyinov zeneszerzői pályáján: az I. szimfónia fiatalosan erőszakos zenekari hangzását itt színesen egymásba olvadó, lágy harmóniák és finoman ívelt dallamok váltják fel. A kiegyenlített hangzást segíti a hagyományos „koncertáló” vonások háttérbe szorulása is: a II. zongoraversenyből szinte teljesen hiányzik a tisztán zenekari, illetve a csak a szólista által játszott szakaszok „versengő” egymás mellé állítása.
A szerző a kompozíciót Nyikolaj Dahl doktornak ajánlotta, akinek hosszúra nyúlt depressziójából való kigyógyulását köszönhette.
Ez a zongoraverseny nekem valóban a zene non plus ultra-ja.
Meglehet, én másként élem át minden egyes hallgatásakor ezt a vegytiszta szépséget, mint más. Nekem az utánozhatatlanul gyönyörű, imádott nyaramat, a boldogságot, a szépséget, az örömöt jelenti.
[…]
Önbizalmát új szerelme, Natalja Szatyina is erősítette. Natalja unokatestvére volt Rahmanyinovnak, ezért házasságuk előtt engedélyt kellett kérni a cártól. 1902 tavaszán összeházasodtak. Élete legboldogabb tíz éve következett. Boldog házasságban élt, az alkotás is jól ment, és két lánya született.
Ekkor kezdődött gazdag alkotói korszaka.
1902-1912 között vezényelt a moszkvai cári operában, utazott, Drezdában töltött három telet, hangversenyeket, szólóesteket adott.
Elkészítette a II. szimfóniáját, a III. zongoravesenyét.
Böcklin, svájci festő műve ihlette a Holtak szigete című szimfonikus költeményét, valamint Edgar Allan Poe verse az A Harangok című korálszimfóniáját.
1910-től a cári orosz zenei társaság alelnökévé választották.
Sokat dolgozott és ez megviselte egészségét, egyébként is hajlamos volt a hipochondriára. Gyermekkora óta komolyan vallásos volt, most problémáival ismét hitéhez fordult. Megalkotta két csodálatos vallási művét: az Aranyszájú Szent János liturgiáját, és az Esti misét (más néven: Éjszakai áhítat).
Nyugtalan évek következtek életében.
A XX. század elején Oroszországban háborúk és forradalmak követték egymást. 1917-ben a forradalom miatt családjával együtt kénytelen volt elhagyni hazáját.
Svéd hangversenykörútra indult és soha többé nem tért vissza szülőföldjére. A megélhetésükhöz pénzkeresés volt a legfontosabb számára. Karmesterként és zongoravirtuózként nyílt lehetősége a munkára. 1918-ig Stockholmban és Koppenhágában maradt, majd az Egyesült Államokba ment a Rahmanyinov család. New York lett a központ, ahonnan hangversenykörutakat tett és lemezfelvételeket készített.
1926-ban Párizsba utazott unokája születésére, de váratlanul meghalt egyik veje, Volkonszkij herceg. Egyedül maradt lánya megsegítésére kiadót alapított, amely az emigráns orosz zene központja lett, ezért ettől kezdve egyre több időt töltött Európában. Párizstól nem messze villát bérelt, amit orosz udvari stílusban átalakított. Ekkoriban Franciaországban sok volt az orosz emigráns, többek között Ziloti és a Szatyin család is.
1930-ban házat épített a Luzerni-tó partján, ahol szívesen csónakázott és pihent. Szüksége volt a pihenésekre, mert sokfelé fellépett és hanglemezeket adott ki. A rádióhoz soha nem ment, mert hangminőségét merényletnek tartotta a zenével szemben. Az élőhangversenyeket tartotta a legtöbbre.
1931-ben a New York Times-ban megjelent szovjetellenes cikk után indexre kerültek művei a Szovjetunióban. „A Pravda megvetően írta: jelentéktelen, imitátor, zenéje már rég kiment a divatból.” Természetesen ő tovább komponált. Megírta a III. szimfóniát (1936) és a Rapszódia egy Paganini témára című művét(1934), ezeknek a műveknek továbbra is sajátos stílusuk volt, ami ugyan messze állt az avangardtól, de a közönség körében osztatlan tetszést aratott.
Utolsó műveiben, a halál misztikus jellemzésére felhasználta a „Dies irae” középkori katolikus dallamot. Ez a motívum számtalan XIX-XX. századi zeneszerzőnél hasonló mondanivalóval jelent meg.
1938-ban meghalt legjobb barátja, Saljapin.
Európa felett újra a háború felhői gyülekeztek, ezért 1939 nyarán elhagyta Európát, feleségével, nagyobbik lányával, Irinával, és unokájával, Zsófiával végleg az USA-ban telepedett le. Másik lánya és annak családja Franciaországban maradt, akikért sokat aggódott. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Rahmanyinov segélykoncerteket adott, ezzel ismét elismerték hazájában.

Rossz egészségügyi állapotára hivatkozva 1943-ban már lemondta turnéit. 1943. március 28-án Kaliforniában halt meg. A rák végzett a nagy zeneköltővel.
Ravatalát és temetését Beverli Hills-ben rendezték, de később egy New York állambeli településen, Kensico-ban helyezték el földi maradványait, egy csendes orosz, ortodox temetőben.

*

Bárcsak egyszer tehetnék egy szál virágot a sírjára.

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007