2022. augusztus 14. vasárnap,
Marcell napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Boldogságkeresők 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Egyszer egy barátom azt mondta, hogy minden művészet boldogságkeresés.

 


 Mélyen elgondolkodtam a szavain, hiszen rögvest Jókai ellenpéldája ötlött fel bennem, akiről talán Németh László mondta, hogy minden megadatott néki, kivéve a boldogtalanság.
Aztán eszembe jutott Goethe, aki szinte mindent elért, amit a napóleoni háborúk utáni és a forradalmak előtti költőzseni elérhetett. Sőt még azon túl is jelentősnek mondható antropológiai kutatásokat folytatott, tanulmányokat írt az optika, építészet, esztétika tárgykörében, s megadatott neki, hogy Schiller, a második legnagyobb költő, szolgai alázattal éljen az istenek kedvence mögött. De magánélete mégis szörnyű lehetett, fia korán elhalt, s idős korában is a szerelem gyötörte egy olyan ifjú hölgy után, aki ükunokája is lehetett volna.
Ennek a gyötrelemnek a legszebb hajtása a híres Marienbadi elégia, az egyik legmegrázóbb vers a világirodalomban.


Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -
De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!
Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,
élet és halál csatázik a szívben.
Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;
de a lélekben erő, akarat nincs;
nem érti: Őnélküle hogyan éljen?


Az Ő képét ismétli, százszor, újra.
Marad a kép, majd szétszakad a szélben,
elmosva most, most sugarasra gyúlva.
Bármily kis vígasszal is hogy igézne
e vad zajlás tűnése, érkezése?


Az idős költő nem tudott lemondani az élet nagy és örök csábításáról, az ifjúság szerelmes vágyódásáról.
Goethe valóban mindent elért, amit egy boldog ember magáénak tudhat, magas közhivatalt, európai költői rangot, egyetemes műveltséget, s ezáltal a halhatatlanságot. Halandó mivoltában azonban mégis a halál gyötörte, gyermekéé, szerelmeié, Schilleré, s talán az öregedés is, mely ellen fellázadt hatalmas szelleme, hogy aztán a szeretett gyermeklány szülei lázadjanak fel a fausti vágyú mester leánykérése ellen.

 


 Faust elbukása jól példázza Goethe tragédiáját, s valójában minden emberét, aki küzd a korral, aki a fiatalság elmúlásával az életet is temeti...
Ilyen volt a mi Jókaink, aki mint engedelmes gyermek, mégis fellázadt az anyai akarat ellen Laborfalvi Róza szerelme miatt, melyben valószínűleg az álmodozó fiatalember a szigorú anya elől egy gyengéden óvó és szerető, nálánál idősebb nő anyáskodó karjai közé menekült.
S majdan Jókai megteremti a Szigetet, s Senki-Szigetét, melynek Noémijában gyámleányához, Ottiliához fűződő szerelmét írja meg. A Sziget valójában az Arácson megvásárolt ház, melyet írói fantáziája fest át édenkertté, s melynek paradicsomi magányába kétségbeesetten menekül sivárrá váló házaséletéből. Tímár Mihály alakja az író kedvence, önnön kivetített mása...
Majd hetvenes éveiben járva feleségül vette a zsidó származású, nálánál ötvennégy esztendővel fiatalabb Nagy Bellát. S míg a német Faust elbukott, magyar megfelelője megtalálta az ifjú feleségében az öregkor vágyát a fiatalság után.
De a másik romantikusunk, Vörösmarty életének alkonyán megkérte a szépséges Csajághy Laura kezét, aki elsősorban Pulszkyék rábeszélőképességének engedve igent mondott a negyvenhárom éves költőnek. Öt gyermekük született, melyből ketten gyermekkorukban haltak meg, legkisebb lányuk pedig az elmegyógyintézetben eltöltött hat esztendő után halt meg huszonnyolc éves korában.

 Vörösmartyt az Etelka szerelem tette tönkre, előbb alkoholista lett, majd bordélyházakba járt. Elmagányosodása feltartóztathatatlanul az őrület felé hajtotta a költőt, kinek végromlását  későbbi szürke és hideg házassága - melybe felesége is beleroppant -, és imádott hazájának elbukása okozott.


Nézd a világot: annyi milliója,
s köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
a telhetetlen elmerülhet benne,
s nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
a látni vágyó napba nem tekint;
kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
(...)
Egész világ nem a mi birtokunk;
amennyit a szív felfoghat magába,
sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
megférhetetlen oly kicsin tanyán;
hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
ha van mit érezz, gondolj és szeress,
maradj az élvvel kínáló közelben,
s tán szebb, de csalfább távolt ne keress.

 

Milyen különös, hogy a nagy német sok ezernyi tompa embere, kik nem ismerik a szívűket, miképp találkozik Vörösmarty millióival, kik közül valódi boldogságot meglelők alig vannak. A két fausti ember romantikus világlátására volt szükség, hogy kimondassék: a beteljesülés a földi élet legritkább szentsége.


Ó hiszen oly sokezernyi tompa
ember alig ismeri szivét,
céltalan lebeg s a fájdalomba
váratlanul taszitja a lét,
ujjong, ha az égre uj sugárnak,
gyors örömnek hajnalpírja tör,
csak nekünk, szerelmes, árva párnak
tiltott az a kölcsönös gyönyör:
Szeretni, de egymást meg nem értve,
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe,
hol az álmok üdvössége int.
Boldog, kinek álma hiu nemlét!
Boldog, akit sejtelme becsap!
Bizonyitja már nekünk minden jelenlét
a sejtelmet és az álmokat.
Mondd, a végzet mit akar mivélünk?
Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?
Mi már egyszer, tünt időkben, éltünk,
s nővérem voltál vagy asszonyom.

 


Hasonlóan különös és tragikus alakja volt a század második felének irodalmi kuriózuma, a Dorian Gray írója, aki a Saloméban jól mutatja az öregkor beteges vágyódását a fiatalság után.

 


 Dorian Gray szép és fiatal ember, akiről festő barátja egy átkozott portrét fest, amely a kimondott vágy szerint Dorian helyett öregszik. De vajon boldoggá lehet -e az, aki számára az idő megállni látszik...?Paradox módon erre is egy késő vagy újromantikus költő a mesék és az álmodozás földjéről, Angliából ad választ.
Alfred Lord Tennyson Tithonosz című mítoszversében, melyben Éosz szerelmesének, Tithonosznak örök életet kért, ám Tithonosz megöregedett, s öregségében a halálért esedezett, hiszen odalett az örökifjú Éosz szerelme.

The woods decay, the woods decay and fall,
The vapours weep their burthen to the ground,
Man comes and tills the field and lies beneath,
And after many a summer dies the swan.
Me only cruel immortality
Consumes; I wither slowly in thine arms,
Here at the quiet limit of the world,
A white-hair'd shadow roaming like a dream
The ever-silent spaces of the East,
Far-folded mists, and gleaming halls of morn.
Alas! for this gray shadow, once a man--
So glorious in his beauty and thy choice,
Who madest him thy chosen, that he seem'd
To his great heart none other than a God!
I ask'd thee, "Give me immortality."

A század elején egy fiatal és elképesztő műveltségű költő jelenik meg az olasz irodalmi életben. Giacomo Leopardi.
Szülei egy vidéki kastélyba száműzik, hogy megóvják a fiatalembert a forradalom korai szélfúvásától.

A fiatalember bánatában éjjel-nappal olvas, majd ír. Szinte megvakul az éjszakai olvasástól, gerince pedig nem bírja a görnyedést, súlyos sorvadás lép fel nála. De a fiatalember ír fáradhatatlanul, énekli a legszebb itáliai elégiákat a csodálatosan zengő olasz nyelven, miközben szíve elvérzik a bánat töviseitől, ahogy Wilde csalogányáé.

Végzetes találkozás volt Rimbaud és Verlaine hírhedt kalandja.
Az unt vidéki élet elől Párizsba menekülő kamaszpoétát igyekszik magához emelni az apósától szenvedő, tétlen és lusta Verlaine, akiben feléled a századvég betegsége, a bűnös vágyakozás.
Verlaine feladja mindenét, hogy költészetszeretete által szerelmese legyen a gyermekkorból kitébláboló Rimbaud-nak; ugyanakkor Rimbaud-ban az apáskodó, de különc és egyre gátlástalanabbá váló férfi szerelme megrontja a lázadás minden formáját vállalni tudó kamaszlelket.

 


 Verlaine perifériára kerül, felesége végleg elhagyja, állását, polgári jólétét elveszti, szodomitának titulálják, az alkohol koldusává lesz, és szinte az összes rajta eluralkodó betegség végez vele. Képein évtizedekkel látszik öregebbnek, mint amennyi valójában. Egész testében remeg, a legvisszataszítóbb külvárosi kocsmákba úgy tolják reszketeg teste alá a széket.
Rimbaud elbujdosik. Előbb kereskedő lesz, majd betegség lesz úrrá gyenge testén. Egyik lábát elveszíti, fiatalon hal meg. Még húsz éves sincs, mikor elvirágzik lelkében a költészet...

Stendhalnak már a neve is hazugság. Francia létére Itáliáról ábrándozik, a szabad élet napsugaras öröméről, melyet a szabadság hazájának kikiáltott, valójában szalonarisztokratizmusban süllyedt hazájában nem talált meg. Egész életében arról ábrándozott, hogy szép és sikeres, akit a legszebb és erényes nők szeretnek. Valójában Stendhal alacsony, kövér és csúnya volt, akit sem a nők, sem a társaság nem kedvelt. Hiába volt csillogó elme, szellemessége inkább meghökkentette az ismerőseit. Franciaországról a Vörös és fekete című regénye szól, melyben alulról jövő, de gátlástalan hőse szinte mindent elér a legkomolyabb erőfeszítés nélkül.
Az egész regényben a beteljesedni látszó tragédia ott csüng a főhős feje fölött, aki rideg és számító jellemével kikényszeríti mindazt, amely csak lehetőség volt. Ezután a halál valóban megváltás...

 


 Másik regényében, A pármai kolostorban az örök ábránd, Itália jelenik meg, Stendhal vágyott alakjai fölé eszményei gyújtanak glóriát. Itt még az ellenlábasaiban is lelki jóság és együttérzés, Mosca grófban az örök lemondás, a nőkben a hűség és a kellem harmonikusan izzanak és forrnak egymásba. Míg a Vörös és fekete című regényében Julien alakja lelkének rosszabbik, addig Fabrice-ben a jobbik énje diadalmaskodik. . Mindketten börtönbe kerülnek, de Fabrice sorsa és raboskodása mennyivel másabb, mennyivel eszményibb, mint Julien lélektelensége.
Stendhal korában nem volt sikeres, regényei a századforduló közeledtén vívták ki méltó rangjukat, mikor szerzőjük szegényen és dicstelenül halt meg.

Flaubert gyűlölte a társaságot, és általában irtózott a közélettől. Vidékre menekült, hogy írásnak szentelje az életét. Minden műve a pontosság és az aprólékosság remeke. Történetei mégis az eszményiség árnyékában elbukó emberekről szólnak, akik nem tudnak többek lenni, mint korábbi önmaguk. A nagyság kísértése fojtogatja őket, és ez a csábítás pusztítja el mindannyiukat.
Bovary doktor és felesége tragédiájában két ilyen alakot sodor egymás mellé a sors. Bukásukat egymás lelkéből merik át önsorsukba.

Flaubert első nagyregénye indexre került Baudelaire Beteg virágaival együtt. Ma már nem értjük azt az ellenérzést, amely a Bovarynét elutasította. Hiába Flaubert egyedülálló stílusa, a költői kompozíció formatökéletességével megkomponált írásművészete, regényeit csak az utóbbi száz év emelte arra a rangra, amelyet azok megérdemelnek.
Így maradt Flaubert az irodalomtörténet magányosa alakjaival együtt, akik hiába keresték a boldogságot, az csak a képzelet játéka volt kiszolgáltatott életük felett...

 


 


Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007