2017. június 26. hétfő,
János, Pál napja.
Kalendárium
Tisztelt Irodalombarát! A sok megkeresés miatt tájékoztatjuk az érdeklődőket, hogy az Aranylant NEM MINDENKI SZÁMÁRA publikációs felület. A publikáláshoz tagság, a tagság eldöntéséhez pályázat kell önéletrajzzal, művekkel. Ezek alapján - ha valaki kérvényezi a tagságot -, a szerkesztők eldöntik, hogy a tagság iránt kérvényezőt felveszik-e a műveik alapos megvizsgálása után. Amennyiben valaki tagságot szerzett, úgy a portálunk elvárja a tagoktól a publikálás mellett a műhelymunkát is. Amennyi...

Június (Ősi magyar nevén, Napisten hava) az év hatodik hónapja a Gergely-naptárban, és 30 napos. Nevét Junóról (római istennőről) kapta, aki Jupiter felesége volt. A 18. századi nyelvújítók szerint a június: termenes. A népi kalendárium Szent Iván havának nevezi.
 
Június eseményei [szerkesztés]
 június 1.: Írország: a köztársaság napja
...

A lapunkban megjelent szövegek a ARANYLANT, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket. A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos!

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, tanár, újságíró, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Szegény református családba született. Szüleinek késői gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek volt, már tizennégyéves korában segédtanítói állást tudott vállalni, és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőtt korára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője és páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Műveiben 60 ezer körüli egyedi szót használt, ezzel messze fölülmúlta költőtársait.
...

Apja franciául írogatta verseit, míg nagybátyja, akinek jóvoltából Puskin már korán megismerhette Karamzint és Zsukovszkijt, az orosz irodalom jeles képviselőit, ismert költő volt. Anyai ágról Puskin Nagy Péter afrikai származású testőrének volt leszármazottja. Gyermekkorát azonban nem annyira a család légköre befolyásolta, hanem a líceumnak, a Carszkoje Szelónak a szellemisége, bár dajkája és annak népi kultúrája iránt érzett szeretetét költői emlékezete mindvégig megőrzi. Ahogy a bajtársiasságnak, a becsületnek, a szabadságszeretetnek a szellemét is, mely líceumbéli kapcsolataiban, egyik-másik tanárának a hatására, de főként a napóleoni győztes csatákból visszatérő sebesült gárdatisztek látványa nyomán ver gyökeret benne. E hősiességnek az ifjú Puskin a vers halhatatlanságával kívánt megfelelni.Tizenöt éves, amikor az orosz klasszicizmus mestere, Gyerzsavin „költővé avatja”. A dekabrizmussal is a líceumban „ismerkedik meg”, s annak eszmeiségét hordozzák a tanulmányainak befejezése és a külügyi szolgálat megkezdése (1817) után írt versei (...

                                                                      ...

A klasszikus tragédia megteremtője, a klasszicista dráma nagy alakja. Számos vígjáték és tragikomédia utáni első tragédiája, a Médea (1635) a kor divatjának, a regényes cselekmény fordulatos, szövevényes barokk világának terméke. Új polgári tudatformát alakít ki, a corneille-i akarat-hőst, melynek leghíresebb megformálása a ...

                                                                            ...

                   

Ha verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Nem, nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa. Ki lehet mutatni szövegkritikai elemzéssel, hogy ...

Vaszary Gábor (Budapest., 1897. júl. 1. (június 7.) - Lugano, 1985. máj. 22.) a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után 1924-től Párizsban rajzolóként dolgozott különböző lapoknál. 1932-ben Budapesten hírlapíróként tevékenykedett, majd 1947-ben végleg Nyugatra emigrált. A harmincas-negyvenes években megjelent könnyed, vidám regényei - amelyeket többnyire maga illusztrált - rendkívül népszerűek voltak a polgári olvasóközönség körében s több kiadást is megértek.

...
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Adjátok vissza a hegyeimet! - Wass Albert védelmében 2. rész
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák
 Természetesen a románokhoz való viszonya a legszembetűnőbb. Durdukásékról megfogalmazódott vélemény többször is előkerül a regényben, s a román embereket inkább őhozzájuk méri, mint azokhoz, akik valóban gyalázatos és kegyetlen módon bántak a magyarokkal.

Még viszonylag a történet elején található egy érdekes rész, ami rávilágít kettejük különös viszonyára:

Lent a faluban azzal fogadott Durdukás, hogy baj van a magyarokkal, és ezért eszi a fene ezt az országot is. Azt ugyan nem mondta meg, hogy mi baj van velünk, de sejtettem én azt amúgy is, mert a románoknak mindig baj volt, ha mi is élni akartunk. És Durdukás hiába volt barátom, csak román volt szegény, s arról nem tehetett.

Amikor megtudja éppen az ifjú Durdukástól, hogy a bécsi döntés értelmében lakhelyük ismét Magyarországhoz kerül, így gondolkodik:

... akkorát kurjantottam volna, hogy összefusson tőle az egész havas, és tudja meg mind, hogy vége van a nyomorúságnak. Ezt azonban Durdukás miatt sem tehettem meg, aki mégiscsak a barátom volt.

Amikor öccsével vitatkozik azon, hogy Julika hogy mehetett hozzá egy románhoz, így próbálja barátját védeni:

...mivel ez a Durdukás, ha román is, de mind a mai napig nem ölt és nem lopott.

Érdekes, hogy a németekkel kapcsolatban összesen két megjegyzés található a regényben, s egyik sem hízelgő...

- Hátra - mondotta -, be a hegyek közé.
- Miért?
- Így parancsolják a németek.
Keserűség szorította össze torkunkat. A németek. Nekik könnyű. Nekik még messze van a hazájok. Nekik ott túl a hegyeken éppen olyan idegen marad a föld, mint itt. Harctér, semmi más. Ahol lehet rombolni, égetni, pusztítani, lökdösni az arcvonalat erre-arra.

A németek később akkor kerülnek elő, amikor ki akarnak rabolni egy házat, visznek élelmet, ruhát, mindent, ami mozdítható volt. A rablókat nem kímélték: a magyar katonák agyonlőtték mind a hármat.

Ami azt illeti, az amerikaiakról sem találunk kedvező képet.

Naponta elzúgtak fölöttünk az ezüstszárnyú gépek, röpcédulákat és bombákat szórtak vegyesen, és a röpcédulákon az állt, hogy fölszabadítani jöttek bennünket, bombáikkal pedig porrá verték az otthonokat, a templomokat és a kórházakat, és elpusztítottak asszonyt és gyermeket.

A háború vége után felgyorsul minden, hadifogság, családja pusztulása, anyósának és apósának embertelen fájdalma, a borzalmak és kegyetlenkedések, húga megerőszakolásának végignézése, barátok, ismerősök halála, iszonyú sorsok, kitaszítottság - mindezek odavezetnek, hogy a hegyekbe menekül számos, olyan emberrel, akik különbözőségük dacára mégis egyek voltak: üldözöttek, akik nem mehettek lakott területre, s rablásból tartották fenn magukat. A báró, a kínzásban megháborodott doktorkisasszony, a hévízi kovács, az asszony, akit megerőszakoltak az oroszok, s attól kezdve annak élt, hogy kegyetlen bosszút álljon - s akinek eszébe jutott a barlangban a karácsony -, a prófétákat kereső pap, és még sokan mások, a száműzöttek, akik úgy éltek, mint a vadak, s tudták, hogy akként is fogják őket egyenként levadászni...

Végül elmegy abba az országba, ahol még lehet szabadon beszélni, ahol meg akarja találni az apostolokat, akikről a pap beszélt a barlangban. Ám csalatkoznia kellett: az apostolokat nem találta meg, idegenben is kitaszított, száműzött maradt. Az embereket csak saját maguk érdekelte: senki nem foglalkozott egy kis nép sorsával...

Öccse szavait idézném:

- Nincsenek apostolok - mondotta -, még emberek is csak kevesen. Csak kalmárok vannak, gyárosok, tisztviselők, hivatalnokok, munkások és katonák. Apostolok nincsenek.

Különös, hogy se öccse, se az ő nevét nem tudjuk meg a regényből... ismert apja neve, Lőrinc, a húguké, Julika. Édesanyjuk neve sem szerepel, ám egy csodálatosan szép gondolat szerepel a könyvben vele kapcsolatban:

Egyszer aztán láttuk, hogy egy kis nyírfa búvik elő belőle, és azt mondtuk: anyánk nyírfává változott.

Ám a két fiú neve nem derül ki... nem tudom, mi lehetett az oka, talán ezzel is hangsúlyozni akarta jelentéktelenségüket, akik annyira kis porszemek voltak, annyira nem számítottak, és annyi mindent elveszítettek, hogy még nevük sincsen...

Ugyanazzal a vádbeszéddel, kérdéssel és felkiáltással fejezi be a regényt, mint amivel elkezdte:

...Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek.  Igazságról és emberi jogokról beszélni, és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között?

Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: nem urak! Ne alamizsnát adjatok. Adjátok vissza a hegyeimet!

 

Különös jellemek, sorsok rajzolódnak ki a regényben.

A hévízi kovács volt az, aki a hegyeken át az oroszokat elvezette, s ezek az oroszok voltak, akik kegyetlenül lemészárolták Anikót és Andriskát. Amikor a főhős ezt megtudja, azzal az elhatározással megy el a kovácshoz, hogy megöli. Elmondja neki, mi történt családjával, és a kovácsot vádolja érte. A kovács elmondja, hogy ő meggyőződéses kommunista, ám nem akart vért, ellenkezőleg: azt akarta, hogy mihamarabb véget érjen a vérengzés, az öldöklés. Találkozik a kovács feleségével és lányával, akik reggelizni, „frustukolni" hívják, ám ezt elutasítja és elmegy. Az egyik legszebb gondolat fogalmazódik itt meg a regényben:

...így lehetne valahogy eligazítani a háborúk dolgát is. Mert lám, nekem azt mondták: a hévízi kovács vezette Belcsujba az oroszokat, akik Anikót megölték. S én azzal mentem át Hévízre, hogy megölöm érte a kovácsot.  Vajon, ha minden ember, aki meg akarja ölni a másikat, előbb leülne vele egy farönkre és beszélne vele egy órát, úgy mint én...?... Talán háborúk nélkül is meg lehetne oldani az emberek és országok dolgait...

A kováccsal legközelebb már mint üldözött találkozik, s akkor már ő is az volt.

- S maga mit keres itt? Sze maga kommunista volt még két évvel ezelőtt...?
[...]
- Én kommunista vagyok - ismételte a kovács makacsul és megszegte hozzá a nyakát -, de azok nem!
[...]
Talán sztálinisták, vagy mifélék... Rablók. Gyilkosok. Tolvajok...

A kovács további elbeszéléséből kiderül, hogy családját kegyetlenül összeverte a helyi komiszár ostorral, másokat agyonlőttek, megkínoztak, pusztán azért, mert templomba mertek menni. A kovács puszta kézzel verte agyon a komiszárt, ezek után iszonyú bosszút álltak elvtársai: a falu népét megkínozták, összeverték, a kovácsot megvakították a fél szemére, feleségét meggyilkolták, gyerekeit Oroszországba vitték. Azóta a kovács is számkivetetten él, és ha teheti, legyilkolja, akiket tud, „azok közül".

...Békesség nem lesz már sohasem. Nem azért, mert a kommunizmus győzött, hanem azért, mert a hitvány és aljas emberek győztek, akik se nem kommunisták, se nem egyebek, csak hitványak és aljasok. És nagyon sokan vannak, többen, mint a tisztességesek...

A beszélgetés után a főhős ezt gondolja:

...alighanem ennek a kovácsnak igaza lesz, és a baj nem a kommunizmussal van, hanem az emberekkel, akik gonoszak.

Az, hogy az elferdült eszme és az azt képviselő, elállatiasodott emberek mire képesek, kiderül abból a részből, amikor a báróval, a kováccsal együtt elfogják a falu kegyetlen komiszárját, s magukkal viszik. Fél órát adnak neki, hogy beszélhet, mielőtt fölkötik. A komiszár elbeszéléséből kiderül sok minden. Elmondja, hogy kommunistának vallotta magát, ám ártani nem akart senkinek. Emberek kihallgatását bízzák rá, s mikor megtagadja azok megkínzását, őt verik, kínozzák addig, amíg félelmében engedelmeskedik. Attól kezdve kínzott, vallomásokat csikart ki, gyilkolt, ám a megkínzottak üvöltése az őrületbe kergeti. Rettegésétől csak az alkohol segítségével tud szabadulni.

...Csak ha iszom, akkor nem hallom. Csak ha iszom, és egy asszony jajgat a kezem között, csak akkor nem hallom. De máskor, jaj. Vadállat vagyok, igazatok van. Vadállat.
[...]
Ekkor a kovács felkelt a tűz mellől, elővett egy kötelet, és odanyújtotta neki.
- Itt van ez. És ott a fa.
[...]
- Gyáva vagy? - kérdezte a báró.
Megrázta a fejét.
- Nem. Most már nem vagyok gyáva. Csak arra kérlek, hogy hagyjatok egyedül.

Érdekes a főhős öccsének jelleme, pontosabban annak változása. Könnyen befolyásolható, kiforratlan személyiség, aki úgy változtatja nézeteit, meggyőződését, ahogy éppen fúj a szél. Kezdetekben éppúgy elvolt a kisebbségi sorban, ahogy a magyarok többsége; nem foglalkozott a románokkal, a politikával, hanem tette a dolgát. Természetesen érzékelte a Trianon utáni változást, ám bátyjához hasonlóan nem rágódott azon, amin amúgy sem tudott volna változtatni. Az első változás azután történt, hogy behívták katonának - közvetlenül a főszereplő és Anikó házassága előtt. Érezni lehetett, hogy az idill már nem tart sokáig:

- Behívtak katonának - mondotta tompán -, ez már a háború, s a baj, amiről szóltam.
És egyszerre olyan volt, mintha valami nagy, szürke árnyék borult volna az erdők fölé.

Hamarosan megtartották húguk, Julika esküvőjét is, aki az ifjú Durdukáshoz, román barátjukhoz ment feleségül. Ez - úgy tűnik - jóvátehetetlen bűn volt fivére szemében.

Öcsém azon a reves vén tönkön ült, amelyiken még annak idején ültünk együtt hármasban, amikor még ott laktunk volt mind. Melléje ültem. A tönk hosszában rozsdaszínű taplógombák nőttek, s öcsém azokat faricskálta a késével, hogy ne kelljen reám nézzen.

- Hát mi a baj? - kérdeztem tőle.
- Háború - felelte sötéten.
- Jó, jó - mondottam -, az más. De velünk mi a bajod?
- Julikát férjhez adtátok egy románhoz!
Öcsém rám nézett, s láttam szemei mögött a vad sötétséget, és megértettem mindent.
- Durdukásék rendes emberek - kezdtem mondani, pedig tudtam, hogy nincsen sok értelme, mert akinek olyan szemei vannak, annak hiába beszél arról az ember, hogy Durdukásék derék emberek. Föl is vette rá öcsém a fejét, mint a medve.
- Románok! - mordulta - s nekünk ellenségeink! Halálig, vagy tán azon túl is!
[...]
Én csak hallgattam. Ugyan mit is mondhattam volna? Hogy szeretik egymást, ő s a Durdukás-fiú? Az olyan embereknek, amilyen az öcsém volt akkor, nem lehetett szerelemről beszélni. Az olyan emberek csak vérről, verekedésről, bosszú és erőszak jussáról akarnak tudni. Hát hallgattam, amíg öcsém beleunt a beszédbe, és haragja alábbhagyott.

Nyilván, hogy volt némi igazsága. Az is biztos, hogy a harag nem volt ok nélküli, nem esztelen gyűlöletből fakadt - a románok kezén maradt területen láthatott épp elég borzalmat ahhoz, hogy ekkora elkeseredés vegyen erőt rajta.

A következő találkozásukkor már más volt a helyzet; az öccse megnősült, elvett egy ukrán asszonyt és kisfia született, valamint „nagy" ember lett belőle - kinevezték bírónak. A hadifogság alatt kommunistát neveltek belőle - s a dogmák, a sztálinista tanítás megtette hatását. Az eleve elvakult fiúból még inkább szemellenzős ember lett, aki nem nézett se istent, se embert, csak a párt, a kommunista igazság volt számára a szent. Kisfiát is Jóskának nevezte el - Sztálin után - annak dacára, hogy tudta, fivérének családját az oroszok mészárolták le, s húgát román és orosz katonák erőszakolták meg. Teljes mértékben kiszolgálta a népi demokráciát, nem számított a család sem.

Aztán megkérdeztem, hogy mi van Durdukásékkal.
- Kényszermunkán vannak - felelte öcsém, és az arca elsötétedett -, reakciósok voltak, nacionalisták, uszítottak a magyarok ellen. [...]
- Azért mégis csak sógor - vetettem közbe. De öcsém megkeményedett.
- Nincs sógor, vagy nem sógor, ha egyszer az igazságról van szó!

Később azonban - mint annyi más embernek - neki is csalatkoznia kellett új elvtársaiban - összeverték őt is, asszonyát is, majd elhurcolták. Felesége elvetélt, s el is hunyt három nappal később. Fiát befogadták ugyan, de sokan voltak, akik nem tudtak felejteni.

- Mit akarsz? - kérdezte az öreg Durdukás. Elmondtam neki dolgot öcsém feleségével.
- Dögöljön meg - mordult rám az öreg -, dögöljön meg öcséd is, a büdös kommunista. Úgy kell neki. Ő záratott be engem s a fiamat. A fiam még ma is ott szenved valahol Oroszországban. Ha akkor nem voltunk sógorok, most sem vagyunk!

Öccsének kálváriája nem ért véget itt; ő is kivándorolt. Akkor találkoztak utoljára. Öccsét már semmi sem érdekelte, se a család, se a fia, semmi: csak a menekülés, menekülés tönkretett életétől, feldúlt hazájától.

- Tudod-e, mi lett a tieiddel?
Öcsém arca elsötétedett.
- Nem érdekel - felelte -, ami otthon volt, az minden halott. Halott föld és halott ország és halott nép. Eladták, lemészárolták, meghalt, vége. De én élni akarok még! Élni, érted? Mint az állat, vackot akarok kotorni magamnak valahol, ahol békén hagynak, meleg ételt akarok a gyomromba. Mást semmit nem akarok már.
- Feleséged meghalt - mondottam -, ezt tudnod kell azért... Kicsi Jóskát Durdukásék magukhoz vették...
Öcsém néhány pillanatig hallgatott és maga elé nézett a földre. Mintha ellágyult volna kissé az arca.
- Nem érdekel - mondotta mégis sötéten, új hazám lesz és új életem. Ahol, még nem rontották el a világot. Talán új asszonyom is.

A következő pár sor pedig rengeteg mindent elárul a kommunizmus embertelenségéből, a hazugságból, az agymosásból, abból, hogy mit képes tenni ez az eszme az emberekkel...

- Mondd - kérdeztem hirtelen - kommunista vagy még?
Rám nézett, és az arca kemény volt.
- Nem - mondotta -, nemzetiszocialista vagyok. Náci, ahogy itt mondják. Fasiszta. Addig szidtak annak, amíg az is lettem.

 

Ha valakire rásütik a bélyeget, hogy fasiszta, náci, attól valószínűleg soha többé nem fog tudni szabadulni. Wass Albert is hiába próbált meg mindent, hiába a könyvei, a versei, a regényei - a mai megmondóemberek bélyegét nem tudja letörölni magáról. Pedig láthatjuk ebből a rövid jellemrajzból is - no meg a való életből is, számtalan esetben, ma is -, hogy mennyire könnyű bárkit is besározni, megmásítani, s ez a billog olyan gyilkos, olyan hatásos, amilyennél „jobbat" még nem talált ki az emberiség. A pszichológiában ez „Pygmalion-hatásként" ismerik - amikor addig mondogatják valakire azt, ami nem való, addig dobálják rá a sarat, amíg a végén még ő maga is elhiszi, amit róla mondanak... szűklátókörű embertársairól nem is beszélve.

Wass Albert azonban nem volt sem náci, sem fasiszta, sem háborús bűnös. Még az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma sem talált semmiféle bizonyítékot erre - pedig ők igazán híresek ebbéli alaposságukról...

Ám hiába. A szociál-liberális értelmiségnek ez nem elég. Szinte minden más esetben elfogadják - időnként gátlástalanul - a fent említett szerv, vagy az USA bármely szervének döntését, véleményét, ám most Románia ítéletét tartják mérvadónak, mely szerint Wass Albert háborús bűnös. Igaz, bizonyíték nincs rá. Nem baj. Írásai megjelentek jobboldali, esetenként szélsőségesnek tekinthető lapokban, sőt, a Második Világháború idején kitüntetést is kapott. Ez elég indok... Érdekes ez a kettősség, ez a kettős mérce... Tamás Gáspár Miklós „filozófus", egykori „liberális" pártvezér odáig ment, hogy az írót „szórakoztató fasisztának" nevezi. És ezzel egy bizonyos körben legitimálta a bélyeget. Tamás Gáspár Miklós úr azonban nem bizonyít semmit - bár filozófusként illene érveket hoznia - mindössze kijelent, ítéletet mond, pálcát tör. És elsiklik a tények felett... A többi kijelentést, fanyalgást, egyes sajtóorgánumokban megjelenő „elemzést", riportot - például Kukorelly Endre, Kunstár Csaba - már említeni sem érdemes. Vitatkozni lehetne velük, illetve szerzőikkel, de nem érdemes. Valahogy a főhős öccse jut az eszembe róluk:

...tudtam, hogy nincsen sok értelme, mert akinek olyan szemei vannak, annak hiába beszél ... az ember

Az intézményesített agymosás mindenesetre megtette hatását: Wass Albertet egyfajta divat bizonyos körökben nácinak, háborús bűnösnek, fasisztának bélyegezni - pusztán azért, mert a regnáló hatalomnak nem érdeke, hogy elismerjen bármit is, ami nemzeti, ami magyar, ami hazafias.

Wass Albert szobrát nem engedte felállítani a Fővárosi közgyűlés - annak dacára, hogy független történészi bizottságnak sem volt kifogása Wass Albert személyét illetően. Nem számít az írók véleménye. Nem számítanak az ártatlanságát bizonyító dokumentumok, nem számít semmi, csak az, hogy az író nézetei, gondolatai nem illenek bele a hivatalosnak kikiáltott képbe, és ezt minden áron sulykolni kell. (És zárójelben teszem hozzá, gyalázat, hogy szobrai, emlékművei, emlékparkja durva és barbár rongálásoknak vannak kitéve, hétről-hétre meggyalázzák emlékét - amikről a fősodratú média: hallgat...)

Gyakorta azonosítják a revizionista nézeteket a nácizmussal - ami ostobaság és óriási tévedés, vagy szándékos, rosszindulatú ferdítés. A revizionizmusnak még a gondolatát is bűnnek, megvetendőnek kiáltják ki - „jobb" esetben gúny tárgyává teszik akár a megemlékezéseket is. Gondolkozzunk el egy kicsit: az az ember, aki kiszolgáltatottságban, száműzöttként élt élete végéig idegenben, megaláztatás, kisemmizés és üldöztetés volt a jussa a saját hazájában, mire is vágyhatna jobban, mint arra, hogy újra magyar merjen lenni, egyáltalán magyar lehessen félelem nélkül, abban az országban, amelyikben felnőtt? Ezt a gondolatot neves román írók is megfogalmazták már, számukra érthető és elfogadható ez a vágy, semmi kivetnivalót nem találtak benne. Amely vágynak semmi de semmi köze nincs a nácikhoz vagy a fasisztákhoz...

Ám ezt itthon nem akarják belátni. Egy valamit látnak, azt, hogy Wass Albert nemzeti érzelmű, kommunista ellenes író volt, ezért el kell taposni, be kell tiltani, s ha ez nem megy, akkor erkölcsileg kell megsemmisíteni - s erre a legjobb módszer a nácizás. Néha azon gondolkozom, nincs-e ebben az oktalan őrjöngésben egy jó adag irigység... valószínűleg igen. Ezek az urak és hölgyek hazaszeretet, becsület, helytállás, tisztesség és főleg tehetség szempontjából még a cipőjét sem köthetnék meg Wass Albertnek... végül is érthető valahol ez a mérhetetlen frusztráltság.

Szerencsére, akik olvasták Wass Albert könyveit, akik ismerik a családi és a történelmi hátteret, és nem az előítéletekkel foglalkoznak, akik nem azt nézik, hogy mit mondanak a jól megfizetett megmondóemberek, akiknek a nemzeti öntudat, a hazaszeretet nem puszta (kigúnyolandó) frázis - nos, azok biztosan nem nevezik nácinak.

Wass Albertet lehet szeretni, és lehet nem szeretni - egy valamit nem szabad tenni semmiképpen: merő politikai megfontolásból esztelenül gyűlölködni, képességeit, írói, emberi értékeit semmibe venni. Még akkor sem, ha az uralkodó réteg ezt kívánja.

Ez tisztesség, becsület, és igen, józan gondolkodás kérdése. Nem politikai nézeteké.

Végezetül a főhős szavaival zárnám írásom:

...Én nem tudom, mi igaz abból, amiket ezek az emberek nekem mondtak ott nyugaton a szerződésekről és az adott szó tisztaságáról, de annyit tudok már, hogy a világ tele van hazugságokkal, és ezekbe a hazugságokba belebonyolódtak talán még a legjobb szándékúak is, mint ahogy a légy belebonyolódik a pók hálójába. És éppen ezért mentem tovább és kerestem az apostolokat, akikről a pap szólott, s akik az igazságot hirdetik, szabad földön szabad embereknek.

 

 

Források:

Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!
Wass Albert emlékezetére. A kő marad... összeállította: Turcsány Péter
Koltay Gábor: Adjátok vissza a hegyeimet! c. film

Köszönettel tartozom Paál Zsoltnak a lexikai segítségéért.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007