Azt hiszem, a francia nyelvhez való vonzódásom és a - nagyjából 35-40 évvel ezelőtt kötött - viszonyom mostanában az Aranylant hatására kezd fellángolni úgy, mint kamaszként egykoron.
Nem tudom elégszer hangoztatni, mekkora szerelem nekem a francia nyelv. Már 17-18 évesen is sokszor érzetem szükségét annak, hogy eredetiben még többet olvassak Apollinaire-t, Musset-t, Hugo-t, Maupassant-t, Lamartine-t, később Mallarmé-t, Verlaine-t vagy még később Sully-Prudhomme-t.
...egy időben nagy kedvemre lett volna ez utóbbi kedvencem híres versét, a „Törött vázá"-t újra lefordítani, pedig tudtam, ez nagy merészség...Talán sohasem volt elég bátorságom Kosztolányi Dezsőt „felülírni". Ám egyszer - nem is olyan rég - mégis nekiálltam a fordításnak, de aztán félbemaradt, és már azt hiszem, nem próbálkozom vele újra, hiszen legalább három (ha nem négy) olyan gyönyörű magyar fordítása létezik ennek a versnek, amelyek után én már csak a fiókomnak magyarítom - örömből és magamnak. De amíg ültem e gyönyörű francia vers fölött, ezernyi gondolat, kérdés fogalmazódott meg bennem.
Most René Francois Armand Sully-Prudhomme e versét szeretném egy kicsit „kibontani" csodás francia ruhájából, - talán más is úgy beleszeret ebbe a lepkekönnyű, elringató, halk költeménybe, mint én sok-sok éve.
Prudhomme 1839-ben született Párizsban, és jómódú szülei a párizsi egyetem természettudományi karára íratták be éles eszű fiúkat. Ám a fiatalember egy idő után elfordult e témakörtől és filozófiával kezdett behatóan foglalkozni. Ekkoriban már írogatta verseit, és ez a filozofikus elmerengés legtöbb költeményére rányomta bélyegét. A parnasszista iskola költőihez tartozott, bár túlfinomultsága, melankóliába hajló érzékenysége részben elválasztotta tőlük. Tökéletes formaművészettel megírt versei - válaszul a romantikára - a költészet eleganciáját és fegyelmét hirdette.
Melankólia.
E szó olyan nagyon jellemző Sully-Prudhomme költészetére, a lelki kórok legszelídebbjére. Egyik méltatója, Szász Zoltán erről így ír: „Nem volt ez a patológiaivá kifejlődött búskomorság, csupán a mélabúnak az a szelíden borongó tónusa, mely ráfeküdt költészetének minden színére, minden árnyalatára, ahhoz azonban nem volt elég erős, hogy elmosódottá tegye a vonalakat, homályossá a formákat. Aminthogy Sully Prudhomme mindig rendelkezett a nagyság egyik lényeges tulajdonságával: a világossággal. Ellentétben az élet alkonya idején körülötte tomboló beteges vagy szélhámoskodó szimbolista lírával, melynek egyik alapsajátsága éppen a homályos, összefüggéstelen fogalomsorok kedvelése volt, ő megtartotta ideálul a kristályt, a versnek ezt az ásványtani testvérét, mely tiszta, áttetsző, csillogó, csengő és formáiban mértani törvényeknek hódol. Melankolikus, ez kétségtelenül egy tökéletlenséget jelent, mert a szeplőtlen nagyság, a legkifejlettebb tehetség derűs, vidám, borongásnélküli. Minden gyötrelem, még a legnemesebb, még a legvégső kérdések megfejthetetlensége fölött érzett metafizikai bánat is, életerőveszteség lévén, az egyén értékbeli hanyatlását jelenti. Spinoza ezt úgy mondta, hogy minden bánat egy kapu, mely csekélyebb tökéletességbe vezet. Ez a melankolikus alaptermészet meg is fosztotta Sully Prudhomme-t a titáni erőtől, a kifejezés férfias hatalmasságától s bizonyos lágy, szelíd jelleget adott neki. Hogy a féktelen szenvedély vagy a túlságosan nüanszált rafináltság, két, manapság különösen kelendő lírikus-erény, hiányzanak belőle, ez nem fogyatékosság, mert benne meglevő tulajdonságokhoz viszonyítva, alsórendű kvalitások. Nemesség, mélység, tisztaság, finomság, gyöngédség, világosság: ezek az idealista erények éltek ebben a mélabús remetében. Sully Prudhomme azonban nemcsak korrekt formaművész s nemcsak nemes lélek: nála ezalatt egy előkelő szív s egy mély elme buzog. S emellett ő nem a mélységekből, hanem a magasságokból szól. Nem az erkölcsileg bukott, hanem a lelkileg emelkedett ember vágyait és panaszait csendíti meg. S bár temérdek utánzata, hamis kiadása is létezik ennek a lelkiállapotnak, az nem ok arra, hogy az igazit, az őszintét, a nemest közönyösen fogadjuk. Az emberszeretet hamis prófétáiért nem felelős az altruizmus tana, a tudomány szélhámosai nem kompromittálták az igazságot. A szelídség, a nemesség, az idealizmus limonádészerű, nyárspolgárias, hazug verselői sem homályosíthatják el azt a tényt, hogy Sully Prudhomme a szelíd, a nemes, az idealista, nagy költő volt."
A Francia Akadémia tagja volt, 1901-ben - 62 éves korában - elsőként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, és 1907-ben Párizsban halt meg.
68 éves volt: még túl fiatal a halálra..
Sully Prudhomme : Törött váza
Hol a verbéna haldokol ma
a kristályváza megrepedt.
Egy legyező épp csak súrolta,
még zaj se hallatszott s beteg.
De a kicsiny karc egyre jobban
harapta az üvegfalat
és láthatatlan és titokban
és biztosan tovább haladt.
Vize lassanként csepegett ki
a senyvedő virág körött.
Mi történt itt, nem sejti senki.
Ne nyúljatok hozzá: törött.
Szívünkhöz is így ér a drága
és megkarcolja hirtelen.
A szív tovább hasad, virága
elhull az édes szerelem.
Az emberek vélik, ép még,
de benn szívünk sír és sajog,
mert érzi mély-mély repedését.
Törött: hozzá ne nyúljatok.
Kosztolányi Dezső fordítása
...mennyi fájdalom és mégis mennyi béke van ebben a versben! Pedig egy egészen egyszerű dologról dalol e vers. Egy virágcsokor haláláról, mert a váza egy reppenéssel meghasadt és a víz elszivárgott a verbénák alól...És a párhuzam, amit Prudhomme von: ilyen betegek a szívek is, ha észrevétlen bánat érte őket.
Töretlen tükrözésűnek érezzük minden sorát, mintha csak egy perce töröltek volna le valami finom szarvasbőrrel minden homályos foltot egy muránói tükör fényes felületéről. Látszólag röpke idill ez, hiszen egy csokor piros (vagy rózsaszín, netán fehér vagy lila színű), balkonokon gyakran megcsodálható, szép, dús fejű virág elhullásában a sajgó, megsebzett szerelmes szív lassú haldoklását látja Prudhomme. E vers minden egyes sorát kortyonként kellene ízlelni, megforgatni kellemes, orrba-szökő aromáját - mint a nemes bort. Ez a kis miniatűr festmény a látszólag semmitmondó tartalmával mégis teljes képet villant elénk.
Csendben és némaságban fogant gondolatok, - így is kell olvasni: halkan.
Hallani kell a legyező finom érintését, mely egy áttetszően opálos váza halálos ítélete. És a figyelmeztetés: „ne nyúljatok hozzá: törött.". Mint a szív, mely a bánatban meghasadt. Felpuhulnak a színek, elmosódnak a körvonalak, - a verbéna utolsó napjait éli...A szív pedig, melyet megsebeztek: nem tűri már az érintést sem...
"...beteg."
Csupa meghatott impresszió, merő bánat az egész, hogy a végére még egyszer intsen nekünk a költő: a szerelem, a szeretet elmúlásával a lélek kiürült, a színek, érzések feketébe olvadnak, a szív meghalt: „Törött: hozzá ne nyúljatok."
Csodálatos finomság, lengő, csipkeszerűen mintázott húsz sor...
Egy egész élet tragédiájára vetíti szépségesen szétterülő fénycsóváját ez az öt strófa.
Armand Sully-Prudhomme-nak, akadémiai tagságával is, a nagy díjjal is mintegy megelőlegezték a halhatatlanságot. Ma már a nevét is alig tudják a verskedvelő olvasók. A többiek egyáltalán nem is hallottak róla. Furcsa halhatatlanság.
Nekem örökre szóló szerelem.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
