A magamfajta irodalmi korhelynek mindig
egyik legkedvesebb elfoglaltsága, hogy a hétköznapi élet ezernyi jelensége
kapcsán beszélhet arról, amit a legjobban szeret: fecsegni az irodalomról.
Tegnap kórházban töltöttem a délelőttömet,
és ilyenkor meg tudom figyelni az embereket, illetve az emberek teljes
jellembeli változását a kórházi légkör hatására.
És talán sokkal könnyebben tolul fel az
együttérzés azokkal a költői sorsok iránt, kiket betegségek ostromoltak. Ilyen
Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Keats, Byron, vagy az egész életében nyomorék
Leopardi.
De paradoxmódon azok a betegségek, melyek
a költészetre termékenyítő hatással voltak, mint József Attila, Juhász Gyula
vagy Georg Trakl esetében az őrület, sokszor nagyobb együttérzést váltanak ki
az olvasóból, mint a „csak” testi szenvedések.
És akkor még nem beszéltünk a nagy
elborulásokról, mikor a hallgatás csüggedt terhe zuhan tehetetlenül a költői
lélek kútjába. Mint Hölderlinnél és Vörösmartynál.
A kórházi folyosón üldögélve azzal a
rettenetes tudással kell szembesülnöm, hogy a nemzetem mennyire beteges és
esendő. Bármikor megyek, mindig tömegek lepik el a várókat, mindenhol az
öregedés szaga és a gyermeki félelem keveredik a levegőben, mindenhol a hosszú
hallgatásoktól vagy fájdalmakról szóló rövid mormolásoktól terhes a levegő.
Néha felcsapódik egy-egy ajtó, frissen
műtött beteget tol ki egy-egy unott pofájú műtősfiú, és festővászonra kívánkozó
meggyötört arcok lógnak ki a zöld lepedő alól; esetleg ernyedten lehulló foltos
karok, szoborrá merevedett ujjak, melyek mintha még a levegőbe kapaszkodnának.
S a lepedők alatt csonttá vékonyult testek, alig dombosodó embertörmelékek.
Ilyenkor áhítatos csend lesz a műtő
előtt., még a neveletlen kölykök zsivaja is elrémül, s az emberek egy
pillanatra magukat képzelik a zöld, vérfoltos lepedő alá.
Ugyanaz a rémület és visszahőkölés, mint
hamvazószerdán a templomban. Csak itt még látjuk a szenvedő testet, a
templomban pedig annak faragott mását. De annak még könyörület van a
tekintetében és emberszeretet, míg ennek csak fáradó élniakarás és gyűlölet.
Ezek a tekintetek hirtelen a széksorok közé rajzolják a halált, és mi, a
szerencsések ott ülünk szánalomtól térdünkre görnyedve.
A kórház azonban az emberi törpeség
színtere is.
Egy hölgy vonszolja be vonszolásra
terjedelmesedett testét közénk, majd leveti magát az egyik székre. Az egész
széksor megreccsen alattunk.
Körbenézek, de sehol egy mosoly; mindenki
önfeledten reményli az idő múlását, reménykedik, hátha ez a nap is elmúlik,
kitépik az egyik fogát, esetleg a varratot tépik ki lázas bőréből, minél
későbbi időpontra jegyzik elő, s addig sem kell ezeket a halálrarémült arcokat
látnia.
Közben a hölgy, aki gyakorlott
kórházlátogató volt, egyre inkább kényelembe helyezi magát, melynek számos
kárvallottja van, többek között én is. Itt –ott halk röffenésekkel jelzik
emberek a nemtetszésüket, de a legtöbben néma együttérzéssel figyelik a hölgy
küzdelmét a szék eredeti geometriájával, mely már néhány másodperc után a
múlté.
Nézem a hölgyet, ki nem átallja felfedni
testének minden kellemetlen pontját, a hatalmas karjait, melyet ifjú és nagy
reményektől izmosodó henteslegények is megirigyelhetnének; az óriási lábakat, melyről
a magyar gazdaság jut az eszembe. Mert ha az ilyen lábakon állna, még bíznék a
hazám jövőjében.
Aztán a hanyatló Róma jut az eszembe, a
túlzabáltság és a matéria összes elmocskolódásával. Eszembe sem jut már Rubens
hatalmas asszonytestei, melyek az ágyakra dobva hirdették a matéria diadalát a
szellem és az erkölcs fölött, a holland gazdaság immoralitását, mely
kontinenseket fosztott ki és népeket ítélt halálra. Mert ez a rettenetes
kórházi impresszió már régen maga mögött hagyott minden emberit, erényt és
esendőséget.
Csak a mértéktelen önzést látom, s
elképzelem, hogy ezer év múlva pont ennek a nőnek a testét mutogatják egy
embertani múzeumban, mint az emberi degenerálódás végső állomását.
Mikor a hölgy szóra nyitotta száját,
elegendő volt néhány pillanat, hogy minden idealizmusom meghalljon.
Az jutott eszembe, hogy Móricz és Nyirő
egyszerű és alig iskolázott parasztjai micsoda fennkölt szellemek voltak ehhez
a némberhez képest, ki a leghitelesebb naturalizmussal mesélte életének minden
mesei elemet nélkülöző történetét. Nem is történet volt ez, inkább história az
egykori szépségről, a nőstényi vitalitástól a műtétek plasztikus ábrázolásáig
színekkel, hangokkal és… szagokkal…
A többi szerencsétlen sztoikus megvetéssel
tűrte egy darabig mindazt a nyelvi dagonyázást, mely után ennek a testnek a
dagonyázása hétköznapi képzelettel is bármikor megidézhető.
Megváltás volt, mikor a széparcú
asszisztensnő szólított.
A fiamra nézek, az én gyönyörűséges és
okos fiamra, aki fegyelmezetten olvas, mert az apjától is ezt látta, s talán
kezdi megérezni az olvasás heves, de boldog lázait. Őt kísértem ide a kórházba,
az én földi szentemet, kinek kicsiny betegsége felett univerzummá nőtt az
aggódásom.
Ilyenkor mindig arra gondolok, ha majd én
leszek idős és beteg ember, vajon mellettem fog-e ülni, s megvigasztal-e
tekintetével, melyet az arcomba merít?
Látom magam előtt Keats-et, aki saját
vérébe fulladt, a Nagypénteken a saját iszonyú lázaiba belefulladó Byront, a
tüdőbeteg debreceni zseniket, Csokonait és Tóth Árpádot.
Látom Trakl-ot, akit megőrjített a háború borzalma, Babitsot és Kosztolányit,
akik saját nyáltól és vértől nedves és rohadt párnájukra hajtották utoljára
szent fejüket. S látni vélem a vagonok közt botorkáló sápadt József Attilát,
aki a sípszóra várt, hogy elinduljon, mikor felszuszogott a Szárszón vesztegelő
mozdony…
Az ember a szenvedés és a halál előtt
groteszk valósággá torzul. Szétszakítottsága mutatja meg igazából emberi
kicsinységét. Materializmusa tehetetlen düh és primitív indulat, hite szeretet
és remény. Világa legalább annyira földi, mint amennyire földöntúli. Alakja
esendő és még inkább nevetséges, ha nem abban a közegben mozogna, amely minden
megnyilvánulásában embertelen. Senki nem mutatta ezt az állapotot oly
közelinek, mint a magyar irodalom Szent Ference, Tóth Árpád…
"Elnyújtózom a fekvőszéken,
Akárcsak egy kezdő halott,
S nézem az októberi égen
A két korai csillagot:
Balról arany lángok riadnak,
Fenséggel gyúl ki Jupiter,
Míg jobbról bájjal tűzi fel
Ametiszt-fátyolát Nyugatnak
Vénusz, az éteri hetéra...
Ó, boldog planéták! mit ér a
Földi ember csöpp élete,
Amelynek rossz kín a fele?
(…)
Akartam lenni csillag én is,
A Végtelenség gyermeke,
Valaki, aki szárny is, fény is,
Örök szépségek hírnöke -
De lehet-e repülni annak,
Ki teste rabszolgája lett,
Kinek már mindenekfelett
Csak "hő"-i és "kiló"-i vannak,
S ki csak csomó rút vegyi bomlás?
Jaj!... sóhajba vesző káromlás
Dühe ráng romló testemen...
Az istenit!... jaj, istenem!...
(…)
Vigaszt!... mindegy, bölcset, bolondot,
Csak kínom szebbre fesse át -
Imádságot vagy vad kalandot,
Egy angyalt vagy egy bestiát!
Vagy csak annyit, hogy míg a liften
Szép asszonyok szállnak velem,
Eldadoghassam hirtelen:
...Kérem... én... most... meghalok itten...
Legyenek jók... isten nevében...
Simítsák meg az arcom szépen...
Anyásan... lágyan... ha lehet...
S tiszteltetem az életet..."
(Palace-ban 1925 októbere)
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
