Az elnyűtt utcán sorban ócska házak,
s azoknak púpján szürke fény remeg.
Unott szemekkel vág a délutánnak,
egy félbolond, bekölnizett öleb.

Legyet vigyáz egy régen alvó ablak.
Poronty üvölt, űzné a rossz szagot.
Vonat halad, hol friss szelek szaladnak,
s egy hosszú csíkot emlékül hagy ott.

Lovak patája, mint írógép kopog.
A tornaegylet lármát s port kavar.
Olcsó kocsmákból kizúg a sok mocsok,
s harang szavára csendesül hamar.

A téren izmos atléták csatáznak,
sötétül és már minden elnagyolt.
Egy verkli sír zenét a konyhalánynak,
s egy elnyílt nőt aláz, ki párja volt.

                Sonntagnachmittag

Auf faulen Straßen lagern Häuserrudel,
Um deren Buckel graue Sonne hellt.
Ein parfümierter, halbverrückter kleiner Pudel
Wirft wüste Augen in die große Welt.

In einem Fenster fängt ein Junge Fliegen.
Ein arg beschmiertes Baby ärgert sich.
Am Himmel fährt ein Zug, wo windge Wiesen liegen;
Malt langsam einen langen dicken Strich.

Wie Schreibmaschinen klappen Droschkenhufe.
Und lärmend kommt ein staubger Turnverein.
Aus Kutscherkneipen stürzen sich brutale Rufe.
Doch feine Glocken dringen auf sie ein.

In Rummelplätzen, wo Athleten ringen,
Wird alles dunkler schon und ungenau.
Ein Leierkasten heult und Küchenmädchen singen.
Ein Mann zertrümmert eine morsche Frau.