Sík Sándor különös álmát írta meg egyik versében. A könyvek világkongresszusán volt. Körülötte ezernyi könyv. Istenről vitatkoztak. Az egyik állította, hogy Isten messze van. A másik szerint nagyon közel. Isten a természet, állította a harmadik. A negyedik mondta: a nép. Az ötödik azt vélte, hogy minden az Isten. – Az álmodó ember egyre izgatottabb lett. Közbe-közbe szólt: nem, nem elég! – “A hatodik a semmiről beszélt, / A hetedik számokat recitált.” Az álmodó egyre hangosabban kiáltozta: Kevés! Nem elég! Nyugtalanul hánykolódott. Felébredt. Éjszaka volt. Belecsodálkozott az éjszakába és önkéntelen szólt Istenhez: Éjszaka vagy…
…..
Szabad így gondolkodni Istenről, hogy “éjszaka”, mely tele titokkal, átláthatatlan? Vakmerőség?! A Bibliából tudjuk, égő csipkebokorból nevét kérdező Mózesnek e szavakkal mutatkozott be Isten: “Én vagyok az, aki Van.” Aki Van, az rejtélyes?
Isten kedvelte Mózest, aki bizalmasan kérte is: “Ha tehát kegyelmet találtam színed előtt, mutasd meg nekem arcodat, hogy ismerjelek…” A válasz meglepte Mózest: “Neked megmutatom egész jóságomat /…/ Ám arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (Kiv 33.) Igen, Istenünk ilyen. Joggal mondta neki Izaiás próféta: „Valóban rejtőző Isten vagy te!” (Iz 45,15)
…..
Istenünk rejtőző Isten, felfoghatatlan. Nem látom, nem hallom, nem tapintom, érzékszerveimmel nem érzékelem. Ez a “tapasztalat” azonban nem azt bizonyítja, hogy nem létezik, aki Van, hanem azt adja tudtunkra, szívünkkel sejteti meg, hogy létezési módja más, mint a teremtett világé. “Isten fogalma nem Isten megragadása, hanem elfogadása, hogy bennünket ragad meg egy jelenlevő és ugyanakkor mindig elrejtőző titok.” (Gál F.)
Tagadhatatlan emberi korlátunkat felismerjük, tűnődjünk el azon, hogy a velünk azonos létmódban létező világmindenséget képesek vagyunk felfogni, átlátni, megérteni? Minden megismert új ténnyel növekszik a még meg nem ismert arca… A Nap tűztengerébe meddig tudunk nézni a megvakulás veszélye nélkül? Tenger maradna a tenger, ha beférne egy pohárkába?
……
Most, ha eddig magunkban még nem tettük fel, tegyük fel a kérdést: mit kezdjen az istenkereső ember a „rejtőző Istennel”? Jó lenne, ha ráéreznénk mindannyian arra, amiről
Weöres Sándor ír „misztikus dalainak” egyikében.
„Erdőn, folyóban halásztam,
mikor eljött imádottam
éjben lopakodva hozzám,
meg ne sejtse háza népe.
Kért, hogy lombból vessek ágyat,
csillag-árnyban elaludt,
meg se tekinthettem arcát,
fedte karja és haja.
Azóta gondolkodom,
mint kívánjam kutatni,
milyen imádottam arca?
nem ok nélkül rejtezett el.
Talán az a kívánsága,
ne ismerjem, így szeressem,
azért surrant éjszaka
fekete vadonba hozzám.”
Költői szavak, nagyon emberi érzések, bármelyikőnké lehetnek. Ő nem ok nélkül rejtőzik el. Kívánja, bár „arcát eltakarja”, így szeressem… A Rejtőzőt, akinek mégis végtelen vágya megmutatni önmagát és boldoggá tenni mindazokat, akik bár nem látják, mégis hisznek benne.
(Megjelent a Ceglédi Panoráma 2010. július 30-i számában.) |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
