Gyermekek szenvedése, ártatlanok kínja, háborúk, haláltáborok, katasztrófák, kínzó betegségek, népek és egyének sorstragédiái mind-mind kérdésként kiáltják? Miért? Miért?! Választ várunk.

Mi a válasz? Ki ad magyarázatot? Még Isten sem talál szavakat, "csupán" elénk állítja a Feszületet. Lázadó vagy kétségbe esetten könyörgő miértjeinkre ez az Ő válasza. Megtestesült Isten Fia a kereszten. Isten válasza. Értjük?

Maga az Isten szenvedi szenvedéseinket. Amilyen kínzó a kérdés, olyan csodálatos a válasz... Jézusom kiáltó kétségbeesésed: " Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?! " Kétségbeesésem örvényében velem vagy.  " Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. " - nyugalmad feltétlen bizalommal nyugtat,   bár a miértek maradnak...

Schütz Antal megrendült lélekkel elmélkedik a nagypéntekről. " Úgy vállalta Isten az emberrel való sorsközösséget, hogy vállalta a tragikumnak, a bűnnek legérettebb gyümölcsét, a halált is... ennek okvetlenül lesz mélyebb értelme is... a történelem éjfele és rendeltetése: kivirágozni húsvétban, ha vele szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk. (Róm 8,17) És sejtelme kél az embernek, hogy miért lett a történelem kulcsa ez az egyberótt két igénytelen fa, a kereszt."                                                             Hegedűs Lóránt református teológus így elmélkedik a feszület előtt: "... mi a 20. században Isten nemlétét tapasztaltuk meg világháborúkban, haláltáborokban. Sokan azt mondják: Istennek egy mentsége van, hogy nem létezik. Aki ezt a 20. századi életérzést soha nem tapasztalta meg, nem 20. századi ember... S innen kell eljutni odáig: DE VAN! MERT EZT Ő IS MEGSZENVEDI, MIKOR EMBERRÉ KONCENTRÁLJA MAGÁT A GOLGOTAI KERESZTEN. S Ő is számtalanszor isteni végtelenséggel belerendül abba, hogy százmilliószorosan szenvedje meg a mi legkimondhatatlanabb  szenvedésünket . Ekkor lesz a magától értetődő Istenbe vetett hitből s nihilista hitetlenségen át NEM-MAGÁTÓL-ÉRTETŐDŐ ISTENBE VETETT HIT, amely viszont minden kritikát kiáll. "

Tér és idő keresztjére vagyunk verve mi emberek. Elalélunk - amint vallja egyik versében Pilinszky - aztán a szálkák felriasztanak. Szenvedésünk mozdítja fejünket. Hová, kihez forduljunk? Próbáljuk a Megfeszített felé fordítani arcunk. A vérünkben, idegeinkben, élő húsunkban hasító fájdalom   értelmet keres. Talán "csak" annyit, amennyit Pálos Rozita költő kér: " Jaj ne hagyj el Istenem! / Kívüled már senki nem / Gondol énvelem. / Mint szarvas a friss vizet / Vágyom tiszta közeled. / Sírsomnak adj nevet!  "

" Nevet " - miért szenvedünk, értelmet az értelmetlenségnek, az elmondhatatlan szenvedésnek, ki adhat? Ő, aki a kereszten függ és képes azt mondani a fejét feléje fordító embernek: " Még ma velem leszel a paradicsomban. " Imádkozzunk Pilinszky szavaival: " Temess a karjaid közé, /ne adj oda a fagynak, / ha elfogy is a levegőm, / hívásom sose lankad. /    -  Légy reszketésem öröme, / mint lombja a fának: / adj nevet, gyönyörű nevet, / párnát a pusztulásnak. "

FESZÜLET útszéleinken, falvak, városok központjában, templomokban, otthonunk falán. Bánt valakit a Megfeszítettre emlékezés? Unalmas látni itt-ott, oly sok helyen. Annyiféle anyagból s annyi formában?  Vajon mi a titka annak, hogy bár gyötrelmes szenvedésre emlékeztet, mégis nyugalmat és békességet ad? Hamvas Béla írja: " Minden szeretet ősképe a golgotai áldozat: önmagamat odaadni. "    -     Innen  a Feszület tisztelete, megunhatatlansága, elfogadása, tűrése, igénylése, tisztelete. Jézus a kereszten " s ahogy kinyújtja karjait, elámulunk: oldalsebében elfér a világ." (Vasadi Péter)