Utószó egy kötetbemutatóhoz
Egy, a maga nemében rendhagyó alkalom okán gyűltünk össze, ez év márciusában a kultúra, az írott szó, a könyvek szentélyében, az Isaszegi Jókai Mór Városi Könyvtárban. Mert rendhagyónak volt mondható az a kivételes pillanat, amikor két kiváló fiatal alkotó, Péntek Róbert és Tatai Igor nemrégiben megjelent verseskötete egy időben, s helyen együtt került bemutatásra. Az est másik különlegessége az volt, hogy egyikük sem helybeli, de útjaik itt futottak össze Isaszegen. Ami lehetett volna szerencsés véletlen is, de nem az, mert minden okkal történik. Természetesen mindig rendhagyó a határokon, s egyéb korlátokon átívelő magyar-magyar kézfogás is, amikor a szellem és a költészet emberei találkoznak egy magasabb rendű értékrend, a legnagyobb közös nevező, az édes-ékes anyanyelvünk nevében. Fontosnak érzem, hogy mi magyarok, határokon innen és túl tudjunk egymásról, ismerjük egymás életét, értékeit, s a magunk módján gyarapítsuk tovább megtartó, nemes hagyományainkat.
A történelem, s főleg a politika nem kényeztetett el bennünket sohasem. A 106 évvel ezelőtti trianoni diktátum is átrajzolta a határokat, s az anyaországon kívül rekedt testvéreink sorsát, körülményeit, s világlátását is befolyásolta. Magyarnak lenni és megmaradni annak, s tovább örökíteni azt gyermekeinknek, ma a trianoni utódállamokban harc és kihívás, folyamatos helytállás és éber türelem. Élő példa volt erre, az est egyik főszereplője, Tatai Igor barátom, aki egy kicsiny, alig 400 lelkes Horvátországi faluból, Csúzáról, városunk testvértelepüléséről érkezett.
Bátran elmondhatjuk vele kapcsolatban is, hogy amit az elmúlt évtizedekben a politika elrontott, azt a művészet, a nyelv és a kultúra javítja ki. A sebeket, amelyeket a hazug történelem ejtett rajtunk, minden esetben a szellem embere gyógyítja be. Az őszinte és igaz emberi kapcsolatokat, barátságokat, léleképítő értékeket, a közösség megtartó erejéről szóló jelen idejű példákat, megmaradásunk keskeny ösvényeit jobban látni a határ másik oldalán. Van egy olyan érzése az embernek, hogy itthon nekünk fogalmunk sincs arról, hogy mekkora kegyelmi idő adatott számunkra, s hogy magától értetődőnek tűnik, hogy szabadon szólhatunk, írhatunk és olvashatunk magyarul. Ennek a jelentőségével testvéreink a másik oldalon inkább tisztában vannak, mint mi idehaza.
Amint a mondás tartja, hogy nyelvében él a nemzet. S addig él, amíg anyanyelvén szólhat, amely magában hordozza kultúráját, múltját, ami a jövendő. Kodály Zoltán ezt úgy fogalmazta meg, hogy „kultúrát nem lehet örökölni”. Rajtunk áll, hogy megőrizzük, gyarapítsuk, s tovább adjuk ezt a kincset. Akár egy-egy verseskötettel, ahogyan ezt fiatal barátaim tették, s teszik, ameddig adatik rá mód. Mert az ún. írástudónak becsületbeli kötelessége a nyelv alapos ismerete, megőrzése, gazdagítása, kivált, ha magyar. Hiszem, hogy anyanyelvünknél nincs pontosabb, képszerűbb, lényegre törőbb valóságábrázolás. Ahogyan a szállóige mondja, hogy „amit a magyar nyelv nem tud kifejezni a világból, az nincs is.” Legnagyobb írásművészeink Balassitól kezdve Arany Jánoson, Kosztolányi Dezsőn, Babits Mihályon, József Attilán át Nagy Lászlóig, s még hosszan sorolhatnám, építőmesterei voltak ennek a megtartó erőnek.
Alapvetően ez a mágikus erő kapcsolja össze, - minden kifejezésbeli különbségük dacára -, Péntek Róbert: Szavakká vedlett hallgatás és Tatai Igor: Börgöngyei barlangrajzok című verseskötetét. A versek üzenettartalma látszólag különbözhet, de a nyelv, amelyen keresztül az olvasót megszólítják ugyanaz. Aki kissé elmélyültebben, figyelmesebben olvassa a költeményeket, hamar észreveszi azokat a rokon vonásokat, melyek összekapcsolják a harmincas éveikben járó fiatal alkotókat. Íme, egy példa:
„Bokor nő majd fejünk helyén,
kicsit süket, kicsit néma,
és egy kicsit vak…
Elbújhatnak benne a madarak.”
(Tatai Igor: Jóslat)
„Idegszálaimból fészket fonok konok fejem helyén,
szívem számodra pillanatoktól elcsent gyűjtemény.
Nem zavarlak, elbújok a nadír pontja mögött, ha van ilyen,
s ha szólsz hozzám, zavaromban lesz, hogy még azt is elhiszem.”
(Péntek Róbert: Még azt is…)
Példaképek, kortárs irodalmi és népzenei hatások
S nem csak az érzés motívumok, képek vannak rokonságban egymással, de a költői példaképek, a könyvek, az olvasás szeretete is erősíti közöttük a rokonérzést. Hiszen az első és egyik legnagyobb közös példakép és mérce mindkettőjük számára József Attila. Iránymutatóak, gondolat ébresztőek s számukra többek között Hamvas Béla, Weöres Sándor, Pilinszky János, Tandori Dezső, Ken Wilber és Murakami Haruki művei is.
Amellett, hogy mindketten öntörvényű, a maguk meglelt útján járó alkotók, a hazai kortársak munkásságát is figyelemmel kísérik. A teljesség igénye nélkül néhány név mindazok közül, akiknek a művei szintén fontos szerepet játszanak költői világképük formálásában. Bartis Attila, Dragomán György, Szabó T. Anna, Lackfi János, Simon Márton, Weiner Sennyei Tibor, Balogi Virág, Terék Anna, Kollár-Klemencz László.
Az írott szó mellett, mindkettőjük életében meghatározó szerepet tölt be a muzsika. Ez cseppet sem meglepő, hiszen a költői szavaknak is ritmusa, zenéje van. Ez az egész valójában egységes szívlüktetése annak, amit népzenének hívunk, ahol a dallam és a szó szervesen kapcsolódik egymáshoz, mint ahogyan a tájban szétfutó utak is találkoznak, egy adott térben és időben, egy adott helyen, akárcsak úton járó barátaim. Ahogyan az ismert népdal mondja:
„Indulj el egy úton,
én is egy másikon,
hol egymást találjuk,
egymáshoz se szóljunk.
Aki minket meglát,
mit fog az mondani,
azt fogja gondolni,
idegenek vagyunk.”
(Moldvai csángó népdal- részlet)
Összefutó utak - „előzménytörténet”
E közismert dal témája ugyan némileg eltér a fentiektől, de lényegi motívuma az út, amin járunk, s amely felismerten a sajátunk. S azért, hogy néha összefussanak, nekünk is tenni kell valamit, alkalmat, lehetőséget teremtve a találkozásokra. Tudnunk kell egymásról, s keresni a találkozás lehetőségét. Mindig kell valaki, aki a dolgok ütőerén tartja a kezét, s ismeri és összehozza a magyar nyelven szólókat, a művészet és a kultúra munkásait, akik a határokon túl is művelik az Úr szőlőjét. A kapcsolatépítés szolgálatának szentelve az életét mélységes alázattal és tudással, s annak a bizonyosságával, hogy mindig is a lélek és a szellem értékei, magyarán a kultúra tartotta meg nemzetünket.
Azt hiszem, hogy nem a véletlen, hanem a Fenn való különös kegyelme volt annak idején, hogy megismerhettem dr. Székely András Bertalant, a művelődéstörténészt, a kisebbségkutatót, s végül, de nem utolsósorban az EMBERT. Szerte a Kárpát-hazában ismerősen cseng a neve mindenhol, ahol magyar testvéreink élnek. A kulturális kapcsolat építés egyik megkerülhetetlen tekintélye, aki ma is teszi dolgát, „az igaz úton járva”, kitartó, csöndes alázattal. Szervez, ír, szerkeszt, fogyhatatlan energiával, s mindamellett hűséges férj, apa és nagyapa. Felesége, Mária mindenben támogatja, segíti a munkáját, tevékeny részt vállal András barátom áldásos küldetésében, hisz tudja, hogy „négy váll mindig több mint kettő”.
Igor barátomra és új kötetére is ő hívta fel a figyelmemet, s javasolta, hogy vegyük fel egymással a kapcsolatot, ami meg is történt, a maga rendhagyó rendje szerint. Beszélgettünk, ismerkedtünk egymással, kötetet cseréltünk. Nem sokkal ezután felhívott Robi, akivel rendszeres telefon kapcsolatban vagyok. Beszélgettünk közös dolgainkról, s megemlítettem neki Igort és az új kötetét. Ez odáig ment, hogy felolvastam a telefonba az egyik kedvenc versemet a könyvből:
A vad
Királyhoz méltó agancskoronát
erdő mélyén növeszt a vad,
egyedül a szűztiszta hó
oldozza föl a törvény alól,
hogy van, amit nem szabad.
Miután úgy akarta,
hogy a világ elfelejtse,
miután elfogadta,
a vadász úton van, hogy elejtse.
Hiába hívja gasztronómiának,
mióta bűnben él az ember, húst eszik,
autóút és vadcsapás,
egymást keresztezik.
Több sem kellett Robinak, miután megadtam neki Igor telefonszámát, nem sokkal beszélgetésünk után felhívta, s felvették ők is egymással a kapcsolatot. Elektronikus úton kötetet cseréltek, ismerkedtek egymás műveivel, amelyekben hamar megtalálták a rokon vonásokat. Ez sem a véletlen műve, hanem a megtartó kegyelemé. Ekkor ötlött fel bennem a közös, Isaszegi könyvbemutató ötlete, amelyet azonmód meg is osztottam fiatal barátaimmal, akik lelkesen támogatták javaslatomat.
A Jókai Mór Városi Könyvtár vezetőjével, Ágoston Katával is megbeszéltük a dolgot, s a részletek tisztázása után, kitűztük a bemutató időpontját, 2026. március 20-án 18 órára. Kata és munkatársai Önkormányzatunkkal karöltve profin, jó házigazda módjára szervezték meg ezt különleges találkozót, amely ismét összehozta a költészet, a kortárs irodalom barátait. A moderátori szerepkört ezúttal, - első alkalommal -, szerény személyem töltötte be. Az est fényét emelte, hogy Bodrogi Imre barátom avatott módon, mély átéléssel tolmácsolta a kötetekből kiválasztott verseket, emberközelbe hozva azok üzenettartalmát.
Párhuzamok – művészi közösségépítés, ismeretátadás
Mindannyian itt és most élünk, s pontosan érezzük, hogy milyen hamis, értékvesztett világban kell kitartanunk a hagyományos művészi és kulturális értékrend mellett. Minden látszat ellenére az elektronikus felületeken áradó információk dacára, kijelenthetjük, hogy az atomizált társadalomban élő egyén elvesztette a kapcsolatát, a spontán szerveződő értékorientált, alkotó közösségekkel. Ez a tények ismeretében nem meglepő, és sajnos annyira beleivódott már a mindennapjainkba, hogy szinte már megszokottá vált.
A magunkfajta régi vágású, rendszert, s annak váltását is túlélt veteránoknak is össze kell magát szednie, hogy talpon maradhasson, lehetőleg ép elmével, ebben a „garantáltan átmeneti” korban. Az a tény, hogy csalódásaink és veszteségeink ellenére meg tudtuk őrizni rugalmasságunkat és nyitottságunkat az élet dolgaiban, jól mutatja fiatal barátaim áldásos hatását az életünkre. Nem szégyellem bevallani, hogy nagyon sokat tanultam, s tanulok tőlük. Rengeteg jó könyvet adtak a kezembe, remek filmekre, kiállításokra hívták már fel a figyelmemet. Persze ez kölcsönös, mert ők is érzik, hogy több láncszem is hiányzik az életükből, amelyek összeköthetik nemzedékeinket egymással.
A szellemi kapcsolatépítés, a hasonló értékrend köré szerveződő közösségek létrehívásának fontosságát mindkét alkotó érzi. Tudni egymásról, s megismerni azokat, akik létrehozzák azokat az értékeket, amelyek gyarapíthatják szellemi örökségünket. A Robi nevével fémjelzett Ébredj Szellemi Műhely, s az Igor és Anna által megálmodott Szabadég találkozók is ezt a célt szolgálják. Erről így vallanak a költők:
„2021 júliusában szűk, bensőséges baráti körömmel megalapítottuk az Ébredj Szellemi Műhely podcastet. 2022. januárja óta publikálunk kulturális, filozófiai, művészeti tematikájú tartalmakat több közösségi platformon. Tematikánknak visszatérő eleme az irodalom, a dalszövegek irodalmi igényű elemzése, a posztmodern kultúra átfogó megismerése/ismertetése, az olvasóvá nevelés, az olvasás/művelődés népszerűsítése, az irodalom és más bölcsészettudományi tantárgyak közoktatási helyzete. Számomra az életem minden pillére (irodalom, kulturális szereplés, tanítás, művelődés) összekapcsolódik, hisz az úgynevezett szerves műveltség szemlélete alapján vezetem azt. A podcast lehetőséget teremtett több kulturális projektben is részt venni (pl.: Kult Háló Projekt, Színes falu, színes ház, a zánkai Kisbirtok Kultbázissal), rengeteg, sokféle alkotó, értelmiségi ember társaságában gondolkodni. Ennek köszönhetően tovább differenciálódott, mélyült a szemléletem a kultúra terén… 2022-ben az 1Bor 1Vers pályázaton Halmosi Áron borász barátommal közös bor-vers kombinációnk bekerült a tizenkét győztes pályamű közé, így rengeteg rendezvényen volt alkalmam részt venni alkotóként, s a Bence kalandjai (Jobbágy Bence) mindegyik munkát megzenésítette, ami külön élmény volt a számomra.”
„A költészeti találkozót azért álmodtuk meg Annával, hogy lehetőséget teremtsünk költőismerőseinknek a találkozásra, ismerkedésre, hogy bemutassuk egymásnak a verseinket, inspiráljuk, motiváljuk egymást, hogy erősítsük egymásban és magunkban: verset írni,olvasni jó, hasznos, szórakoztató, kultúraépítő tevékenység…2024-ben rendeztük az első költészeti találkozót, július 2. szombatján, s az időpont mostanra hagyományossá vált. …Célunk egy olyan program elindítása volt, amely összehoz, egységgé kovácsol valamennyiünket, akiket összeköt a versírás és versszeretet. Egy irodalmi program jobban illik a természetbe, mint egy művelődési ház termébe, ezért szervezzük csúzai víkendházunk, vagy ahogyan mi nevezzük, a Kisotthon udvarában. Tábortűznél, szőlőlugassal körülhatárolva, diófák árnyékában, a szabad ég alatt: a program elnevezése utal a „szabadságra”, és a „tűzre” (mint energiára, éltetőerőre), melyek talán a költészet feltételei is.
A Szabadég költőtalálkozókon mindig egyéb művészeti ágak művelői is bemutatkozási lehetőséget kapnak. Fotó és festmény kiállítás, koncert, és színdarab bemutatására is sor került már. …Weiner Sennyey Tibor Diogenész című monodrámáját Formanek Csaba magyarországi rendező és színész vitte színpadra és játszotta el, számos nagy sikerű magyarországi előadás után Horvátországban először nálunk, a Kisotthonban. …A Szabadégen felolvasott verseket mindig valamilyen témához kötjük. Az első évben a borral kapcsolatos párhuzam adta az ihletet. A borkóstolót „játékba hozva”, ehhez igazítottam a versek tematikáját. A fehérborhoz a természetszeretet, szülőföld, otthon, haza, hagyomány, múlt, hétköznapok, emberi kapcsolatok (család, barátság, szerelem) társultak. A rozéhoz a könnyed, vidám, humoros, bohém, pajzán, örök fiatal, abszurd, szójátékos verseket vártunk. A vöröshöz pedig a mély érzések, ünnep, gyász, gondolkodás, filozófia, spiritualitás, vallás, ima fogalmakat társítottam.
A tavalyi, II. Szabadégen a szabadég szót bontottam részeire, így lettek a felolvasásra várt versek témái a szab, az ad, a szabad, és az ég. A Szabadég nem nevezhető fesztiválnak, mondhatni, szűkebb családi, baráti kör ül a nézőtéren és hallgatja a 8-9 költő felolvasásait. Viszont mindenki számít, aki ott van.
Célkitűzések – zárszó
Igor barátom, a határ túloldalán szolgáló újságíró, s „gondolatkézbesítő”, aki azon is munkálkodik, hogy egyre több emberhez jussanak el a verseik, s az alkotók megismerhessék egymást, hogy közösen formálják „együgyű” körüket, s nem csak azt, hanem a magyar közösséget. Ezt a célt szolgálja a nemrég létre hozott, Drávaszögi Költők Facebook csoportja is. Elmélyítve közben szakmai tudását, önismeretét, s végső soron egyre jobban megértve a szavak jelentését. „Lassan megy messzire”, fejében már körvonalazódik a következő könyv anyaga, de nem kapkod, nem siet, hiszen a minőségen s nem a mennyiségen van a hangsúly. Most megjelent első kötete, amely az elmúlt tizenöt év terméséből válogat, kinyitotta az ajtókat, s lesz, akinek a segítségével (Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége), be tud lépni, s el tud indulni az úton, amelyen nincs egyedül. Párja, fia, családja, az egész közösség kíséri útján, s most már mi is, innen-odaátról.
Akárcsak Robi barátom, a tanító, az ifjú lelkek mentora, a jó ügyek támogatója, Gandhi magyar reinkarnációja. Az eltökélt misszionárius, aki az idegen álkultúrákban dagonyázó kortársait szeretné vissza vezetni a Bartóki tiszta forráshoz. Mindenekelőtt és azonban, elsősorban költő és író, aki rengeteget olvas. Aki kigombolt lélekkel közeledik embertársaihoz, rosszhiszeműség talán soha nem is volt benne. Megbízható és hűséges, adott szavát minden körülmények között betartja. Emellett felkészült és alapos. Ő sem kapkod, hisz nála is a minőség az elsődleges szempont. Most megjelent második kötete is hét hosszú éven át érlelődött, tisztult le azzá a szellemi esszenciává, amelyet megtapasztalhat az értékorientált olvasó. Tervezett, s megmunkálás alatt álló köteteit is hasonló igényesség jellemzi. Legyen szó, - lévén alsós tanító-, a gyermekeknek készülő Üdő-ér és gyermekszívhang, vagy a felnőtt olvasóknak szóló a Küszöb művészete – a művészet küszöbe munkacímű művészet elméleti esszékötet megalkotásáról.
A nyíltszívű, úton járó emberekkel megtörténnek a dolgok, találkozások, új élmények, számtalan tapasztalás alakítja, formálja az életüket. Vannak olyan események, történések, amelyeknek a mélyebb értelme csak később válik világossá. Addig is fontos tudni és elfogadni azt a tényt, hogy semmi sem történik véletlenül, vagy szerencsésen, egyfajta kegyelem az, ami végigvisz az úton. Magam is így éltem meg azt a pillanatot, amely fiatal barátaimmal, szellemi családtagjaimmal összehozott. Ami a célkitűzéseket illeti, részemről csak annyit tennék hozzá a fentiekhez, hogy érzésem szerint a magunk fajta embernek egyik legfontosabb célja, hogy elmondja azt és úgy a világról, önmagáról, s kettőjük viszonyáról, ahogyan csak ő tudja elmondani. Versben, prózában, képben, szoborban, zenében, fokozott felelősséggel, a szelíd alázat nevében nyújtva át a szépség ajándékait embertársainak. Azt az ajándékot, amely többé tesz, mint akik vagyunk, s felemel, hogy megmutassa azt, amivé lenni érdemes: a képre s hasonlatosságra teremtett emberré.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
