Utolsó fényeit dobta felénk az októberi alkony,
s óaranyba öltöztek a fákon a maradék lombok,
körülöttem a vasútállomáson halkabban zsongott
az élet-moraj. Csendben topogva dühöngtem, mennyit
kell még itt várnom, hogy ritka vonatom hazavigyen.
Járt az eszem megannyi belém zárt gondon, - orvostól
jöttem éppen - , s akárcsak a híres, voltam „a magam
számára börtön”. Mintha súgnák, hirtelen körülnéztem,
s megláttam hozzám egészen közel, a gyérülő tömegben,
egy nagymamát sárga pulóverben, s mellette a két unokát,
egy négy és egy hétéves forma kisleányt, egyszerű, tiszta
öltözetben, vártak egy érkezőre. Bemondták a Pest felől
kocogó gyorsot, s nagymama elindult a peron felé.
Még mutatott nekik valami távoli pontot, s a lánykák
a forgalmi előtt állva nézték, ahogyan a vonat megállt,
s leszállt akinek kellett. Sárga pulóver villant a tömegben,
s belékarolva egy negyven év körüli férfi lépett óvatosan,
fehér botja koppant a síneken. A gyermekek boldogan
kiáltottak: apu. apu! Futott a lelkük felé. Odaérve lehajlott
a férfi, s a kicsi kezek két oldalról szorosan fogták át kezét.
Szél lebbent csendben, akárha angyal szárnya mozdul,
betakarván e négy lelket. Csak álltam. Arcomon csodalátó
döbbenet, s a szégyenem égett: „Ver az élet, téged?! Ugyan!”
Láthattam végre néhány embert, igazi szeretetben, boldogan.

2018-10-23