2022. december 8. csütörtök,
Mária napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája III.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

III.

Az udvarban kemény kő van,
És nyirkos volt a fal,
Ólom ég alatt lélegzett
Nagy, mély sóhajokkal,
S mindenütt egy foglár sétált,
Mert féltek, hogy meghal.

Vagy őrök nézték bánatát,
S nem volt éj-nappala,
Ha sírva kelt és esdeklőn
Hangzott fel az ima,
S lesték azért, hogy a vérpad
A prédát megkapja.

Az igazgató betartja
Mire a szabály int,
A halál csak tudományos
Tény a doktor szerint,
És okosakat szól a pap,
Ha kétszer betekint.

S pipát szívott kétszer egy nap
S hozzá jó sört ivott,
Elszánt lelkében elbújva
Rettegés nem lakott,
Gyakran szólt, hogy jön a bakó,
S mily jó, hogy meghalok.

De mért szólt így, azt kérdezni
Egy foglár se merte,
Tegyen így az őr, a dolgát
Sohasem feledve,
Lakat legyen száján és az
Arcát álarc fedje.

Másként talán mozdulna és
Vigasztalást adna,
S szánalom mit ér, ha zárva
Tartja gyilkos odva?
Mondd a szép szó, mire való,
Itt mi jót mondhatna?

Mint a bolond, nyakán kolomp,
Csoszogtunk hiába,
S tudtuk magunk, hogy kik vagyunk:
Az ördög brigádja,
Ólomlábon és kopaszon
Mentünk maszkabálba.

Téptünk kátrányos kötelet,
S véres körmünk szakadt,
A többi ott ajtót mosott
Meg padlót, rácsokat,
Mindannyiunk csak sikáltunk,
S a vödrök csattogtak.

Zsákot varrtunk, követ törtünk,
Zsoltárt daloltunk ott,
Csak izzadtunk, ment a malmunk,
És fúrtunk bádogot,
De szívünkben a rettegés,
Bizony ott tanyázott.

És minden nap lassan haladt,
Mint vízben a hínár,
S feledtünk mi bút és bajt mi
Bolondra, rabra vár,
Míg munkából jőve láttunk
Egy sírt, mi nyitva áll.

Ásító szájjal sárga lyuk
Hív élő embert itt,
A mocskos sár ma vérre vár
S az aszfalt szomjazik,
Tudjuk jól, hogy hajnalban őt
Akasztani viszik.

Hát bementünk, s félte lelkünk
A bajt s a végzetet,
Kezében zsákkal a hóhér
Homályban lépkedett,
És minden rab a számozott
Cellákban reszketett.

Üres folyosókon éjjel
Rettegés vert tanyát,
Néma lábak le s fel jártak
A vasvároson át,
S hol fény se sok, fehér arcok
A rácsot bámulták.

Oly békésen aludt, mintha
Elringatná a rét,
Őrök nézték, amint szunnyadt,
És meg nem értették,
Hogy alhat, ki nyakán érzi
A hóhér kötelét.

De nem aludt, csak könnye hullt
Ki sosem zokogott,
S mi sok csaló, csirkefogó,
Csak virrasztottunk ott,
Agyunkba szállt, mi másnak fájt,
S hagyott bennünk nyomot.

Mily borzalmas dolog, az, jaj,
Érezni más bűnét,
Ha mérges kard jól beléd mart,
És szíved szabta szét,
S mint ólomcsepp, a könny pergett,
Bár nem ontottunk vért.

Az őrök filcpapucsukban
Füleltek ajtón át,
S tágranyílt szemükkel a sok
Fegyencet bámulták,
Hogy ezelőtt a térdelők
Sosem mondtak imát.

Egész éjjel térdepelve
Sirattuk, hogy meghal!
Az éjfél sötét ruháját
Hordta a ravatal:
S mint spongyán a keserű bor,
Bánatunk belénk mar.

Kakas hangja szólt hiába,
Mert nem jött a reggel:
S hol vackunk volt, szörnyű árnyak
Sunyin osontak el:
Sok éj-kobold, mind ott loholt,
S játszott élvezettel.

Gyorsan jöttek, halkan mentek,
Mint a ködben utazó:
És állt a hold, mit kigúnyolt
Sok pörgő táncoló,
Mind lágyan lejt, de csúfat rejt

A fantomtalálkozó.

Csúfos grimasz, s a sok pimasz
Karöltve mendegél,
Mint a dúvad, rút szellemhad
Csak megy s vadul zenél:
S groteszk képet, torzul vésnek,
Mint homokba a szél!

Mint fabábuk járt a lábuk,
Tipegve táncoltak:
Csengett fülünk és rettegtünk
Látva rút maszkjukat,
S vad daluktól, mely hosszan szól
A holt is felriad.

’Héjj!’ ordítják, tág a világ,
De béna kin lánc van!
Nos rajta hát, dobd a kockát,
Vesd el úriasan,
Ám nagy semmit kap bűnös itt
A szégyen házában.

Nem volt se lég, és ezek még
Kacagtak a bajon:
Fegyenceken, kik bilincsben
Nem járnak szabadon,
Krisztus sebére! Hisz’ élnek!
Ezt miért kell látnom?

Keringőztek, tekergőztek,
Pár kellette magát;
Mint utcanők, tipegtek ők,
A lépcsőt taposták;
S néztek bandzsán, gúnyolódván
Míg mondtuk az imát.

Felsírt már a reggeli szél,
De nem múlt a sötét:
Éj-hálót font, lassan horgolt
Az óriás szövőszék:
S ha jön a nap, reszket a rab,
Az igazat félték.

A jajgató szél kóborolt,
Hol sírtak a falak:
Mint lomha gép, acélkerék,
A percek csoszogtak,
Ó, síró szél, mit tettünk mi,
Hogy dühöd ránk szakadt?
Aztán az ólomrács árnyát
Végül észrevettem, 
A meszelt falon vándorolt
A priccsemmel szemben,
S tudtam, szörnyű hajnal virrad
Valahol véresen.

Hatkor a cellát sepertük,
És hétre lett nagy csend,
De gyors szárnyakon a szél nagyon
Süvített odabent,
Mert Halál Úr, ki jeget fúj,
Gyilkolni megjelent.

Nem bíborszín ruhában jött,
S nem holdszín ló hozta,
Zsineg meg léc, és máris kész,
Áll az akasztófa,
Kötéllel jött a gyász-hírnök,
Hisz’ itt van most dolga.

Mint emberek, kik elvesztek
Sötét láp közepén:
Nem mertünk imádkozni sem
S kínunk volt kőkemény:
Valami meghalt mibennünk,
Meghalt már a remény.

Mert az igazság csak megy, útja
Lehet jó vagy romos,
Gyengét öl és erőst gyilkol,
Mindenkit eltapos:
Vassarokkal erőst gyilkol,
Szörnyű apagyilkos!

Nyelvünk, mint a tapló, s vártuk
Hogy üssék a nyolcat
Mert a végzet jő, ha itt az idő,
S egy élet megszakad,
Hiszen a sors hurka oly gyors,
Elér jót és rosszat.

Így nem volt tennünk semmi mást,
Csak várni a jelet:
Mint kő a völgyben ültünk tétlen,
Szavunk is megrekedt,
De szívünk úgy vert, mint dobot
Egy vad elmebeteg!

És megszólalt, durván rivallt
Az óra hirtelen,
S a börtön ott csak jajgatott,
Félve s tehetetlen,
Mint a leprás, hogyha üvölt
Odvában odabenn.

S mint rémálmokban sorjáztak
Iszonytató dolgok,
A kormos gerendán láttunk
Zsíros kötélhurkot,
S hallottunk imát, mit bakó
Kegyetlen elfojtott.

S hallottam jajt, keserű bajt,
Mitől szív megremeg,
Láttam kínját, izzadtságát,
Mit csak én érthetek:
Hiszen ki több életet él,
Az többször is hal meg.

III

In Debtors' Yard the stones are hard, 
And the dripping wall is high, 
So it was there he took the air 
Beneath the leaden sky, 
And by each side a Warder walked, 
For fear the man might die.

Or else he sat with those who watched 
His anguish night and day; 
Who watched him when he rose to weep, 
And when he crouched to pray; 
Who watched him lest himself should rob 
Their scaffold of its prey.

The Governor was strong upon 
The Regulations Act: 
The Doctor said that Death was but 
A scientific fact: 
And twice a day the Chaplain called 
And left a little tract.

And twice a day he smoked his pipe, 
And drank his quart of beer: 
His soul was resolute, and held 
No hiding-place for fear; 
He often said that he was glad 
The hangman's hands were near.

But why he said so strange a thing 
No Warder dared to ask: 
For he to whom a watcher's doom 
Is given as his task, 
Must set a lock upon his lips, 
And make his face a mask.

Or else he might be moved, and try 
To comfort or console: 
And what should Human Pity do 
Pent up in Murderers' Hole? 
What word of grace in such a place 
Could help a brother's soul?

With slouch and swing around the ring 
We trod the Fool's Parade! 
We did not care: we knew we were 
The Devil's Own Brigade: 
And shaven head and feet of lead 
Make a merry masquerade.

We tore the tarry rope to shreds 
With blunt and bleeding nails; 
We rubbed the doors, and scrubbed the floors, 
And cleaned the shining rails: 
And, rank by rank, we soaped the plank, 
And clattered with the pails.

We sewed the sacks, we broke the stones, 
We turned the dusty drill: 
We banged the tins, and bawled the hymns, 
And sweated on the mill: 
But in the heart of every man 
Terror was lying still.

So still it lay that every day 
Crawled like a weed-clogged wave: 
And we forgot the bitter lot 
That waits for fool and knave, 
Till once, as we tramped in from work, 
We passed an open grave.

With yawning mouth the yellow hole 
Gaped for a living thing; 
The very mud cried out for blood 
To the thirsty asphalte ring: 
And we knew that ere one dawn grew fair 
Some prisoner had to swing.

Right in we went, with soul intent 
On Death and Dread and Doom: 
The hangman, with his little bag, 
Went shuffling through the gloom 
And each man trembled as he crept 
Into his numbered tomb.

That night the empty corridors 
Were full of forms of Fear, 
And up and down the iron town 
Stole feet we could not hear, 
And through the bars that hide the stars 
White faces seemed to peer.

He lay as one who lies and dreams 
In a pleasant meadow-land, 
The watcher watched him as he slept, 
And could not understand 
How one could sleep so sweet a sleep 
With a hangman close at hand?

But there is no sleep when men must weep 
Who never yet have wept: 
So we—the fool, the fraud, the knave—
That endless vigil kept, 
And through each brain on hands of pain 
Another's terror crept.

Alas! it is a fearful thing 
To feel another's guilt! 
For, right within, the sword of Sin 
Pierced to its poisoned hilt, 
And as molten lead were the tears we shed 
For the blood we had not spilt.

The Warders with their shoes of felt 
Crept by each padlocked door, 
And peeped and saw, with eyes of awe, 
Grey figures on the floor, 
And wondered why men knelt to pray 
Who never prayed before.

All through the night we knelt and prayed, 
Mad mourners of a corpse! 
The troubled plumes of midnight were 
The plumes upon a hearse: 
And bitter wine upon a sponge 
Was the savour of Remorse.

The cock crew, the red cock crew, 
But never came the day: 
And crooked shape of Terror crouched, 
In the corners where we lay: 
And each evil sprite that walks by night 
Before us seemed to play.

They glided past, they glided fast, 
Like travellers through a mist: 
They mocked the moon in a rigadoon 
Of delicate turn and twist, 
And with formal pace and loathsome grace 
The phantoms kept their tryst.

With mop and mow, we saw them go, 
Slim shadows hand in hand: 
About, about, in ghostly rout 
They trod a saraband: 
And the damned grotesques made arabesques, 
Like the wind upon the sand!

With the pirouettes of marionettes, 
They tripped on pointed tread: 
But with flutes of Fear they filled the ear, 
As their grisly masque they led, 
And loud they sang, and loud they sang, 
For they sang to wake the dead.

"Oho!" they cried, "The world is wide, 
But fettered limbs go lame! 
And once, or twice, to throw the dice 
Is a gentlemanly game, 
But he does not win who plays with Sin 
In the secret House of Shame."

No things of air these antics were 
That frolicked with such glee: 
To men whose lives were held in gyves, 
And whose feet might not go free, 
Ah! wounds of Christ! they were living things, 
Most terrible to see.

Around, around, they waltzed and wound; 
Some wheeled in smirking pairs: 
With the mincing step of demirep 
Some sidled up the stairs: 
And with subtle sneer, and fawning leer, 
Each helped us at our prayers.

The morning wind began to moan, 
But still the night went on: 
Through its giant loom the web of gloom 
Crept till each thread was spun: 
And, as we prayed, we grew afraid 
Of the Justice of the Sun.

The moaning wind went wandering round 
The weeping prison-wall: 
Till like a wheel of turning-steel 
We felt the minutes crawl: 
O moaning wind! what had we done 
To have such a seneschal?

At last I saw the shadowed bars 
Like a lattice wrought in lead, 
Move right across the whitewashed wall 
That faced my three-plank bed, 
And I knew that somewhere in the world 
God's dreadful dawn was red.

At six o'clock we cleaned our cells, 
At seven all was still, 
But the sough and swing of a mighty wing 
The prison seemed to fill, 
For the Lord of Death with icy breath 
Had entered in to kill.

He did not pass in purple pomp, 
Nor ride a moon-white steed. 
Three yards of cord and a sliding board 
Are all the gallows' need: 
So with rope of shame the Herald came 
To do the secret deed.

We were as men who through a fen 
Of filthy darkness grope: 
We did not dare to breathe a prayer, 
Or give our anguish scope: 
Something was dead in each of us, 
And what was dead was Hope.

For Man's grim Justice goes its way, 
And will not swerve aside: 
It slays the weak, it slays the strong, 
It has a deadly stride: 
With iron heel it slays the strong, 
The monstrous parricide!

We waited for the stroke of eight: 
Each tongue was thick with thirst: 
For the stroke of eight is the stroke of Fate 
That makes a man accursed, 
And Fate will use a running noose 
For the best man and the worst.

We had no other thing to do, 
Save to wait for the sign to come: 
So, like things of stone in a valley lone, 
Quiet we sat and dumb: 
But each man's heart beat thick and quick 
Like a madman on a drum!

With sudden shock the prison-clock 
Smote on the shivering air, 
And from all the gaol rose up a wail 
Of impotent despair, 
Like the sound that frightened marshes hear 
>From a leper in his lair.

And as one sees most fearful things 
In the crystal of a dream, 
We saw the greasy hempen rope 
Hooked to the blackened beam, 
And heard the prayer the hangman's snare 
Strangled into a scream.

And all the woe that moved him so 
That he gave that bitter cry, 
And the wild regrets, and the bloody sweats, 
None knew so well as I: 
For he who live more lives than one 
More deaths than one must die.

-

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007