V.
Nem tudom, jó-e a törvény,
Mit emberek hoztak,
Csak azt tudom, körülöttünk
Állnak erős falak,
És minden nap hosszú évként
Vánszorogva halad.
De tudom én, minden törvény,
Mit ember alkotott,
Mióta Káin testvért ölt,
És a bús föld forog,
Pelyvát termett búza helyett,
S különbet nem is fog.
Azt is tudom – és jó lenne,
Ha tudná mindenki,
Hogy börtönt csak szégyenkőből
Lehet építeni,
Hogy rácstól Krisztus ne lássa, mint
Sírnak testvérei.
Piszkít a rács bájos holdat,
És vakít el napot,
És jól teszi, hogy elrejti
Ez iszonyú poklot,
Isten fia, ember fia
Ne lássa, mi megy ott!
Csak gaz terem a börtönben,
Hitvány és mérgező,
Ami jó van az emberben,
Elhervad és nem nő:
Bánat az őr s a sápadt kín
A kapuőriző.
Mert félő, síró gyermeket
Éheztetnek ezek,
Gyengét vernek, s bolondot,
S gúnyolnak öreget,
Az gonosz lesz, s megőrül ez,
S nem is szólalhat meg.
Szűkös odúnk, hol lakozunk
Egy bűzös latrina,
S a rácsokon át, fullasztón
Jön a halál szaga,
S embergépben, nem marad épen,
Csak a kéjvágy maga.
Vizünk nyálkás, undorító,
És oly sós, mint a vér,
Gipszes, meszes és keserű
Az adagolt kenyér,
Tág szemmel az álom járkál,
S folyton csak időt kér.
Bár vézna éhség és zöld szomj,
Mint kígyó tép minket,
De ettük ott a rossz kosztot,
Mert rút halált rejtett
A sok kő, mit nappal vittünk,
Az éjjel szívünk lett.
Éjjel mindnyájunk szívében
S cellánkban sötét van,
Kurblit és kötelet húzunk
Magányos poklunkban,
S a csend rosszabb, hol bronzharang
Kondul meg hangosan.
És emberi hang sose súg
Itt vigasz szavakat,
Kegyetlen és kemény a szem,
Mely ajtón át vizslat,
S elfeledve mindörökre
Testünk-lelkünk rohad.
Egyedül s a porban faljuk
Az élet láncait,
Az átkozódik, az meg sír,
S az nem panaszkodik:
De jó az Isten törvénye,
S a kőszív megtörik.
És minden szív, mi börtönben
S cellában megszakad,
Mint tört doboz, mi az Úrnak
Kis ajándékot ad,
S megtölti a leprás házát
Finom nárdus illat.
Ó! Boldog a szív, ha megtört,
S irgalmat nyer vele!
Másként hogyan lenne tiszta
És bűntelen lelke?
Másként, mint törött szíven át,
Az Úr hogy lépne be?
És ő, kinek torka dagadt,
S dülledt, merev szeme,
Szent kézre vár, mi tolvajt vitt
Fel az Édenkertbe,
És az Úr nem utálja azt,
Kinek fáj a szíve.
A vörös ruhás bírótól
Kapott három hetet,
Hogy meggyógyuljon a lelke,
Mely bűntől szenvedett,
S megtisztítsa a kést fogó
És vérfoltos kezet.
És véres könnyel sikálta
Acélt fogó kezét:
Mert vért csak vér tud lemosni,
S könny gyógyítja sebét,
S Káin folt helyett a vér lett
Hószín Krisztus-pecsét.
VI.
Reading város fegyházában
Van egy szégyenverem,
Ott hever egy boldogtalan,
A tűzkereveten,
Égő szemfedőben fekszik,
És sírja névtelen.
Csendben fekszik, míg el nem jön
A végső ítélet,
Hagyjuk a keserű sóhajt,
S a bolond könnyeket,
Meggyilkolta a szerelmét,
S így a halálé lett.
Ám minden férfi gyilkolt már,
Elmondom én, halljad hát!
Valaki egy pillantással,
Más szép szóval, ami bánt,
A csók a gyáva fegyvere,
A bátor kardot ránt!
V
I know not whether Laws be right,
Or whether Laws be wrong;
All that we know who lie in goal
Is that the wall is strong;
And that each day is like a year,
A year whose days are long.
But this I know, that every Law
That men have made for Man,
Since first Man took his brother's life,
And the sad world began,
But straws the wheat and saves the chaff
With a most evil fan.
This too I know—and wise it were
If each could know the same—
That every prison that men build
Is built with bricks of shame,
And bound with bars lest Christ should see
How men their brothers maim.
With bars they blur the gracious moon,
And blind the goodly sun:
And they do well to hide their Hell,
For in it things are done
That Son of God nor son of Man
Ever should look upon!
The vilest deeds like poison weeds
Bloom well in prison-air:
It is only what is good in Man
That wastes and withers there:
Pale Anguish keeps the heavy gate,
And the Warder is Despair
For they starve the little frightened child
Till it weeps both night and day:
And they scourge the weak, and flog the fool,
And gibe the old and grey,
And some grow mad, and all grow bad,
And none a word may say.
Each narrow cell in which we dwell
Is foul and dark latrine,
And the fetid breath of living Death
Chokes up each grated screen,
And all, but Lust, is turned to dust
In Humanity's machine.
The brackish water that we drink
Creeps with a loathsome slime,
And the bitter bread they weigh in scales
Is full of chalk and lime,
And Sleep will not lie down, but walks
Wild-eyed and cries to Time.
But though lean Hunger and green Thirst
Like asp with adder fight,
We have little care of prison fare,
For what chills and kills outright
Is that every stone one lifts by day
Becomes one's heart by night.
With midnight always in one's heart,
And twilight in one's cell,
We turn the crank, or tear the rope,
Each in his separate Hell,
And the silence is more awful far
Than the sound of a brazen bell.
And never a human voice comes near
To speak a gentle word:
And the eye that watches through the door
Is pitiless and hard:
And by all forgot, we rot and rot,
With soul and body marred.
And thus we rust Life's iron chain
Degraded and alone:
And some men curse, and some men weep,
And some men make no moan:
But God's eternal Laws are kind
And break the heart of stone.
And every human heart that breaks,
In prison-cell or yard,
Is as that broken box that gave
Its treasure to the Lord,
And filled the unclean leper's house
With the scent of costliest nard.
Ah! happy day they whose hearts can break
And peace of pardon win!
How else may man make straight his plan
And cleanse his soul from Sin?
How else but through a broken heart
May Lord Christ enter in?
And he of the swollen purple throat.
And the stark and staring eyes,
Waits for the holy hands that took
The Thief to Paradise;
And a broken and a contrite heart
The Lord will not despise.
The man in red who reads the Law
Gave him three weeks of life,
Three little weeks in which to heal
His soul of his soul's strife,
And cleanse from every blot of blood
The hand that held the knife.
And with tears of blood he cleansed the hand,
The hand that held the steel:
For only blood can wipe out blood,
And only tears can heal:
And the crimson stain that was of Cain
Became Christ's snow-white seal.
VI
In Reading gaol by Reading town
There is a pit of shame,
And in it lies a wretched man
Eaten by teeth of flame,
In burning winding-sheet he lies,
And his grave has got no name.
And there, till Christ call forth the dead,
In silence let him lie:
No need to waste the foolish tear,
Or heave the windy sigh:
The man had killed the thing he loved,
And so he had to die.
And all men kill the thing they love,
By all let this be heard,
Some do it with a bitter look,
Some with a flattering word,
The coward does it with a kiss,
The brave man with a sword! |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
