L.-nak

Az elaggott park fái alatt,
halkan suhan a két árnyalak.

Szemük vakká riadt, ajkuk fakó,
szavuk is most alig hallható…

A fák alatt a régi parkban,
a múltról suttognak zavartan:

- Eszedbe jut-e még, mi rég volt?
- Most m’ért idézzem, mi már rég holt?

- Oh, mondd! Álmodsz-e néha velem?
S nevem borzongat-e téged…? – Nem!

- Oly sok csodás napot éltünk itt!
Csókoltalak… - De ez már mit számít!

- Kék az ég, a szív reménytől tágul…
- Hagyd ezt! Az ég is éjjé ámul!

Most úgy suhannak, mint a holtak,
csak az éj hallotta, miként szóltak.

Colloque sentimental

Dans le vieux parc solitaire et glacé
Deux formes ont tout ŕ l'heure passé.

Leurs yeux sont morts et leurs lčvres sont molles,
Et l'on entend ŕ peine leurs paroles.

Dans le vieux parc solitaire et glacé
Deux spectres ont évoqué le passé.

-Te souvient-il de notre extase ancienne?
-Pourquoi voulez-vous donc qu'il m'en souvienne?

-Ton coeur bat-il toujours ŕ mon seul nom?
Toujours vois tu mon âme en ręve? -Non.

-Ah! les beaux jours de bonheur indicible
Oů nous joignions nos bouches! -C'est possible.

Qu'il était bleu, le ciel, et grand l'espoir!
-L'espoir a fui, vaincu, vers le ciel noir.

Tels ils marchaient dans les avoines folles,
Et la nuit seule entendit leurs paroles.