Bogár sem zúg, s méh sem döng már ide.

A fák alatt ájultan hever el a nyár,

A derengő fény a fák közt fel-alá jár,

S a moha smaragdló fényét vetíti le.

A lombok dómja alá hull a dél,

s elnehezülő szempillám mögé már

hálót köt még ezernyi fénysugár,

mi a sötéten tűzszalagként tovább él.

Így a tűzháló ezernyi szikrától teli,

fénykörét millió pillehad emeli,

s vonzza a fény, és a dús növényzet.

Ujjam összegyűjt ezernyi apró szálat,

hálóvá izzanak az aranyló szálak,

mit vadászként szempillám álmaimra vet.

La sieste

Pas un seul bruit d'insecte ou d'abeille en maraude,
Tout dort sous les grands bois accablés de soleil
Où le feuillage épais tamise un jour pareil
Au velours sombre et doux des mousses d'émeraude.

Criblant le dôme obscur, Midi splendide y rôde
Et, sur mes cils mi-clos alanguis de sommeil,
De mille éclairs furtifs forme un réseau vermeil
Qui s'allonge et se croise à travers l'ombre chaude.

Vers la gaze de feu que trament les rayons,
Vole le frêle essaim des riches papillons
Qu'enivrent la lumière et le parfum des sèves ;

Alors mes doigts tremblants saisissent chaque fil,
Et dans les mailles d'or de ce filet subtil,
Chasseur harmonieux, j'emprisonne mes rêves.