A tizenhetedik levél hiszi:
„KÍSÉRTÉS A KÁRHOZATRÁ” – LEGYŐZHETŐ!

Graham Greene angol író beszéli el A kezdet és a vég című regényében Scobie kapitány lelki történéseit, aki hisz Istenben, szereti a feleségét, közben kapcsolata van egy lánnyal. Érzi, hogy magatartása vét a szeretet ellen. Vétkes kapcsolata sérti az Istent, bántja a feleségét és keserűséget okoz a lánynak. Kiutat keres. Kiút keresése közben sodródik abba az örvénybe, mely nemegyszer a vallásos embert sodorja az önpusztítás felé.
Scobie kapitány önmaga fölött mond ki szörnyű ítéletet. A kedvesével folytatott beszélgetés részletei megsejtetik velünk lelkivilágát.
„– Feladtam a reményt – mondta Scobie.
– Mit adtál jel?
– A jövőmet. Kárhozatra ítéltem magam.
– Ne légy színpadias. Fogalmam sincs, miről beszélsz. Különben is, most jelezted a jövődet a rendőrfőnökségen.
– Én az igazi jövőről beszéltem – az örök jövendőről.
– Ezt már ezerszer elmondtad. Hatni akarsz rám. Te éppúgy nem hiszel a pokolban, ahogy én.
Scobie megragadta a csuklóját, s dühösen megszorította.
– Azt mondtam: hiszek. Hiszem azt, hogy elkárhozom az örökkévalóságig – ha csak nem történik valami csoda. Rendőr vagyok. Tudom, mit beszélek. Amit elkövettem, rosszabb, mint a gyilkosság – mert az csak egyetlen cselekedet, egy ütés, egy szúrás, egy lövés: megtörtént, és azzal vége, de én magammal hordom a romlást. Már a gyomornedveimben is. Sose tudok tőle megszabadulni többé.”
Olvasod: kárhozatra ítélem magam... magamban hordom a romlást... elkárhozom. Szerencsétlen ember, akit ilyen gondolatok nyomnak, ilyen sötét érzések sodornak reménytelenségbe!
Ha tőled távol állnak ehhez hasonló gondolatok, örülj! Ha ismerős neked a kapitány okoskodása, sőt, úgy érzed, azt fogalmazta meg, amit Te is hiszel, érzel, akkor, kérlek, vigyázz!
Önmagadra.
Örvényben vagy.
Nem a bűn sodort ebbe az állapotba, a bűn, melyet elkövettél, vagy amelyben élsz, hanem az, hogy szíved szerint gondolkozol Istenről, és nem Isten szíve szerint látod önmagad!
Hogy néz Ő rád?
A bűnös asszonyhoz így szólt Jézus: BŰNEID BOCSÁNATOT NYERNEK! – Az eléje vitt bénát, mielőtt meggyógyítaná, így nyugtatja meg: EMBER, BŰNEID BOCSÁNATOT NYERTEK!
Ismerned kellene azt a jelenetet, amikor házasságtörő asszonyt állítanak Jézus elé. Agyon akarják kövezni. Jézus rájuk néz, mondja nekik, az dobjon követ az asszonyra, aki maga bűn nélkül van. Senki nem dob egyetlen követ sem. „Senki nem ítélt el?” „Senki, Uram.” „ÉN SEM ÍTÉLLEK EL. MENJ, DE TÖBBET NE VETKEZZÉL!”.
Isten Fia nem elítélni jött a lelkeket, hanem megmenteni. Téged is. Jézus szemével nézd önmagad és akkor megmozdul benned a bánat és hallod szavait: ÉN SEM ÍTÉLLEK EL. Érezd majd, hogy a jó Isten valóban örül tékozló gyermekeinek visszatérésén.
Ha most egymással szemben ülnénk, talán közbeszólnál: én úgyis a pokolba kerülök.
Érdekes. Honnan tudod? Az egyház már igazán sok mindent tud. Mégis azt tanítja, még abban sem lehet senki biztos, hogy üdvözül. Hogyan lehetne azt tudni biztosan, hogy elkárhozunk?
Pokolba jutni? Nehezebb, mint a mennyországba. Hiszen ahhoz olyan vétséget kell elkövetni, melynek gyökere a gyűlölet. Gyűlölni az Istent – messze állt Scobie kapitánytól és távol áll tőled is. Miért várna rád a pokol?
Az elkárhozás lehetőségénél
erősebb, igazibb az a tény,
hogy Isten mindenkit üdvözíteniakar!
Akkor is akar Téged, ha úgy imádkozol Hozzá, mint Scobie kapitány.
Scobie imája: „Nem bírom már, hogy hónapról hónapra: sértelek... Nem kérek könyörületet. Elkárhozásra ítélem magam, bármit jelentsen ez. Békére vágyódtam, s a békességet nem ismerhetem többé ... S elfeledhetsz majd engem, Istenem, egy örökkévalóságig.”
Így imádkozik, hosszan elmélkedik, míg egyszerre, mintha teste mélyéből jönne elő, hang szól hozzá. Isten válasza.
„Azt mondod, szeretsz engem, s mégis ezt teszed velem – örökre megfosztasz magadtól. Én nem vagyok neked a TE URAD ISTENED, csak közönségesen: te, ha megszólítasz, éppoly alázatos vagyok, mint minden koldus. Én hűséges vagyok hozzád immár kétezer esztendeje. S mindössze ezt kell tenned: meghúzol egy csengőt, belépsz a fülkébe és meggyónod ... a bűnbánat már benned van, a szívedben feszül... Ha életben maradsz, elébb vagy utóbb, visszatalálsz hozzám.”
Kérlek, lassan olvasd el újra a fenti sorokat. Vajon nem hozzád is szólnak?
Őszintén megírom, a regény szerint Scobie kapitányt magával ragadta az örvény. NEM TELJESEN!
Eszméletének utolsó tiszta pillanataiban mintha kiáltást hallott volna, valakinek szüksége van rá. Végső ereje utolsó leheletével felkiáltott: Édes Istenem, szeret ... A megkezdett szót hangosan már nem tudta befejezni.
Ha életben maradsz, előbb vagy utóbb visszatalálsz Hozzá. VALAKINEK SZÜKSÉGE VAN RÁD!
Örvényben vergődsz? VALAKI szól benned: én hűséges vagyok hozzád immár kétezer éve.
Kiálts fel: ÉDES ISTENEM, SZERETLEK!
ÉDES ISTENEM, SZERETLEK!
Kiálts, mondd végig a szót, a vallomást,
mert ezt a vallomást csak Te mondhatod,
csak Te élheted –
SZERETLEK, ISTENEM! TIED AZ ÉLETEM!
... és a kárhozat örvényéből
a mindennapok lépcsőin naponta lépdelve
az üdvösség egébe emelkedsz...
 
A tizennyolcadik levél figyelmeztet:
SZERETNEK – CSAK NEM VESZED ÉSZRE!

Ha a tüdő nem kap levegőt, fuldoklik. Ha a szív nem kap elég szeretetet, szenved. Ady Endre versében írja: „Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié.” Lehet, te másként érzed, mást írsz naplódba, mást mondasz barátodnak.
„Nem értenek meg.”
„Meg se hallgatnak.”
„Nem vesznek komolyan.”
„Csak rám nincs idejük.”

Mások a mondataid, de a szeretetéhség sír a szavaidból. Valóban nem szeretnek? Biztos vagy ebben?
Van eset, amikor az embert tiszta és elegendő levegő veszi körül, mégis fuldoklik. Nem kap a szervezete elég levegőt, mert a tüdővel van baj. A légcső beteg. Pedig van elegendő levegő. Édesanyám, betegségénél fogva, gyakran fuldoklott. Akár hegyek között élt, akár tengerhez közel, akár az Alföldön. Bőven vette körül tiszta, friss levegő, de szervezete nem bírta magába fogadni. Fuldoklási rohamain úgy segített az orvos, hogy tanácsolta: „Lazítson, kedves néni, ne akarjon mindenáron, görcsös erőfeszítéssel levegőt kapni. Hagyja el magát, majd szervezetébe árad a levegő.” Anyám úgy tett, amint az orvos tanácsolta. Bár tüdeje nem lett egészséges, levegőhöz jutott, mely éltette.
Előfordulhat bárkivel, hogy szeretet veszi körül, de nem érzi. Benne, a „vevőben” van hiba. Orvos, lélekgyógyász tud segíteni.
A légszomj görcsbe rántja a testet. A szeretetszomj görcsbe szorítja a szívet. Mondom neked, mint anyámnak tanácsolta az orvos:
Kérlek, hagyd el magad, ne akard mindenáron, hogy szeressenek. Hagyd el magad egy kicsit,
hagyd el magad,
ne várj semmit senkitől,
figyelj,
telik az idő,
te szeress,
egy nap, két nap, egy hét,
és amint szívedből a görcsös akarás oldódik,
érezni kezded: szeretnek,
szeretnek!
És ez nem csoda. Lehet, semmi nem változik körülötted. Az emberek nem lesznek mások. Te változol. Ökölbe szorított kezedbe lehet virágot tenni? Görcsben vergődő lényedet érintheti a szeretet? Szeress! Megnyílik a szíved. Csak a kinyílt szirmokba képes mézet csókolni a Nap. Csak a szeretetben megnyílt, bizalommal kitárult szívedbe talál be mások szeretete.
Próbáld meg. Érezni fogod.
Eszembe jut a nyár. Verőfénnyel, melegen süt a Nap. Aki siet, aki nem tárja testét a Napnak, bőre nem ihatja be sem barnító fényét, sem melegét. Ám, aki napozik, elhagyja magát, átadja magát a Napnak... Lazíts. Érezni fogod: szeretetben élsz.
(Erről beszél a következő levél.)
 
A tizenkilencedik levél szemed nyitja ki:
A TÁRGYAKRA, A NÖVÉNYEKRE, AZ ÁLLATOKRA

A Mindenség alapszövete a szeretet. A világ léte és élete szeretettől van áthatva. A szeretetben létező valóság tárgyakban, növényekben, állatokban lép eléd, körülvesz, csak észrevedd s érezd, akkor már ezt vallod: SZERETEM, HOGY SZERETNEK! Nemes Nagy Ágnes írja egyik verssorában: „Szívemben boldogok a tárgyak.”
A TÁRGYAK: egy könyv, egy autó, egy játék, egy ruha, bármi, ami a tied. Szívedhez nőtt. Emlék. Neked szép. Emlékek színesítik, élményeket idéz fel. Hasznos, naponta használod. Csak te tudod, mit jelent. Hozzád nőtt. Részed lett. Így van? Akkor miért nem veszed őket észre, miért nem értékeled tárgyaidat? Némán mesélnek. Életed eseményeit tanúként őrzik. Nincs életük, mégis élnek. Képtelenek szeretni, mégis szeretet sugároz belőlük. Füzet. Napló. Levél. Mikor érkezett? Üzenet. Fénykép a falon. Ő. Ő. Néz. Mennyi tárgy, mely körülvesz! Nincs szívük, de van jelentésük, és saját módjukon sugározzák a szeretetet. – Érzed? Nézz szét magad körül!
A NÖVÉNYEK. Üde virág a vázában, muskátli a cserépben. Fa az udvaron. Házad ablaka előtt. Mennyi megadás, mennyi hűség, illat, odaadás – néma hódolat – a virágban irántad. Mintha neked nyílna. Élete függ tőled, hogy öntözd. Hallgatása kérés: gondozzál! Hallgatása hála: köszönöm. Nyíljon ki szemed növényeidre. Lehetetlen, hogy ne érezze szíved, bár nekik szívük nincs, szépséges létezésükkel, életük illatával szeretnek.
AZ ÁLLATOK. Ha van állatod, nem érezheted magad egyedül. Hiszen az állat sem bírja a magányt. Gazdája mellé húzódik. Rá figyel. „Isten” nélkül nem élhet, s neki te vagy az „isten”.
Ha van cicád, mely dorombol, ha van kutyád, mely csahol, mikor hazaérsz, ha van ketrecbe zárt madarad, énekes rabod, akkor most nézzél a szemükbe, azonnal ...
Láttad „tekintetét”? Mintha lelke volna,
hisz neked, bízik benned: ne hagyj el, gondozzál, ki szeretne így, mint engem te?
Az állatoknak sincs olyan szívük, mint az embernek. A maguk módján azonban törődést, szeretetet kívánnak, és szeretetet adni képesek. A Mindenség alapszövete a szeretet. Érintsed, simogasd, engedd, hogy hassanak rád a tárgyak, a növények, az állatok,
érezzed a világot,
már nem vagy egyedül.
Robinson, a hajótörött azért nem bolondult meg egyedüllétében a szigeten, amint tudod, mert társai lettek a sziklák, a csillagok, a növények, az állatok, mert életébe fogadta őket. Nem hívta a halált, hanem élt. Úgy érzem, szólni akarsz.
– Amit mondasz, lehet, mind igaz, de nekem kevés. Ádám sem érezte jól magát a „szeretettől átszőtt” világban. Robinson is kívánta, ember legyen mellette, aki szót vált vele, aki szereti és ő szeretheti. Érted szenvedésem? Emberre vágyom, akinek szíve van.
– Panaszodra a következő levél válaszol.