A karácsony nekem
A karácsony nekem költészet, a szeretet költészete, mely megszólal az emberi szívekben. A szürke hétköznapok egyhangú otthonaiban fenyőfát állítunk, gyertyát gyújtunk, a láng lobbanó fényébe nézünk. Rácsodálkozunk a csillagszórók ezüst szikráira, és kutatva lessük az ajándékokat, még őszintébben szeretteink szemében azt a „fényt”, azt a „meleget”, amely akkor égett tekintetükben, amikor először mondták-mondtuk: szeretlek! Anya, apa mondta gyermekének és viszont, férj feleségének és viszont, rokon rokonnak, barát barátjának és viszont…
Karácsonykor érzem és látom a gyermeket.

A gyermeket magamban. Szinte újra él a gyermekkorban átélt minden szenteste a maguk feledhetetlen színeivel és képeivel. A bennem élő gyermek – legalább karácsony estéjén- újra tud csodálkozni és örülni, és várni és kérni, sőt koldulni sem szégyelli a szeretetet… Keresi a bennem élő gyermek, van-e még, aki gyermekarcomra emlékezik, amikor is meg kellett volna halnom tudásom csúcsán, alázatom magasán, Pilinszky döbbenetes állítása szerint…

A gyermeket látom gyermekeimben, akik már felnőttek, de felnőttként is “kislányaim” és “kisfiam” ők nekem. Rám néznek minden szenteste, és csak gyermekszemmel ezen az estén: az anyára, az apára, s felednek mindent, mit úgysem érdemes a szívben őrizni. S ezen az éjszakán nem csupán megajándékozottak ők, hanem ami nagyobb: az ajándékozás csodás örömében ők is ajándékoznak…

És látom a gyermeket, igazában a Karácsony Gyermekét, akinek (néhány év eltérésével) 2007. születésnapját ünnepli a Föld keresztény hittel áthatott, érintett kultúrája. Látom Őt, és szeretném a pásztorok egyszerű tisztaságával köszönteni, szeretném a napkeleti bölcsek és napjaink tudósainak értelmével felismerni benne a személyiségében szétválaszthatatlan isteni és emberi természetet. Látni és érezni szeretném újra: benne az Isten emberré lett, és a középkor költőjével csodálom, hogy

” Istenben az ember sír fel,
az emberben örül az Isten,
ami egynek s másiknak
oly szokatlan, ismeretlen.”

A hívő ember érzi, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta”. Hitben érzi, érzéseiben hiszi, szereti őt a Megszülethetetlen Megszülött, és igent mond rá hittel, reménnyel, szeretettel…

És az az ember, aki karácsony csöndjében, igen, a szent éjszaka csöndjében önmaga ember voltát titokként éli meg, és szereti önmagát, az az ember tisztelettel néz a másik emberre, jóakarattal elfogadja, sőt szereti (felszínesen vagy mélyen), az az ember is közel kerül Jézushoz, az Emberhez. Jézus emberségéhez közeledve Istenhez közeledik. Legalább karácsonykor.

A karácsony ritka pillanata annak, hogy önmagunk mélységét átérezzük. Igaz pillanat, amikor szeretteinkkel együtt vagyunk testközelségben vagy teret legyőző szeretetben. Pótolhatatlan pillanat a hívőnek és a keresőknek, a kételkedve hitetlennek, hogy a közeledő Istent először vagy újra és újra befogadják…

(Nekem ez a karácsony. Megértem én azokat, akikben e szent nap csupán polgári szokássá vált ünnep. A heteken át tartó vásári hangulat és zaj a Szent Este lelkének szavát hallatlanná tette. Mégis nekik is más lesz ez a Szent Éjszaka, ha a karácsonyfán meggyúladó gyertyák mellett a szívükben legalább övékéik iránt fellobban a szeretet.)

Úgy érzem, karácsonykor író és olvasó békességben egymással kezet fog.

A karácsony nekem költészet, a szeretet költészete, mely megszólal az emberi szívekben. A szürke hétköznapok egyhangú otthonaiban fenyőfát állítunk, gyertyát gyújtunk, a láng lobbanó fényébe nézünk. Rácsodálkozunk a csillagszórók ezüst szikráira, és kutatva lessük az ajándékokat, még őszintébben szeretteink szemében azt a „fényt”, azt a „meleget”, amely akkor égett tekintetükben, amikor először mondták-mondtuk: szeretlek! Anya, apa mondta gyermekének és viszont, férj feleségének és viszont, rokon rokonnak, barát barátjának és viszont…

Karácsonykor érzem és látom a gyermeket.

A gyermeket magamban. Szinte újra él a gyermekkorban átélt minden szenteste a maguk feledhetetlen színeivel és képeivel. A bennem élő gyermek – legalább karácsony estéjén- újra tud csodálkozni és örülni, és várni és kérni, sőt koldulni sem szégyelli a szeretetet… Keresi a bennem élő gyermek, van-e még, aki gyermekarcomra emlékezik, amikor is meg kellett volna halnom tudásom csúcsán, alázatom magasán, Pilinszky döbbenetes állítása szerint…

A gyermeket látom gyermekeimben, akik már felnőttek, de felnőttként is “kislányaim” és “kisfiam” ők nekem. Rám néznek minden szenteste, és csak gyermekszemmel ezen az estén: az anyára, az apára, s felednek mindent, mit úgysem érdemes a szívben őrizni. S ezen az éjszakán nem csupán megajándékozottak ők, hanem ami nagyobb: az ajándékozás csodás örömében ők is ajándékoznak…

És látom a gyermeket, igazában a Karácsony Gyermekét, akinek (néhány év eltérésével) 2007. születésnapját ünnepli a Föld keresztény hittel áthatott, érintett kultúrája. Látom Őt, és szeretném a pásztorok egyszerű tisztaságával köszönteni, szeretném a napkeleti bölcsek és napjaink tudósainak értelmével felismerni benne a személyiségében szétválaszthatatlan isteni és emberi természetet. Látni és érezni szeretném újra: benne az Isten emberré lett, és a középkor költőjével csodálom, hogy

” Istenben az ember sír fel,
az emberben örül az Isten,
ami egynek s másiknak
oly szokatlan, ismeretlen.”

A hívő ember érzi, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta”. Hitben érzi, érzéseiben hiszi, szereti őt a Megszülethetetlen Megszülött, és igent mond rá hittel, reménnyel, szeretettel…

És az az ember, aki karácsony csöndjében, igen, a szent éjszaka csöndjében önmaga ember voltát titokként éli meg, és szereti önmagát, az az ember tisztelettel néz a másik emberre, jóakarattal elfogadja, sőt szereti (felszínesen vagy mélyen), az az ember is közel kerül Jézushoz, az Emberhez. Jézus emberségéhez közeledve Istenhez közeledik. Legalább karácsonykor.

A karácsony ritka pillanata annak, hogy önmagunk mélységét átérezzük. Igaz pillanat, amikor szeretteinkkel együtt vagyunk testközelségben vagy teret legyőző szeretetben. Pótolhatatlan pillanat a hívőnek és a keresőknek, a kételkedve hitetlennek, hogy a közeledő Istent először vagy újra és újra befogadják…

(Nekem ez a karácsony. Megértem én azokat, akikben e szent nap csupán polgári szokássá vált ünnep. A heteken át tartó vásári hangulat és zaj a Szent Este lelkének szavát hallatlanná tette. Mégis nekik is más lesz ez a Szent Éjszaka, ha a karácsonyfán meggyúladó gyertyák mellett a szívükben legalább övékéik iránt fellobban a szeretet.)

Úgy érzem, karácsonykor író és olvasó békességben egymással kezet fog.

(Megjelent a Ceglédi Panoráma 2010. december 17-i számában.)