Anya
 

Beszélgettünk arról, hogy a Nő lényege az odaadás. Vajon mikor éli meg leginkább önmagát? Az anyaságban. Vérét, sejtjeit adja magzatának. Érzelmeivel itatja át a benne megfogant életet, kicsijének fejlődő szívét és mély énjének rétegeiben a picinyben alvó lelket ébresztgeti. Az édesanya vele élő-egységben élő magzatával a legerősebb metakommunikációban érintkezik: az anya személyisége a szív ritmusával áramlik vérével együtt születendő Gyermekébe.
Odaadás a nő természete, az anyaság a Nő maga.
A nő, mint Szűz, magányosan áll az idővel szemben. A Jegyes megosztja az időt a benne tevékeny férfival. Az Anya legyőzi az időt. „Az Anya a földi végtelenség képe” – elmélkedi tovább Gertrud von Le Fort. Az anyák újra és újra szülnek, folytatják a nemzedékek életét. Az emberiség ölükben fogan, ők szülnek.
Az anyák szívén át folyik a történelem.
Az édesanyákban elpusztíthatatlan optimizmus él. Az élet iránti visszafordíthatatlan és megismételhetetlen ösztön. Minden szülés cáfolja a végleges elmúlást. Az anyákban az örökkévalóságba vetett hit él. Szülne gyermeket, ha halálra szülné?! (Az abortusz a Nő létének, személyiségének részleges amputációja.)
Az anyaságban az időtlenség jelenik meg. Az áldott állapotban lévő nők arcán ez látszik. Átadják magukat áldott állapotuknak és kilenc hónapig szinte megszűnik az idő. Csak az élettel foglalkoznak, amely élet – ők érzik! – örök.
Az anya szívében olyan szeretet van, amely nem lesz és nem múlik. Van. Anyasága kezdetén nem kevesebb ez a szeretet, mint ötven, hatvan év múlva. Az anyai szeretet állandó, nem fejlődik. Szeretete nem csökkenthető, és fokozhatatlan.
Az anyai Nő időtlen szeretete árad gyermekeire.
A lelki anyaságnál már láttuk, hogy anyailag érezni annyi, mint a tehetetlenek mellé állni, minden gyöngéhez, kicsinyhez szeretettől áthatva odahajolni.
A világnak napjainkban kiváltképpen anyai nőre van szüksége. Világunkban hiányzik az anyai érzület! A világ gazdagsága, fegyverei, civilizációja – háborúi! – ellenére nem találja önmagát. A jog és törvény, az erő és az erőszak világában az anyai Nő tudna és tud jóságot, irgalmat, melegséget, gyöngédséget, szeretetet teremteni.
Az életet adó anya a keresztény hit valóságában az üdvösség feltételét adó anya. A földi élet ajándékozásával a megváltás lehetőségét is ajándékozza gyermekének.
Az anya kilenc hónapon át várta gyermekét, hordozta, tudatosan azonban nem formálhatta kívánsága szerint. Születés után ismét várakozás állapotába kerül. Szellemi reményteljesség tölti el. Ismét nem avatkozhat életébe kívánsága szerint. Vallási értelemben gyermeke a Teremtő gyermeke, ő csak áhítatos tisztelettel közreműködik nevelésében. Föltétlen hittel kell ölelni s egyszerre teljesen újra s újra Istennek átadni, megszülni gyermekét...
Az anyák szeretete biztosíték, hogy senki nem selejt. Nézd a fogyatékos gyermek anyját. Az ő gyermeke a gyermek. Nézd az elítéltet. Bármi ítéletet is mond ki a bíró, az elítélt egy anya gyermeke. S az anya sajátjának vallja...
Az anyai Nő látja gyermekében az embert. Mécs László A Királyfi három bánata című költeményében panaszolja, hogy csak az édesanyja látta őt királyfinak és miért nem tudja minden ember a másik összes embert úgy látni, mint az anyák látják gyermekeiket?!
Az anya a hétköznapok hőse. Ő elégíti ki a mindennapok szükségleteit, fáradalmait ő hordozza. A férfi űrhajókat tervez, égitestek után kutat, hidakat emel, hegyek alá fúr, és így győz az anyag felett. Ám a mindennapi győzelem az anyag felett, amikor takarít, mos, az anyáé, aki az anyag „alattomos”, szinte észrevétlen, de mindig megújuló támadásait legyőzi. A nő hadviselése a szennyel szemben az Élet szolgálata.
Az anyai Nő a család szíve.
Jól ismerjük a balladai Kőmíves Kelemennét. Teste, vére nélkül nem épült volna fel Déva vára. Beépült a vár falaiba és összetartotta. Ma a család nem marad egyben az anya teste, vére, szíve, lelke nélkül... Elveszett Kőmíves Kelemenné? A ballada szerint tovább él a vár falaiban. Az anyai Nő sem vész el, de él a család hangulatában, érzelmi zenéjében, létében, együvé tartozásában. Ahol nincs anyai Nő, megszűnik a család. Nélküle összeomlik a család fala, széthullik az otthon, amely a férfi és a gyermek vára lenne.
Női mivoltodnak ősképe, ősmintája az Anya. Mered vállalni? „Aki elveszti életét, megtalálja azt.”
Éljed meg önmagad.
Nőnek, anyának születtél.


 
Anya és gyermeke
 

Kedves Leányaim, hosszasan elgondolkodtunk az anyaság mindennapi rendkívüliségén, a nőiesség „csodáján”, talán legnagyobb titkán, mégis úgy érzem, tovább kell beszélgetnünk a címben megadott megközelítéssel. Anya és gyermeke.
Az áldott állapotban lévő Dona Musica így imádkozik Claudel Selyemcipő című drámájában:
„Istenem, aki ma vagy,
Istenem, aki holnap leszel, nézd, neked adom gyermekem, ó Istenem, érzem megmozdulását, tudom, hogy él.
Mit bánom én a jelent, amikor már a gyermek testemben formát talált?
Benne sokasodom meg, mint a búzaszem, amely a népek tápláléka lesz, benne egyesülök és tárom ki mindenfelé két karom azoknak a népeknek is, amelyek még születésre várnak!...
Mit bánom én a ma felbomlott rendjét és fájdalmát, mikor az csak valami másnak kezdete, mikor a holnap él és az élet folyik tovább...
Istenem, add, hogy ez a gyermek, aki bennem él és itt fog megszületni Európának e megsebzett szívében, lélek legyen, ki zenét teremt, s hogy a lelkek, akik ráfigyelnek, az örömében egyesüljenek.”

Kedves Leányaim; megérinti-e szíveteket az anyaság ily szépsége? Jelentősége? Az igaz, hogy az Eiffel-tornyot férfi építette, a Sixtusi kápolnát férfi festette, a relativitás elmélete és a kvantummechanika férfi fejében villant fel, ez igaz; és igaz lenne szinte számtalan felsorolás, amellyel a férfi dicsekedhet, de mindezeket lehet-e mérni magához az EMBERhez, aki anya méhében fogan, anya karjain növekszik? „Sok van mi csodálatos a földön, de az embernél semmi sem csodálatosabb!” – mondja Sophokles. Az ember nőtől születik. Az anya az ember alkotója. A nő szent büszkeségének ez az alapja.
Gertrud von Le Fort írja: „A férfi saját művében adja ki erejét. A nő nem adja ki: továbbadja. A férfi elhasználja és kimeríti magát a műben, önmagát adja képességein át. A nő magát a képességet adja át a jövő nemzedékének.” Tapasztalati tény, hogy a zsenik nagy képességeinek eredete inkább nyúlik vissza az anyai ághoz, mint az apaiéhoz.
„A kéz, amely ringatja a bölcsőt, mozgatja a világot” – mondják a spanyolok.
Az anya és gyermek kapcsolata minden boldogsága mellett fájdalmas is. A szülésben semmihez nem hasonlítható fájdalmat semmihez nem hasonlítható öröm váltja fel: ember született a világra.
Tudnotok kell, hogy amint a kilenc hónapban – amíg egy az anya gyermekével –, nem alakíthatja önhatalmúlag picinye testét, lelkét, hasonlóképpen nem határozhatja meg szülés után sem sorsát...
A gyermek előbb-utóbb túlhalad édesanyján. Túl kell haladnia. „Az anya a gyermekben él, de a gyermek nem az anyában él, hanem minden anyasors végső távlatban a szülés fájdalmának vég nélküli ismétlődése.”
A kereszténységben elénk táruló anya-gyermek „ősminta” oly szépen tükrözi ezt. Jézus megszületik és Máriának 12 év múlva már bánkódva kell, „keresnie”. Majd hallja Fiától: „mi közöd hozzá?”
Az anya és gyermek egysége előbb-utóbb két magányos lénnyé válik szét, amelyben az anya magánya fájdalmas magányosság.
Mindez Leányom ne kedvetlenítsen el. Semmi sem születik fájdalom nélkül. És vajon nem éppen az az anya legnagyobb boldogsága, ha gyermeke megtalálja és éli saját életét, járja saját útját és érett emberré válik? A nőiesség „fátyollal letakart” titka abban is megvalósul, hogy az anya tulajdonképpen gyermekében teljesedik ki.
Sőt az anya bölcsődalai, első szavai ébresztik fel a gyermekben a szellemet, az öntudatot. Amikor pedig kicsiny gyermekének kezét imára kulcsolja, az ima lelkiségével hatja át picinye szívét, akkor a gyermek lelkében megszülető Isten, Krisztus anyja lesz...

Az anya gyermekei mellett és értük a hétköznapok hőse, a hétköznapok legyőzője. Amíg a férfi a szellemi világban az anyag legyőzésén, uralmán fáradozik, addig az anyai nő teremti meg annak feltételeit körülötte. S mindezt észrevétlenségben.
Az anyai nő tud várni, hallgatni. Gyermekei felé türelmes, gyengeségeiket elnéző, hibáikat, olykor „bűneiket” eltakarja az „igazságos” apa elől. Irgalmat hoz a család életébe. Türelme, megbocsátása, szelídsége béleli meleg szeretettel a lakást otthonná.
Az anyaság az élet oly mélységeiben, magasságaiban részesíti a Nőt, ami semmihez nem hasonlítható. Jól tudom, a hétköznapok mily felelősséget, szürke terhek nyűgét rakja az anyák vállára. Jól tudom. Mégis a biológiai és/vagy a lelki anyaságban teljesedik ki a Nő. És ha kiteljesedik, kívánom őszintén Neked Leányom, akkor valami állandó csoda csöndes zenéje muzsikálja át lényedet, életedet. Ezt a csodálatos érzést Rabindranath Tagore szavai érzékeltetik:

„Honnan jöttem, és hol bukkantál rám?” – kérdezi a gyermek az anyját.
A szívemben rejtőztél, drágám, mint a vágy... Te éltél reményeimben és szerelmemben, az életemben és az anyám életében.
Az otthonaink felett uralkodó Halhatatlan Szellem öle időtlen idők óta téged ringatott...
Amint merően a szemedbe nézek, belekáprázom a csodába: te, aki mindenkihez tartoztál, most csak az enyém vagy.
Azért szorítalak úgy a szívemre, mert félek, hogy elveszítlek.
Világok kincse: milyen varázslat vetett az én karcsú karjaimba?”

Leányaim – éljétek a csodát; legnagyszerűbb életeteket élitek meg.