Benkő tanár úr. Alacsony. Kissé hajlott hátú ember. Hatalmas, olykor véreres szemek arcában. Nyugtalan tekintet. Gyors mozgás. Erős hang. Szenvedélyes magyarázat a kémia, a biológia tényeiről. Néha gúnyba csapott át a vallás igazságait, a hit gyakorlását illetően. Türelmetlen volt a hanyagokkal, tudatlanokkal szemben. Nagyra becsülte az érdeklődést, a közösséget kedvre derítő vicceket. A diákot előtte kedvessé a szorgalom és tudás tette. Aki nehézkesen tanulta természettudományos tantárgyait vagy a szorgalom hiányát tapasztalta, azzal éreztette elmarasztaló véleményét. Ilyen voltam én is. Ezért lepett meg, amikor az egyik szünetben nevemet kiáltotta és utasított:" Menj a szertárba! "
   Vajon miért? Mit akar, hiszen a szertárban még addig nem voltam. Utánam jött. Az ajtót becsukta.
- Pista vigyázz! Figyelnek. Miért állsz ünnepségeken az első sorban? Arcodon a mosolyt gúnynak vélik. És nem tapsolsz lelkesen. Vigyázz magadra! Sok az ellenséged, mert nem titkolod, hogy érettségit követően  a teológiára akarsz menni.
Óvatos légy!

  Hallgattam, hallgattam. Pont az ateista Benkő tanár úr ennyire jóindulatú hozzám? Megköszöntem, ígértem, majd vigyázok.
  Néhány hónap után, mivel minden reggel mentem a templomba ministrálni, a nem iskolai illetékesek forróvá tették körülöttem a hangulatot. Görög óráról hívott ki az igazgató, hogy azonnal menjek a városházára. Mentem. Ott az Államvédelmi Hatóság irodájában (zárt ajtók mögött) figyelmeztettek: " Megbuksz az érettségin, ha tovább folytatod a templomba járást, és ha újra azt mondod az osztályfőnöknek, hogy  a teológiára jelentkezel."
  A naptár 1950-t írt...
  Jött a félév. Osztályzás. Több tárgyból alacsonyabb osztályzatot kaptam, mint amit eddig éveken át megérdemeltem. Ez nem lepett meg, mert a nem iskolai hatóság ezt is előre jelezte. Természetrajzból azonban kettőt ugrott fölfelé osztályzatom, melyre tudásom és szorgalmam miatt érdemtelen voltam. Nem értettem. Miért? És pont Benkő tanár úr értékelt így? Kérdésemre hamarosan megkaptam a választ.
Egy napfényes délután összetalálkoztam a tanár úrral. Szorongás, hála keveredett szívemben, tisztelettel.
- Jó napot, tanár úr.
- Jó napot, fiam.
  Elmentünk egymás mellett. Néhány lépés után hallom,hogy utánam kiált.
- Várj!
 Visszamentem. Egymás szemébe néztünk.
- Észre vetted?
- Igen. Köszönöm.
- Most kezdjél nagyon tanulni. Szégyent ne hozzál rám! Tudod miért adtam két jeggyel jobbat, mint amit érdemelnél?
  Valamikor Sárospatakon az egyházi gimnáziumban, annyi idős koromban, mint te vagy most, mondani mertem, hogy nincs isten. Meggyőződésemért el akartak távolítani az iskolából. Te hiszed az istent. Én ma sem. De becsülöm azt, ha valaki meggyőződését bátran vállalja. Téged a hitedért bántanak. Én becsüllek. Mást nem tehetek érted. Tanulj és minden körülményben meggyőződésed szerint élj!
- Igen - mondtam, bár hang alig jött ki a számon. Görbe botját megemelte, huncutkásan rám mosolygott, mint aki cinkosságot vállal a másikkal valami jóban. Szótlanul elindultunk az utcán ellentéte irányban. Most már tudom, az emberi kapcsolatok lényegét tekintve egy irányba vittek lépéseink...
  Benkő tanár úr... Kissé hajlottan áll azóta is mellettem, ha rá gondolok, s könnyedén látom hatalmas, nyugtalan szemeit. Őrzöm szavait és amit tett velem, nem felejtettem soha. Akkor ő készített fel a "hívők és nem hívők" párbeszédére. Egy életen át befolyásolt abban, hogyan beszélgessek a tőlem eltérő világnézetű emberrel, hogyan dolgozzam együtt hitben közömbös, vagy hitemtől eltérő hitű, vagy ateista embertársaimmal. Az elmúlt életem 65 évében számtalanszor nem értették, miért vagyok előítélet mentes, miért törekszem tárgyilagos tisztelettel közelíteni, kapcsolatot teremteni a világnézetemtől, hitemtől eltérő emberekkel. Ha most találkozhatnék a tanár úrral, ezt mondanám neki:
- Benkő tanár úr, köszönöm! Példája irányított, akár papként, akár hivatalnokként, akár polgármesterként  vagy éppen a baráti kapcsolatokba kerültem az emberekkel. Egyforma tisztelettel voltam más hitű, világnézetű ember iránt, és a velem azonosan hívő, vagy gondolkodó iránt. Megjelent -javarészt életbölcseleti- könyveim jellemzőjeként látják a lektorok és az olvasók, hogy előítélet mentesen  szólnak az emberekhez. Senki nem gondolja, hogyan is tudhatná bárki, hogy miért is vagyok hálás Tanár Úrnak. Köszönöm!

   (Természetesen nem minden sikerült az életemben, de örömmel tölt el, hogy minden körülményben meggyőződésem szerint éltem és élek.)