Újesztendő. Jövőbe nézünk. Szeretnénk látni, mi történik majd velünk? Ám, homály ködében a holnap is. Nézzünk önmagunkba! Sorsunk, jövőnk javarészt bennünk. Újra és újra tisztázzuk: kik vagyunk? Ki vagyok? E kérdéssel foglalkozik nemrég megjelent könyvem. Abból idézek és a keresők mellé állok. Kérem, gondolkozzanak együtt velem!
AZ ELSŐ KÉRDÉS: „KI VAGYOK?”
Ha ugyanis megtaláljuk a helyes választ a „ki vagyok” kérdésre, akkor már a „miért élek” kérdésre is megvan a feletet.
Ki vagyok? EMBER.
Az emberről állítjuk fel és tapasztaljuk, hogy Egyetlen, egyszeri. Soha-nem-volt és többé soha-nem-lesz. Minden ember egyetlen a Mindenségben. Ez az egyetlensége teszi azzá, ami és aki.
Személyének kimondhatatlan lényege ad súlyt szavainak, sajátosságot tetteinek, senkire nem hasonlítható vonást arcának, stílust és zenét beszédének. Minden egyes ember helyettesíthetetlen és pótolhatatlan.
Mindenki elcsodálkozik egy-egy műalkotáson, melynek értékét növeli, hogy egyetlen, nincs több belőle. Munkácsy képére gondoljunk, „Íme az ember”, vagy Csontváry „Magányos cédrus”-ára… Az ember miért nem csodálkozik a benne megvalósult „csodára”, amikor tükörbe néz vagy mélyen önmagába, hiszen ő is egyetlen?!
És tovább kell mennünk. Gondoljuk el, mennyire igaza van a költőnek:
„Egyszer minden. Csak egyszer és soha többé. Mi is egyszer. Többé sosem, de ez az egyszerlét, még ha egyszeri is: egyszeri földi voltunk nem tűnik visszavonhatónak.” (Rilke)
Tehát nemcsak létünk egyszeri és egyedülállóan egyetlen, ebből eredően pótolhatatlan,
hanem az életünk, a sorsunk is,
és ha elkezdődött, nem vonható vissza,
valami múlhatatlan, valami halhatatlan,
valami örök érték
a fejlődő Világmindenségben,
a poros hétköznapok sodrásában
a Kozmosz végső tökéletesedéséig…
Ez nem álom, nem képzelődés. Tetteink alakítják, ha csak „ásónyomnyit”, a földet, melyen élünk. Azt a lelki-szellemi burkot (a nooszférát), amely körülöleli a föld élőlényeit, gazdagítja minden gondolatunk és szeretetéletünk akkor is, ha az csupán gyertyalángnyi, akkor is, ha az ész vagy a szív zsenijei vagyunk.
Amit így elgondolunk az emberről, az mi vagyunk, te és én a magunk egyetlenségében, egyedüli sorsunkkal. Lehetséges lenne az, hogy ily megvalósult értéknek ne legyen értelme?
Keresztény hitünk tovább megy. Isten kinyilatkoztatásában értékeli az embert. Az ember istenképmás. Isten az ember sorsába szőtte magát a megtestesülés által: emberré lett Jézus Krisztusban. Meghalt értünk, föltámadt és helyet készített odatúli országában, mely a Szentháromság otthona.
A Teremtőnek ne lenne célja velünk? Jézus Krisztus hiába halt volna meg értünk?
————-
EMBER VAGYOK!
Ami végleg elmúlik,
az nem lehet az élet értelme,
ám lehet az, aki VAN,
lehet az, aki az ALFA és az OMEGA…
És én magam? A halhatatlan,
a fél örökkévalóságot magamban hordó,
a most és a majdan élő?
Magam lehetek életem értelme?
Hogyan láthatnám át az Egészet,
melyben „valaki” mégis vagyok,
több, mint gépben a csavar, hegyben porszem,
tengerben a csepp, réten virág, égen csillag,
7 milliárd ember között Valaki vagyok,
Istenhez hasonló
egyetlenségem szentháromsága:
teremtett, megváltott, megszentelt
ember vagyok!
Az ember, mondják: mikrokozmosz – igen, és ennél több: mikrotheosz. Az ember amennyire kicsiny világmindenség, olyannyira parány „isten”.
„… Isten fiainak neveznek és azok is vagyunk! Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk…” – tanítja János apostol első levelében.
Isten önmagában hordja létének okát, célját, a teljességet. Az ember istenképmás. Talán ebben is analóg módon, a célt és értelmet magában hordja, mint a létet, az életet. Igaz, viszonylagosan csupán, teljesen Tőle függően, de mégis létezőn és élőn!
Ebből sejtet meg valamit Petőfi Sándor, amikor kérdezte:
„Nyomorú ész…
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok?
S miért vagyok?
Magáért születik az ember.
Mert magában egy világ?”
Az értelmet az ember, mint feladatot hordja magában. A feladat teljesítése értelmet ad az életnek. Ez az, amit az ember életével életében életéből életéért cselekszik.
Éljük meg egyetlenségünk páratlan sorsát és ezzel megteremtettük életünk értelmét és célját, mely nem más, mint a Teremtő célgondolatának ránk szabott megvalósulása.
Az ember végtelen önértékét Jézus azzal is hangsúlyozta, hogy ha egy mérleg egyik serpenyőjébe tesszük a világmindenséget, a másikba egyetlen embert, akkor az ember összehasonlíthatatlanul nagyobb érték. “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” (Mt 16,18)
Amint Istent könnyebb benső világunkban megtalálni, mint a minket körülvevő mindenségben, hasonlóan ne magunkon kívül keressük izgató kérdésünkre a választ, hanem lelkünk mélyén,
hiszen mindegyikőnk elmondhatja: EMBER VAGYOK!
- | 
Nyitólap
-
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
