2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Montmartre 10.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Az október úgy tántorgott ki az elmúló ősz szép napjaiból, mint a halálos beteg az elmúlásba.
Az utolsó napok előtt még teljes pompájukban ragyog mindkettő. Az ember megtelik derűvel és reménnyel, az ősz pedig a színes bánatok pompájával.
A reggelek és esték már hidegek, de a délutánok még tele vannak fénnyel, a ragyogás fájdalmasan szép kegyelmével.
Az utcák kevésbé piszkosak ilyenkor, s az erkélyek a széltől rángatózó lepedők százaival úgy lebegnek a dülöngélő utcák forgatagában, mint egy vitorlás hadiflotta. A levegő azonban gyakran füstös és bűzös, különösen a temetők mellett égetett szemét és falevelek miatt.
Elzával mindennap találkozom. Legtöbbször moziba megyünk, de csak ösztönösen érzem, hogy azért, mert hamar sötétedik és egyre hidegebbek a délutánok.
Elza fázékony, bár sokáig némán tűri a csavargásaimat, ahogy magammal viszem egy-egy zápor után az utcák fagyos mozdulatlanságába.
Ahogy megölelem, engedékenyen simul hozzám. Mégis megremeg a teste, jéghideg az arca.
- Fázol? - kérdezem tőle meglepve.
- Paul… rettenetesen! – válaszolja, s most veszem észre elkékült ajkát. – Már hetek óta fagyoskodom melletted!
Így alakultak át a szertelen sétáink esztelen mozizásokká.
Számomra egy újabb varázslat kezdődött ezzel. Nincs is igézőbb látvány annál, amikor egy szép nő beleéli magát egy filmbe. Keze egymásra téve aprókat rándul, arcába a mozivászonról lehulló fények különös elragadtatást festenek. Elza is különös színeváltozáson esett át, s ahogy éppen egy olcsón szentimentális filmet néztünk, olyanná vált, mint egy régi templomban látott Avilai Szent Teréz-kép misztikussá magasztosuló arca.
Emlékszem, mikor gyermekként először jártam egy párizsi templomban, hosszú ideig bámultam a mellékoltárban álló márványfejet, s most Elza istenült meg valami titkos és fájdalmasan ismeretlen szépségben.
Egyszerre észrevette, hogy nézem.
- Te nem nézed? – kérdezi.
- De igen…
- A filmet, Paul!
- Minek, ha itt vagy mellettem!
- Mert moziban vagyunk.
- A film egy cseppet sem zavar – felelem.
Arcizma sem rezdül, úgy mondja:
- Láthatsz eleget. Viszont az zavar, hogy nézel.
Aztán egy kis újságot emel az arca elé. Csak a szemét látom, de érzem, hogy mosolyog.
A filmben éppen ekkor ütnek kétszer pofon egy férfit, aki estében egy nőt is magával ránt. A nő azonban egy sikoly után minden keze ügyébe eső tárgyat a férfihez vág.
Hátrafordulok, de egyetlen tekintetet sem látok, mely a mozivászon felé szédülne. Inkább szerelmes párok bújnak eggyé. Máshol egy korosabb nő éppen eszik. Most veszem észre, hogy a sarokban unott képű öregúr félrebiccenő fejjel alszik. A szemüvege kissé előrecsúszott, s eltorzítva vetíti az öreg vonásokra a nyüzsgő jelenetek egyikét és másikat. Hirtelen a vonásai élni kezdenek, az egész fej átalakul és megfiatalodik.
Nem messze tőlem egy középkorú férfi a pipájából veri ki a hamut, s közben nagyot koppant a szék ülőkéjére. Öt sem zavarja az előadás. Viszont az ő előadása engem felbosszant.
- Csak mi nézzük ezt – suttogom Elzának.
- Már engem sem érdekel – mondja minden meggyőződés nélkül, s tovább nézi a vásznon elhatalmasodó tömegverekedést.
Itt ez úgy tűnik, senkire nem hat. Mármint a mozilátogató közönség körében. A Montmartre-on különbeket lehet nap mint nap látni. A filmbeli történésekkel szemben a helyi kocsmákban minden tömegverekedésben alapos munkát végeznek. Ha valakit megütnek, az nem ugrik talpra a következő pillanatban. Még a munkásnegyedekben is egy-egy ökölharcnak inkább az arisztokratikus jellege ütközik ki. Ha valaki tisztességesen szájon vágnak, az nem tesz újabb kísérleteket arra, hogy elégtételt vegyen. Inkább megadón ájul bele egy jól irányzott pofonba. Ahogy Elzára nézek, hirtelen azt érzem, hogy valósággal belecsókol a számba. Váratlanul ér a szenvedélyes csókja, eddig gyengéd volt és tartózkodó.
- Nagyon szeretlek! – suttogja.

A mozi piszkossága után az utca piszkossága üdítőleg hat.
Az utcai szemétben van valami romantikus, a könnyed nemtörődömséggel elhajigált papír, cigarettacsikk, újság, üveg látványában ott van az élet rohanása, az emberi felelőtlenség forró szenvedélye. A moziban lévő szeméthegyek a közönségesség mementói, melyek nemcsak visszataszítók, hanem odavonzzák a patkányokat és egy sajátos rovarfajtát, egy hosszú és keskeny testű fekete rovarpopulációt. Az utcai patkányok az itt tenyészőkhöz képest csenevész kis jószágok, a rovarok pedig még a patkányoknál is alantasabb szokásokat vettek fel. Pedig Madame Durand-nál hetekig szemeztem egy vaskos testű fekete bogárral, de kölcsönösen tiszteletben tartottuk egymás felségterületét. Én nem háborgattam a fakó és gusztustalan tapétán végrehajtott esti sétáiban és hajnali merengéseiben, cserében a rovar nem tett nálam éjszakai látogatásokat. Egy napon azonban Madame Durand egy rongyossá koptatott zsoltároskönyvvel tett pontot a rovar életére, miközben tenyérnagyságú foltot a falra.
- Itt nem tűrök meg ilyen ocsmányságot! – mondta, s dohogva távozott a szobámból.
Viszont én hetekig bámulhattam a lassan eloszló rovartetemet, melyet a múlás egyszerre csak felkapott, és magával vitt. A rovar kiomlott vérét és beleit viszont nem vitte magával, de a nyomok egy idő után elkeveredtek a fal piszkával.

Míg a moziban voltunk egy kései zápor száguldott át a városrészen, s halvány pasztellképpé mázolta az utcákat és a Bazilika kupoláját.
- Itt fogsz ma is fellépni? – kérdezte, ahogy elsétáltunk a Moulin de la Rosette bordóra mázolt tömbje előtt.
Elzában mindig volt egy óvatos idealizmus, mellyel a kisszerű dolgoknak is nagyvonalúságot akart adni. Mert kevés dolog van távolabb a fellépéstől, mint két tucat részeg disznónak és majdnem ennyi közönséges, nőre egyre kevésbé emlékeztető szajhának játszani.
Kerestem a szavakat, de nem találtam meg a megfelelőket, hogy a hely züllöttségéből valamit visszaadjak.
- Hallgatag vagy mostanában – mondja hirtelen.
- Talán az idő miatt – válaszolom.
A válaszom nem elégítette ki, így nem is foglalkozik vele.
- Elkísérsz? – kérdezi csendes együttérzéssel a hangjában.
- Persze – mondom ezt úgy, hogy belém sajdul az érzés, ma sem lehetek vele.
Szótlanul megyünk végig az utcákon. Egy szembejövő férfi alaposan megnézi. Felerősödik bennem a komor sejtés, nem szabad sötétedés után errefelé egy fiatal nővel sétálnom.

Apró vitáink voltak, majdnem minden hétre esett egy-egy. De olyan édes volt utána a békülés, hogy nem is a békéért, hanem a hozzá vezető út édességéért küzdöttem. És minél többször vesztem össze, annál jobban fogyott az édesség. Egy idő után a békülési szándékom átcsapott a nyugalom akarásába, ezért kerültem a vitát, s megadón fogadtam el mindent, ami körülöttünk történt.

Egyszer egy kiállításra is elmentünk a Montparnasse-ra. A modern művészet szentélyének nevezték a kupolás, de nem túl nagy épületet.
Belépve ismeretlen világ fogadott. Vad lázálmok, kelekótya ötletek, suta mozdulatok vettek körbe. Elza mindent alaposan megnézett, én pedig kelletlenül bámultam egy női aktot, melynek a nyakából egy kecske apróra rajzolt feje nőtt ki. A női test is a túlzásba vitt abszint hatását keltette. És általában itt mindent túlzásba vittek, kivéve a jóízlést, amiről viszont megfeledkeztek.
Inkább mulattattak azok a nők, akik egyik ámulatból a másikba estek minden egyes kép láttán.
- Látom, jól szórakozol – mondta Elza bosszúsan.


Az ősz tehát erőre kapott és kifényesedett. Elza viszont megváltozott. Voltak napok, melyekben közvetlen és jókedvű volt, máskor egy-egy szóval válaszolt a kérdéseimre.
Egy pénteki nap délelőttjén így szólt:
- Eljönnél velem színházba?
Hirtelen jött a kérdés, s újabb kérdéseket követelt magához. Elza nem várta meg a válaszomat.

A mozit jobban szerettem, mint a színházat, mert egy filmszínész tudta, hogy a valóságból átlép majd egy jó fűtött terembe, míg a színész egy jól fűtött teremből akart kilépni a valóságba. Mondhatni, mindkét próbálkozás röhejes a maga nemében, de a színházi színészé még szánalmas is. És undorítónak éreztem a jelenkori színészek fennhéjazását, pedig ez is csak szatócskodás volt a legkevésbé sem értékes árucikkel, a sznobizmussal. Mégis szerettem színházba járni, mert jobban érdekelt a közönség színészkedése, mint a színészek közönségessége.
Az igazi drámák az olcsóbb helyeken és a valódi komédiák a páholyokban zajlottak le estétől estére változó szereposztásban, de ugyanazzal a fölényeskedőn rosszindulatú rendezővel, akit úgy hívnak, hogy az Élet.

Tehát színházba megyünk Elzával.
Igyekeztem minden iránt az érdeklődés látszatát mutatni. Még a ruházatom is megfelelőnek mutatkozott. Történt ugyanis, hogy a Sacre-Coeur előtt egy gazdag amerikai turista a feleségével színház nélkül, de annál rosszindulatúbb közönség előtt illegette magát, miközben egy olcsó zsebtolvaj ellopta a férfi tárcáját. Mikor a férfi ordítani kezdett, a tolvajról kiderült, hogy a szakma nincs a kisujjában, viszont a hatalmas tárca az inge alól púposodott elő. És az Élet úgy rendezte az előadást, hogy a tolvaj nekem rohant, majd eltorzult képpel zuhant elém. És még ő ordított. A tömeg megvadult a kétoldali ordítástól, s újfent ordítani, mi több, szenvedélyesen hörögni kezdett. Egy zsandár is megjelent a láthatáron, mire a tolvaj átadta nekem a tárcát, én pedig átadtam az öregúrnak. Mármint a tárcát, a zsebtolvajt viszont nem sikerült a zsandárnak.
Tehát a gazdag amerikai benyúlt a tárcájába, s egy kétszáz frankost nyújtott át nekem. Mire a felesége, aki egy jól megtermett asszonyság volt – persze, vele a tolvaj nem mert kikezdeni – rossz franciasággal kommentálva a történéseket belenyúlt a pénztárcájába, s még néhány százfrankost gyűrt a kezembe.
Mire magamhoz tértem, már el is tűntek, nekem pedig volt kilencszáz frankom. Igaz, egy óra múlva már csak egy ötvenes volt meg belőle, hiszen öltönyt, kalapot, egy kabátot vettem belőle, valamint Madame Durand-nak kifizettem az elmaradt lakbért.

A színházi előadás váratlanul jól sikerült. Valami modern, de kevéssé ismert szerző műve volt, s arról szólt, hogy egy cselédből lett grófnő hogyan csalja a férjét a szomszéd, özvegyen maradt gróffal, aki öregebb volt, mint a szerencsétlen férj, akiről azonban a harmadik felvonás elején kiderült, hogy nem is annyira ostoba, s aki a szerető lányával kezdett ki. Létre is jöhetett volna egy pikáns, de visszataszító szerelmi négyszög, ha a feleség minden előzmény nélkül nem betegszik meg. Mivel a betegség váratlanul közbeszólt, ezért a nő papot hívatott, aki bűnbánatra kötelezte az egyre betegebb asszonyt. Miután kiderült a titkos szerelmi viszony, a férj átment a szomszédba, s agyonlőtte a szomszéd grófot, mire a gróf lánya agyonlőtte a mi grófunkat. Ezek után a fiatal lány gondjaiba vette a beteg asszonyt, aki a lány karjai közt lehelte ki a lelkét. Végül a lány egy hatalmas monológ után apácazárdába vonult abban a reményben, hogy megbocsátást nyer a gyilkosságáért.
Elza megrendülten figyelte a történéseket, én pedig Elzát, ahogy elégedetten veszi tudomásul a történet végét.
A nők legnagyobb baja, hogy a valóságban nem hisznek, de a kitalált történetekkel tökéletesen azonosulnak.
Hallgatag egykedvűséggel sétáltunk szépen rendezett párizsi utcákon, s messze villogtak tőlünk a Monmartre fényei. Nem is emlékszem, mikor jutottunk ilyen messze a bohém montmartre-i utcáktól, a zajos mulatóktól vagy a fokhagymaszagú sikátoroktól.
Elza hozzám simult, fejét a vállamra hajtotta. Nem szólt semmit, nem szeretett ilyenkor beszélni. Különösen az érzéseit nem mondta ki, a mozdulatai pedig bizonytalanságban hagytak. Egy-egy ölelés után elszaladt tőlem, megnézett egy kirakatot, beleszagolt egy virágüzlet kihelyezett csokraiba, galambokat etetett, mikor még azokat nem kergette el a viharos idő. Hangulatai állandóan változtak, így tette a meghitt pillanatokat még értékesebbé. Nem tudtam, hogy tudatos-e mindez, vagy egész lénye ennyire szertelen volt. De ma este más. Szinte egész testével nekem dőlt, mintha támaszt keresett volna bennem. Zavarba is hozott, és megérezte, hogy elhúzódom. Hirtelen megváltozott, s egészen ellépett mellőlem.
- Tudom, hogy… - kezdtem mondani, de a tekintete megtelt csendet parancsoló szigorral.
- Paul, valamit mondanom kell!
Értetlenül néztem rá.
- Én… Tudod… Nagyon nehéz kimondanom, de el akarlak hagyni.
Annyira meglepett a vallomása, hogy a lábam remegni kezdett. Ő pedig a szemembe nézett, majd elfordult, s mintha a semmibe révedne, úgy folytatta.
- Minden megváltozott. Már nem tudok veled lenni.
Kerestem a szavakat. Valamit hebegtem, alig emlékszem azokra a szótörmelékekre, melyeket a bennem feszülő tehetetlenség kiszórt belőlem.
De ahogy rám nézett, olyan ellenállhatatlan vágy tört rám, hogy megmentsem a boldogságomat. A tekintetem megtelt könyörgő vágyakkal. A könyörgés pedig elfojtott zokogással könyörögte hozzám őt, aki mintha a végzetemet mondta volna el jellegtelen és kicsinyes szavakkal.
Hozzám lépett, és magához húzott.
- Nem szeretsz? – kérdeztem, de ő annyit felelt:
- De igen, szeretlek. Nem lehet téged nem szeretni.
- Akkor miért?
Nem válaszolt, csak vigaszos mozdulatokkal megsimogatta az arcomat.
- Akkor miért akarsz elhagyni? – kérdeztem újból.
Nem is gondolkodott, úgy válaszolt. A tekintete nyílt volt, sajnálkozással teli:
- Mert nincs értelme.
- Nem akarlak elveszíteni! Annyira szeretlek, hogy nem tudom kimondani! –szakadt ki belőlem ez a szentimentálisra sikeredett vallomás. És éreztem, hogy a hangom megtelt eddig nem ismert árnyalatokkal.
Sötétté vált, elváltozott, kellemetlen lett, és szánakozást keltő. Mintha nem is én lettem volna. Mindig elutasítottam és megalázónak éreztem a felém irányuló szánalmat. Most mégis titkos szövetségest találtam benne, mert Elza megölelt. Nem szerelmes öleléssel, inkább anyáskodón.
- Kérlek… - mondtam, és a szavaimat elvágta az a rettenetes magányérzés, mely gyengévé és kiszolgáltatottá tett.
Nem tudom, mi történt, de megsajnált, mert a mostani ölelésében a régi szerelmes akaratot éreztem.
- Nincs semmi baj. Nem, már nem akarlak magadra hagyni. Itt vagyok, veled maradok.
Erőtlenül öleltem, de mégis felszabadulttá tettek a szavai.

Mikor hazakísértem, majdnem olyan volt, mint régen. Kedves szavakkal búcsúzott, Vonásai viszont elárulták. Nem szerelmes volt, hanem aggodalmaskodó.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007