 | | | 2025. július 15. kedd, Henrik, Roland napja. Kalendárium | 
Kovács János István /1921-2013/
Varga Csaba /1945-2012/
Mácz István /1934-2024/
| | George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak....
| | Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte....
| | Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk. 1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik. ... | | Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.
Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában). ... | | Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését. ...
| | Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani. ... | |
"... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta... ...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." ... | | "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről." ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Az első szerelem 7. | | Délelőtt iskolában voltam. Letettem az első háromnegyed éves vizsgámat. A nagy nehéz iskolafalak a leghidegebb börtönként zárták be forrongó lelkemet. Oly idegen volt minden, az udvarról felkiabáló gyermekzsivaj, a folyosókon kopogó kimért diákléptek, a nagy fehér ajtók, melyek a boltíves ódon falak közül kiitták az örök gyermeki ártatlanságot. Mikor hazaértem, édesanyámat a szalonban találtam. - Itt van már? – kérdeztem türelmetlenül a kinyíló ajtóban. - Hahó fiatalember! – tréfálkozott velem édesanyám -, a kötelező jómodorról már megfeledkeztél. Hirtelen elszégyelltem magam. Könnyű kis kabátomat a fogasra akasztottam, majd édesanyámhoz rohantam. - Csókolom, édesanya! - Örülök, hogy itthon vagy. És ő is itthon van – mondta, és én kevés olyan boldogító szavakat kaptam az életemben, mint akkor édesanyámtól. - Megnézhetem? - Most éppen alszik. - Csak néhány pillanatra? - Csak akkor, ha nem csapsz zajt. - Megígérem! Elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét. - Menj csak, de fel ne ébreszd! Csendesen végigbotorkáltam a folyosón. A szomszéd szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Belestem rajta. Félrefordított fejjel aludt, szőke haja szétterült a párnán. Kicsi, könnyű keze a paplanon feküdt, a másik pedig a tőlem kapott imakönyvön nyugodott. Arcának a nyugalom visszaadta a régi szépségét. Hirtelen az öreg Richter szavai jutottak az eszembe.
- Látod ezt a részt, fiam. - Igen, ezek… - Ki ne mondd! Nem a modulációkra, a belső szólamokra vagyok kíváncsi. - Akkor mit lássak? - Semmit, fiam, semmit. Eddig a szemedre volt szükséged, az meg is tette a kötelességét, de most már nincs szükség rájuk. Vakulj meg a külsőségek előtt, s engedd, hogy felnyíljanak a belső szemek. Rátette a kezét a billentyűkre, megsimogatta azokat, majd kinézett az ablakon, hosszan, a nagy tölgy elfoszló aranyába. - Akkor mondasz nekem valamit? - Igen – köszörültem meg a torkomat. - Sejtelmes. - Csak ennyi? - Mintha készülne valamire. - Mire? - Valamit el szeretne mondani, amihez eddig nem volt ereje. - Honnan veszed? - A triolák négyes hangzású ritmust imitálnak. - Tovább. - Eddig mintha kapkodott volna… - Miért? - Nem találta meg a megfelelő szavakat. - Jól van, fiam. Folytasd! - Itt a vonósok uniszónó játékából kiemelkedik a zongora. - Hogyan? - Halkan, és rálelve valamire. - Mire? - Valami kapcsolatra. - Mifélére. - Ami harmoikus. - Miért így. - Talán megérett a vallomásra. - Talán. És mit érez? - Boldogságot. - Honnan tudod? - Mindannyian ezt keressük. Leült a zongora mögé, és elkezdte játszani a mű zongoraszólamát. - Ülj le ide mellém! Szót fogadtam. - Vedd át! Játszd tovább! Kelletlenül, de játszottam. - Ez eddig üres és semmitmondó! Ne azt lásd, ami előtted van. Felejts el a szobát, a zongorát. Érezz, fiam! – mondta halk parancsoló szóval. Katinka jutott az eszembe, e szelíd lány öröktavasz lelke. Az utolsó hangok hosszú remegését elnyelték a magas bútorok, s én még vártam egy kicsit, mielőtt felnézek. - A tiéd jobb volt. S tudod, hogy miért? Hallgattam. Magam elé meredve hosszan és ernyedten hallgattam a szoba csendjét. Összezavart az idős mester mondata. Miféle butaság ez, hogy én jobban játszottam. - Majd én kimondom helyetted. Én már öreg vagyok. Az én öreg szívem és lusta elmém már nem tud felhágni azokra a napfényes ormokra, ahol te jártál. És te ott voltál, még ha sokszor a felhők el is nyelték a napot. Most már tiéd a mű… Rám nézett, levette a szemüvegét, lassú kimért mozdulatokkal megtörölte, majd visszatette. Nagy eres, öreg kezével, melyek fél évszázadon keresztül szolgálták az emberi szíveket, prédikáltak a szeretetről, a boldogságról, reményről, ahogy végigfutottak a billentyűkön, most tehetetlenül hullottak az ölébe. - Minden művészet boldogságkeresés. A rátalálás reménye vagy öröme az egyetlen képesség, mely által üdvözülhetünk. Minden más agymunka vagy mellébeszélés – mondta csendesen, majd ismét kinézett az ablakon, a tekintete belekapaszkodott a kéklő este nagy sűrű felhőibe.
Már most is távolinak éreztem ezeket a szavakat, a régi kopott és füstös magyarázatokat, melyek harminc év után is oly sokat jelentenek. Ahogyan akkor leültem a zongora mögé, s néztem keskeny, hosszú ujjaimat, fehér és törékeny gyermekkezemet, megéreztem valamit, amit a gyermeki tudat még nem tud felfogni, s ma is olyan nehéz szavakat találni rá.
- Ha most játszani kezdesz, biztosan felébred. - Nem akartam játszani. Édesanyám kíváncsi mosollyal nézett az arcomba. - Anyukám, elmondok neked valamit. - Mondd fiam, mondd csak el. - Nem tudom, hogy megértesz-e… - Majd igyekszem, fiam – mosolyodott el ismét, és közelebb húzódott hozzám. - Ahogy itt ülök, és ránézek a billentyűkre…nos, akkor… - Akkor hallod a zenét. - Igen. De ezt honnan tudod? Ezt senkinek nem mondtam még. - Mert művésszé értél. - Én? Művész? Dehogy! – mondtam zavart kézlegyintéssel és hitetlenkedve. - Múltkor itt álltam, s hallgattam, ahogy játszol. Elbizonytalanított, amit hallottam. Becsuktam a szemem, és máshova képzeltem magam. Gyönyörű volt. Aztán kinyitottam a szemem. Ott ültél, és ijesztő volt az a szépség és érettség, ahogy meséltél önmagadról. Bohókás kis fej, s benne egy érzékeny művész lakik. Elégedetten nézett végig rajtam. A teremtés elégedettsége volt a szemében. - Nem tudok ellene mit tenni – hebegtem megittasulva a szavaitól. - Nem is kell. Ellene semmit. Csak magadért. Vigyáznod kell magadra, mert ez a képesség mássá tett, vagy talán már a megszületésed pillanatában más voltál. - Miben más? - Több, érzékenyebb, kiszolgáltatottabb. - Mit jelent kiszolgáltatottnak lennem. - Többet várnak tőled az emberek. És gyakran többet is elvesznek tőled, mint amit elbírsz viselni. - Attól meghalhatok? Édesanyám hirtelen elhallgatott. Majd hirtelen rám nézett. - Bizonyos értelemben, igen. Ijedten hajtottam le a zongora fedelét. - Akkor hagyom az egészet. Nem akarok másokért meghalni. Édesanyám elmosolyodott. - Nem is kell, fiam. Csak eztán erősebbnek kell lenned. - Hiszen erős vagyok. - A mai nap remélem, megértette veled, hogy az életünk nem állandóság. - Nem értek semmit. - Most mit érzel, hogy itt ülünk kettesben és beszélgetünk? Hirtelen megöleltem édesanyámat, és megcsókoltam. A vállán áthajolva a fülébe súgtam: - Mindent. Hogy jó itt lennem. - Ezeket a pillanatokat jól el kell tenned az emlékezetedbe. Ezekből élünk. - Miért mondasz ilyeneket, anyukám? Hisz holnap is itt beszélgethetünk. Meg tíz év múlva is. - Talán– nevette el magát az én szépséges édesanyám, majd hosszasan rám nézett. a tekintetében a gyönyörködés színei fényesültek, mert bennem gyönyörködött. Aztán felnézett az emelet felé, majd újra rám, újra mosolyogva: - Most menned kell. Felébredt a te kis pártfogoltad. Ismét megöleltem, gyorsan és kapkodva, hamar kibontakozva karjaiból: - Köszönöm. - Nocsak menj, menj, mert várnak már fenn… És én szaladtam fel a lépcsőn. Még jó, hogy édesapám nem látta, mert sokat korholt a lépcsőn való rohangálásaim miatt.
- Jól aludtál? – kérdeztem Katinkát, ahogy leültem mellé az ágy szélére. - Hát persze – mondta mosolyogva. – Olyan jó itt nálatok! És nagyon szép ez a szoba. Sokkal szebb, mint amiben én laktam. És az anyukád… - Igen, ő mindig tud csodát tenni – mondtam, majd hozzáfordultam. - Megfoghatom a kezed? - Igen, itt van. Nem tudom neked adni, csak kölcsönbe – mondta, és én a régi Katinkát éreztem meg a szavaiban. Megfogtam ezt a kis vékony, erőtlen kezecskét, melynek szépségét még a betegség sem tudta kikezdeni. Nem elsősorban az esztétikai szépséget láttam benne, hanem azt, amit Richter bácsi a belső szemek látásának nevezett. Akit szeretünk, az mindig makulátlanul él a képzetünkben. - Nem vagy lázas? – kérdeztem, majd homlokára tettem a kezem. - Nem vagyok. Csak nyakig betakarózva aludtam. - Tudod mit? – mondtam neki őszinte lelkesedéssel. - Na mit találtál ki? Ugye nem lesz keserű, és nem a fenekembe kapom? - Nem, teljesen más. - Anyukád ugye nem tud spenótot főzni. Azt ki nem állhatom – és még ki is öltötte a nyelvét, és olyan mulatságos képet vágott hozzá, hogy legszívesebben összecsókoltam volna az arcát. - Nem, ezt nem megenned kell, csak el kell fogadnod. Benyúlt a hálóinge alá, majd kiemelte a kis aranyláncot a kereszttel. - Megint kapok valami ehhez hasonlót? – kérdezte incselkedő mosollyal. - Nem ilyenről van szó – nevettem el magam. - Akkor mondd már. Meddig titkolózol még? - Te nem engedsz szóhoz jutnom. - Jó, akkor hallgatok. Megvakartam a fejemet, s azon töprengtem, hogyan mondjam el neki. Hirtelen elkezdett hangosan nevetni, ahogyan csak ő tudott. Kedves és bájos kacagás volt apró sikongatásokkal. - Most meg mit nevetsz? - Olyan voltál, mint egy kis majom, amelyik megvakarózott. Hirtelen felugrottam, majd a fotel egyik díszpárnáját vágtam a fejéhez. - Nesze neked a majomért. Még úgy sem láttál majmot. Nevetve dobta vissza, majd azt is hozzám vágta, ami a feje alatt volt. - De igen, láttam már! – kiáltottam, és újabb párnákat dobtam felé. - Reggelente, amikor a tükörbe nézel – harsant fel a legkedvesebb gyermeki nevetés. Hirtelen édesanyám nyitott be. - Mit csináltok ekkora zajjal? Pont emeltem a párnát, amikor a tekintetem összetalálkozott édesanyáméval. Katinka megint felnevetett. - Majomcsata – majd bebújt a paplanja alá. Édesanyám megcsóválta a fejét, és mosolyogva mondta: - Halkabban szeressétek egymást – azzal csendesen becsukta az ajtót. Katinka az ajtócsukódásra kidugta kócos szőke fejecskéjét a paplan alól. - Megbántottuk? - Nem, dehogy – mondtam, és leültem az ágy szélére Katinka mellé. A mosoly lassan eltűnt az arcáról, s maradt a nagy álmodozó kék szempár, az apró, formás ajkak, a kedves babaarc, mely szelíd pírban, de láztalanul égett. És én elfelejtettem, hogy mit akartam mondani.
|
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
|  | |
Könyvajánló | | |  | |