2024. december 10. kedd,
Judit napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kilencedik élet 3.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Pippo kiért az útról a partra. A nap az égen, mint lángoló magnéziumcsík, fehéren izzott, s az ég áttetszőn ragyogott körülötte. A part fehér vonalát és néhány távoli vitorlát a dél belerajzolta a tenger kékjébe.
Pippo már egy órája kerékpározott. Nem érezte fáradtnak magát, tüdeje megszokta a forró és sós levegőt, a citromültetvények fanyar sárga leheletét. Belélegezte ezt az új világot, ösztöneinek része lett.
Amikor leért egészen a partig, a kerékpárt szinte ellökte magától, s élvezte, hogy csupasz lába elmerült a forró homokba. Aztán amikor fájni kezdett, a langyos sárban kezdett tipegni, s jó érzéssel töltötte el, hogy a térdéig felcsap a hideg tenger.
Hirtelen női alakot pillantott meg. Nem idevalósi lehetett. Úszni jöhetett ide, de már kilépett a vízből, s egy hosszú, lepelszerű ruha volt rajta, mely a térdéig leért. Pippo egy fa mögé húzódott korábban, annak dőlve bámulta a messzi hajókat. De most a nő felkeltette a figyelmét. Talán húsz vagy huszonöt éves lehetett. Az arca felnőttes volt, a bőre tiszta, a melle dús, a testének már nem bimbózó virágnak, hanem érett egésznek mutatta. Mikor egyszer-egyszer nagyobbat lépett, izmos, napbarnított combját megmutatta. Aztán karját felemelve hátul összefogta a haját, mitől a kigombolt felsőrészen át is jól láthatóvá vált a melle, mely fehér volt, de kerek, asszonyosan telt. Pippo soha nem látott ilyet. Zavart volt, de szemét nem tudta levenni a szépség ilyen kitárulkozásáról.
Aztán a jelenség eltűnt.
Csak annyira, hogy hátat fordított, a tenger felé nézett, de még így is igéző volt.
Pippo hirtelen úgy érezte, hogy valaki figyeli. Oldalra kapta a tekintetét, s ekkor meglátta Geneviève-t, ahogy őt bámulja. Durcás volt az arca, ajka megnyílt, mintha remegett is volna. Ki tudja, mióta lesheti, s mennyire lát bele a titkaiba. Pippo intett a lányka felé, mire az futni kezdett. A fiú felpattant, s a kislány után rohant.
- Mi aspetti! Várj meg!
A lány gyorsabban futott, de hiába, Pippo erős volt és edzett, remekül futott és úszott, hamar utolérte Geneviève-t.
- Neked mi bajod? Már megint mi bajod? – kérdezte a kislányt, s el is feledkezett arról, hogy nápolyi nyelvjárásban szólt, amit csak errefelé értenek meg.
És elfeledkezett arról is, hogy a lány gyermek, idegen és nem paraszti vér. Ha valaki kívülről szemléli a jelenetet, a fiút erőszakosnak találta volna.
- Becsaptál! – mondta a lány franciául.
Aztán sírva ismételgette a szavakat. Pippo megértette mindezt, s engedte, hogy a lány elinduljon arra, amerről jött. Aztán a földre vetette magát. Nem sírt, csak ököllel verte a vizes földet. Kamaszos bánata csendesítette le, tehetetlenül feküdt, a szája megtelt a száraz, keserű porral. Hagyta, hogy a szél összeborzolja a haját, a nap égesse az arcát, a karját, elszelídült öklét
Egyszerre gyengéd érintést érzett a vállán, majd mintha valaki megsimogatta volna a fejét.
- Mi a baj, fiú? – szólt egy határozott női hang.
Pippo a hátára fordult. Először csak két szép térdet, feszülő, formás combokat látott, majd egy ápolt kezet, mely összefogta a mellénél az inget, végül egy szép női arcot aranyos barna fürtökkel, sötétkék szempárra.
- Nos? Ki bántott?
- Kérem, eresszen! – kiáltotta Pippo, s majdnem ellökte a nőt, úgy pattant fel, s kezdett futni az ellenkező irányba.
Nem nézett hátra, de hirtelen annyira zaklatottnak érezte magát. Az apjának hazudott, Geneviève miatta sírhatott, s most ezt a szépszavú nőt is durván megsértette. Lelassította a lépteit. Fájt a szíve, önnön vadsága marta meg. Megfordult, visszament a partra. Még látta a nőt, aki éppen szedelődzködni kezdett. Korábban észre sem vette a táskát, a fonott, felgöngyölhető szőnyeget, melyet most a fiatal nő olyan határozott mozdulatokkal csomagolt össze.
- Kisasszony! Kisasszony! – kiáltotta, s futni kezdett.
Aztán megtorpant, tudta, így nem lehet viselkednie. Lassított, összeszedte magát, kereste a legilledelmesebb kifejezéseket, melyeket hallott vagy megtanult.
A nő hirtelen megfordult. Gyanakodva nézett rá. Nem értette ennek a vad, olasz fiúnak a kirohanását.
- Kisasszony, kérem, bocsásson meg!
A női tekintet enyhülni látszott, a testtartása sem volt már ennyire feszült. Pippo pedig magyarázkodni kezdett.
- Annyi baj ért mostanában. Zavart vagyok, a fejem tele van mindenféle dolgokkal. A nagypapámat most temettük, és apámon kívül senkim sincs. Csak ez a part, az út, néha a szentmise, melyen éneklek.
A nő mosolyogni kezdett, megnyugtató, derűvé szelídült mosollyal. Megsimogatta a fiú fejét, majd kezet nyújtott.
- Én Conti grófnő vagyok, de ne ijedj meg. Szólíts csak Gabinak! Nem vagyok annyira kényes, mint a mesekönyvek grófnői.
- Én pedig Pippo. Illetve Pietro. És a nevünk hasonlít. Az enyém Colpi, az öné Conti. De mi nem vagyunk grófok. Egyszerű ember az apám. Okos és tanult is, de nem úr. A földet műveli.
- Hát, Pippo, örülök, hogy kibékültünk. Sajnálom, hogy ennyi bánat ért. De tudod mit, szívesen meghallgatlak akár holnap is, ha kijövök ide úszni. Most erre nyaralok, mert messze lakom innen, északon.
És a szép grófnő kezet nyújtott a kisfiúnak, aki eleinte remegve fogadta el a kezet, hiszen a megtiszteltetés mellett ez a forró nőiesség égette meg a lelkét, mellyel nem tudott mit kezdeni. Nem értette ekkor még önmagát, nem érthette, hogy miféle évszakok járnak lelkének tájai felett, s hogy a későbbi férfiasságának magvai már elvetettek, s a tavaszukra várnak.
Hosszan nézte a nő kecses alakját, aki egyszerre és váratlanul eltűnt.
Aztán zavarodott volt amiatt, hogy mit keres erre egy grófnő, hiszen a magafajtával soha nem állnak szóba már a középpolgárok sem. És minél inkább hazafelé tartott, annál jobban hihetetlenné vált a napja. Geneviève-t már-már elfelejtette, s csak akkor jutott az eszébe, mikor a kertajtó előtt egy kismacska nyávogni kezdett. A fiú elmosolyodott a furcsa hasonlóságon. Éjszaka hosszan bámulta a csillagokat, s hallgatta a kinti forró fűben ciripelő tücsköket, az éj neszeit, a vadászó baglyok surrogásait, s az apja hortyogását.

Másnap kiment a piacra. Ügyesen alkudott, és mindenkihez volt egy jó szava.
- Augustino bácsi, nagyon ízletes az almája! Beno néni, nagyon finom, húsos volt a tyúkja, amit magától vettünk, s a tojások közt sem volt záp!
Ilyen volt Pippo, szerették ezért, mégha tudták, hogy a fiú ugyan igazat mond, de színészkedik, hiszen amúgy csendes volt, s még inkább félszeg. A hangját ritkán hallották. Az iskolában is úgy kellett a táblához kiparancsolni. De a piacon szinte rikoltozta a sok dicsérő szót.
Tehát Pippo babot, tojást, vajat vett a piacon, a sarki boltban egy kevés lisztet. Mikor elhagyta a piacteret, s a falusi iskolától nem messze, ahol a gyerekek összegyűltek golyózni vagy rugdosni egy rongylabdát, erre vette az útját.
- Pippo kutya, megint koldultál a piacon? – csúfolódott egy Carlo nevű fiú, aki nagyobb termetű volt Pipponál, vezér volt az iskolás kölykök közt.
Pipp nem válaszolt, csak feléjük biccentett, próbált udvarias lenni.
De néhányan megfogták a kerékpárjának a kormányát. Pipp engedelmesen megállt, nem akart a fiúk közé hajtani, tudta, hogy eleshet, s akkor oda a bab és a liszt.
- Tehát, Pippo kutya, csahold el, mit viszel abba a zsákba!
- Hagyjatok! – kérte őket Pippo erőtlenül, nem kereste a bajt.
- Hagyjuk? Halljátok, hogy nyüszít a kis korcs! – kiáltotta Carlo, aki ugyanúgy félárva volt, mint Pipp, de az anyátlanság nem belülről emésztő bánat, hanem kifelé pusztító indulattá lett. – Kenjük meg, mint a vajas kenyeret! – kiáltotta, mire a többiek hangosan nevetni kezdtek.
- Kenjük! – kiabálták kórusban, s nevettek kétes dicsőségükön.
Carlo már el is lökte Pippót, aki kerékpárostul elesett. A tojás tört össze először, de a bab is szétszóródott.
- Na mi van, Pippo kutya! Most szűkölni fogsz?
De az nem szűkölt, nem sírt, még csak kétségbeesés sem látszott rajta. Inkább meglepődött, majd elkeseredett, ahogy látta a kárbaveszett élelmet.
- Azt majd te fogsz, ha az apám megtudja, hogy mit tettél.
A fiúk ismét nevetni kezdtek, s Carlót figyelték, hogy miképpen fog válaszolni.
- Beárulsz apucinak, te anyaszomorító! – üvöltötte Carlo csúfondárosan. – Aztán apuci megsimogatja Pippo kutyus fejecskéjét, mert ennyire gyáva volt.
E szavakra a testén halk remegés futott át, mely a tarkójából indult el. Szinte égett a tekintete, ahogy végigmérte ezt a Carlo nevű fiút, akit mindig hitványnak tartott, s akivel nem sokat törődött, hiszen olyan üresnek és semmirevalónak érezte, hogy arra sem méltatta, hogy a nevét megjegyezze.
Ökölbe szorította a kezét, mire a nevetések elsatnyultak az ajkakon, s hirtelen csend lett. De Pippo hátat fordított, mire újból kitört a nevetés.
- Nem is kutya vagy, hanem egy kisegér! – ordította Carlo.
Hangja csúfondáros volt és leginkább embertelen. Pippo felkapott egy vaskos követ, s teljes erejéből a gúnyolódók vezére felé hajította. Az a kézmozdulatot látva ösztönösen elhajolt, a kő a fej mellett repült el, majd az utca kövezetéről felpattanva bezúzta a szemközti ház ablakát. Hatalmas csörömpölés támadt, mire néhány fiú eliszkolt. A többiek döbbenten álltak, s Pipp ezt a döbbenetet kihasználva újabb kőért nyúlt. Érezte, hogy hatalma lett, látta az előbb még vicsorgó gyereknyáj félelmét, látta, ahogy az arcok elsápadnak, a tekintetek elfakulnak. És amikor felemelte a karját, egy kéz határozottan, de mégis szelíden megfogta a csuklóját.
- Elég volt ennyi is!
Megfordult, s az édesapját látta maga előtt.
- Apám! Édesapám! – kiáltotta.
És legszívesebben belebújt volna az erős kezek védelmező oltárába.
- Te pedig többé ne bántsd a fiamat, mert így vagy úgy, de elpusztulsz – mondta nyugodtan a férfi a megszeppent vezérnek, aki most nem mert sem jobbra, sem balra nézni, nem akarta híveinek a csalódott arcát látni. Hirtelen elkotródott a gyermeksereg, s csak apa és fia maradtak az utcahajlatban. Egy zokogó kisgyermek és egy könnyes szemű apa.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007