2025. július 19. szombat,
Emília napja.
Kalendárium

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

 George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak.

...
 Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte.

...
 Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk.

1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik.

...
Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.

 

Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában).

...
 Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését.
...

 Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani.

...

 "... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta...
...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." 

...

 "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről."

...
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Az első szerelem 8.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Egy hét adatott meg nekünk - anyám szavaival -, hogy hangosan szeressük egymást. Egy hét, mely annyi örömöt, nevetést és játékot adott, amennyit egész életemben sem az égtől, sem a földtől nem kaptam.
Azt a boldogságot, amit csak a gyermekkorban élhet át az ember. Ami később jön, az csak hitvány utánzat
Délelőtt vak hittel tanultam. Ilyenkor Katinka aludt, édesanyám vigyázott rá a fenti szobában, melynek zárt ajtaja rideg fehérséggel bámult vissza rám.
Délután kettőtől hatig zongoráztam. Katinkát sokszor lekísérte édesanyám, hogy meghallgathassa a játékomat.
Hogy szerettem, amikor megtapsolt apró fehér kezecskéjével. Még tekintetében is elismerő mosoly bujkált, ha az adagio tételt játszottam neki. Nagyon szerette ezt a finom szláv muzsikát, aminek hallgatásakor gyakran elaludt.
Egyszer apám vette ölébe, s úgy vitte fel a szobába. Félig feleszmélve megcsókolta apámat, majd teste hátrahanyatlott. Apám úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy megláttam ezt a gyengéd jelenetet.

És Katinka az egész családomat varázslatos egyénisége bűvkörébe vonta. Édesanyám úgy kényeztette, mint a legédesebb gyermeket szokták, s még apám is megenyhült a látására. Mindennap odajött hozzánk, beszélgetett velünk, s egy nap egy gyönyörű játékbabát hozott Katinkának.
Boldogsággal telt meg a házunk, s a tavasz, mint valami olcsó színházi statiszta, észrevétlen maradt a mi örömük mellett.

Éppen kint ültünk a kertben, egy kicsit messze a háztól, ahol édesanyámmal szoktunk üldögélni. A langyos levegő ellenére is betakargattam egy vastag pléddel, s ő ilyenkor hálásan nézett rám, és kicsiny talpait az ölembe tette.
Édesanyám apró fonatokat formált a hajába, s azt elvegyítette a lágyan leomló szőke hajzuhatag közé. Katinka olyan volt, mint a régi meséskönyvemben az egyik legszebb illusztráció. Gömbölyű homloka alatt a gyengéd sötétbarna szemöldökének íve hajolt a nagy kék szempár fölé. Alatta a csöpp kis orra, mosollyal teli ajka formázta a legbájosabb kislányarccá kedves kis képét.
- Meghoztam neked a legszebb lányt Budáról – mondta édesanyám, ahogy mellém ültette a padra. – Aztán vigyázz ám rá, mert sok fiú beléhabarodik ebbe a kis tavasztündérbe.
Katinka az áldottak mosolyával nézett édesanyámra, majd rám. Ilyenkor egymásra néztünk, s elnevettük magunkat.
- Te kis tavasztündér… - utánoztam édesanyámat.

Édesanyám lassan elindult a park fái között. Még hosszan néztem kecses, szép alakját, ahogy a fehér almafavirágok közt ellibben lassuló lépteivel. Aztán egyszerre megtántorodott, talán egy percre meg is állt, majd sietve ment tovább.
Ahogy ma magam elé idézem, úgy gondolom, hogy a legkegyetlenebb zokogás tört rá akkor. Szinte menekült, hogy meg ne lássuk a gyengeségét.
Aztán lassan eltűnt a magas lombok, a buján sarjadzó tavaszi fények közt, mint egy impresszionista festmény szelíden elkent pillanata.

Egy délután Katinka hozzám fordult. Sokkal gyengébbnek tűnt, mint az elmúlt napokban volt. Szeme alatt, mint árnyas szürke völgy, a testi gyengeség és a fáradtság terpeszkedett. Mozdulatai is erőtlenebbekké váltak. Mosolyt erőltetett az arcára, mikor észrevette, hogy nem akarom az ő romló vonásait látni.
- Én is itt vagyok, sir Perseval! – mondta Katinka nevetve.
Ránéztem az én kis tavasztündéremre, s elnevettem magam, ahogy kedvesen gesztikulál.
- Tudod, ha most fiú lenne ez a baba, akkor rólad nevezném el – mondta derűs arccal, majd hozzátette: - Melyikünk tetszik jobban?
Nem csinálsz bolondot belőlem, gondoltam magamba, s ezért így válaszoltam:
- Természetesen a baba. Ő sosem ráncosodik, nem sárgulnak meg a fogai, és mindig ilyen sötétbarna marad a haja, mint most.
Egy pillanatra elkomorodott, majd szomorúan vetette rám a tekintetét.
- Attól neked sem kell félned, hogy az arcom megráncosodik. Én sohasem fogok megöregedni.
- Miért mondod ezt?
- Mert nemsokára meghalok…
- Bolondokat beszélsz! Honnan veszed ezt?
- Érzem. És hallottam, ahogy a Bácsinak mondta a doktor úr.
Nem tudtam erre mit mondani. Hallgattam, a szavak cserbenhagytak.
- Ha meghalok, ugye kijössz a temetőbe néha hozzám? – kérdezte felnőttes komolysággal.
Annyira szíven ütöttek a szavai, hogy elfordultam tőle. Képtelen voltam ránézni, nehogy meglássa a könnyeimet, a remegő számat.
Letette a lábát a könnyű, halványzöld fűbe, majd közelebb húzódott hozzám. Kicsi tenyerébe vette az arcom, ahogy édesanyám szokta, s az arcához fordította az arcomat.
- Ha meghalok, ne nézz meg a koporsóban. Nem szabad. Nagyon csúnya leszek, s úgy nem szabad látnod. Most boldog vagyok, mert szerethetlek, és ilyenkor egy kicsit szép is vagyok. Szeretném, ha így emlékeznél rám.
Ma is azt gondolom, hogy a betegség kegyetlenné teszi az embereket. Az élettakarás irigysége? Vagy a megkeseredettségéé. Katinkát ezerszer is felmentettem a mai vén fejemmel. Nem vagyunk szentek., s ki szereti visszaadni az ajándékot, az életet. Mégha az Isten követeli vissza, még akkor sem.  Még a legtöbb koldus is ragaszkodik a kolduséletéhez. Akkor oly hevesen rázott a rám törő kétségbeesés, hogy eddig sohasem éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Felpattantam, s rohanni kezdtem a fák között. Sírtam, s futottam, anyámat akartam.

Aztán ez a hét is eltelt. Katinkát a mentőautó vitte vissza a kórházba. Ismét egyedül maradtam, pedig mindkét szülöm igyekezett, hogy minél többet velem legyenek. Megérezték, hogy ezen múlik az egész további életem.
Egyedül maradtam, csak a szomszéd szoba mutatta, hogy itt lakott velünk. A kis ágy, az asztal a tükörrel, könyvek, melyet édesanyám vett neki.
És én gyakran ültem itt, egyedül a szobában, néztem az ágyterítő kicsiny ráncát, melyet talán az ő teste ejtett, hogy még abban is őt keressem.
Mert a zenében is őt kerestem, ahogy szinte egész életemet a zene kezdte uralni. Játszottam a Chopin-versenyt minden délután. Hol érzelgősen, hol megkeseredve.
A templomban őérte imádkoztam, mint egy megtévedt szent a bálványához.
Akkor azt gondoltam, hogy a hitet a félelem teremti. Ma már tudom, hogy magunkkal hozzuk, és az életünk azon múlik, hogy megtartjuk, vagy elveszítjük. Én az utóbbiak közé tartoztam…

Katinka egy napfényes áprilisi napon halt meg. Úgy tudtam, külföldön van. Talán Ausztriában. vagy újra Olaszországban. Nem fájdítottam azzal a szívemet, hogy messze vagy messzebbre került.
Éppen meghitt, sokvendéges ebéd volt nálunk, melyen a családunk több ismerőse is jelen volt; baljóslatú előjellel indult.
Váratlanul az eddigi szép április megfakult és elsötétült, goromba vihar tört a városra, nyúlánk szürke fellegekből szakadó záporok elmosták a házak körvonalait, vadul ostromolták a budai hegyeket, ordítva verdestek a villák és a széles homlokú polgári házak fölött, és szétszórták a kert végében lévő gyümölcsfák bimbóit és virágait.
Ennek ellenére zavartalanul folyt az ebéd utáni üres csevegés a szalonban. Csak én húzódtam félre, mintha elvesztettem volna a társalgás képességét. Lassan kiürült belőlem minden emberi tartalom.
Messze elnéztem a ronggyá szakadt viharfelhőket ringató Pest felé. Kiürült fülemből a beszéd halk zsongása, csak a lankadtan a fákba kapaszkodó szelek morajára figyeltem. Messze harang kondult fázósan és álmosan..
Aztán valami különös szó visszarántott a valóságba, felébresztett abból az önkívületi állapotból, amibe önmagam kényszerítettem magamat.
- Igen, a kis Váradi Katinka. Már két hete meghalt, múlt héten temették…
Ezeket a szavakat kiejtő alacsony, örökké vidám arcú, széles ábrázatú Sebők ügyvéd úr mondta. Nem tudom, hogy mik lehettek az előzmények, de nem várt fordulat lehetett a társalgásban.
Ösztönösen édesanyámra néztem. Sohasem láttam ilyennek az arcát. Mindig határozott és szép vonásai formátlanná váltak, tekintete elhomályosodott. Bizonytalan mozdulatokkal álltam fel a székből. Apámat kerestem. Megtörten nézett vissza rám, s szinte megcsuklott a teste, ahogy a poharat visszatette a tálcára. Hirtelen csend lett. Senki nem magyarázkodott, csak állt, s minden szem rám szegeződött.
- Hogyan? – kérdeztem, s a könnyű értelmemmel kerestem a szavak nehéz értelmét.
Senki nem válaszolt. Talán apám eszmélt, mikor beszélni kezdett, de én a szavai közé vágtam.
- Sebők bácsi, hogyan mondta?
- Mit, fiam?
- Amit elébb mondott.
Anyámra néztem, majd apámra. Hirtelen megtelt a tekintetem arcokkal, elidegenedő nagy fejekkel és álmos szempárokkal. Szájakkal, melyek a fogak rácsozata mögé száműzték a szavakat. Egy nagy lélegzetvétel lett a szalon. Egy visszafojtott sóhaj.
Aztán apámat kerestem, aki most oly idegenül ült velem szemben. Néztem a magas homlokán felremegő verítékcseppet. Nem is ez a kicsiny vízgömb remegett, hanem a szalonban lévő csillár fénygömbje reszketett vissza ebből a hirtelen visszataszítóvá váló izzadságból.
Aztán anyámat kerestem. Ő hosszan és reszkető együttérzéssel nézett vissza rám. A kezét tördelte.
- Édesanya, ezt tudtad? – kérdeztem, ahogy rogyadozó léptekkel felé indultam.
Ideges mozdulattal emelkedett fel, hogy magához ölelhessen. Aztán könny futott végig az arcán hosszú fényes útvonalat festve szemétől az álláig. A fejét rázta, majd reszkető hangon ennyit mondott.
- Igen, tudtam. Csak azt nem tudtam, hogyan mondjam meg neked.
Azzal kitört belőle a zokogás. Könnyei nem együttérzést és megbocsátást, hanem dühöt váltottak ki belőlem. Talán az ellenfele félelmeitől megrészegedett vadállat viselkedhet így a vele szembenállóval.
- Hogy tehettél ilyet, anyukám? – kérdeztem zokogva.
Édesanyám átölelt, és sírva könyörgött:
- Ne haragudj rám ezért, fiam.
- Nem tudta a fiú? – kérdezte az ügyvéd kivörösödött arccal, s engem keresett a tekintetével. Majd felnézett a mennyezet felé, s csak ennyit mondott:
- Istenem…Istenem… hát ilyen sokat jelentett ennek a fiúnak…
Egy erőteljes mozdulattal szakítottam ki magamat az öleléséből.
- Hazudtál nekem! És én ezt sosem bocsátom meg! Gyűlöllek, s magát is gyűlölöm, édesapám! – ordítottam, s az ajtóhoz rohantam.
Felszakítottam a bejárati ajtót, s végigrohantam a park fái között. Hirtelen a Chopin-concerto kezdett bennem dühödt ritmussá szegényülni, ahogy rohantam, s ahogy a kerítés rácsain pattogott az eső utáni friss tavaszi fény. Mikor elfáradtam, visszakullogtam az udvarra. A fák közé, melyen a virágok vádlón bámultak rám. Leültem arra a padra, ahol utoljára együtt ültünk Katinkával. Olyan erőteljes zokogás tört rám, hogy az egész testemet rázta. Fuldokoltam tőle, és szűni nem akaró görcsös remegéssé lett egész testem.
Csak a nevét tudtam ismételni elfúló, széttöredezett szavakkal, az ő drága nevét.
Hirtelen édesanyámat láttam meg közeledni. Megroggyanó léptekkel, sírástól lázas szemekkel közeledett felém. Karját széttárta.
- Hagyjanak nekem békét! Elmegyek innen! – ordítottam, majd elkezdtem futni a kerítés felé. Oda, ahol Katinka egyszer bemászott. Átmásztam a kerítésen, és a földre huppantam. Előreestem, és az első pillanatokban szúró fájdalmat éreztem a lábamban. Aztán rohantam végig a járdán, minél messzebb, minél távolabbra a házunktól. Könnyeimtől alig láttam, az utcák körvonalai elmosódtak előttem. Fénytelen, esőutáni csendben állt az utca, s a szél szétfútta a kéklő lánggal égő tócsákat.
Talán több kilométert futhattam, mire kiértem a temetőbe. Oda, ahol a testvérkéje feküdt. Nem találtam friss sírhalmot, keresztet. Takaros kis sírok megdőlt keresztfákkal domborodtak körülöttem.
Mintha elfáradt volna bennem a sírás, könnytelenül jártam a temetői kis utakat. Öreg sírásó lépdelt nem messze tőlem.
- Jó napot kívánok!
- Neked is fiacskám – mondta halk, reszketeg hangon. – Miért sírtál, fiúcska?
- Azt szeretném megtudni, hogy az elmúlt két hétben temettek-e ide egy tizenegy éves kislányt?
- És az neked ki volt, hogy így érdekel?
- A húgom volt, és talán két hete halt meg.
- A testvérkéd, és nem tudod, hogy mikor és hová temették? Ejnye, kisfiú! – mondta a sírásó.
- Titokban tartották előttem – mondtam lekonyuló fejjel.
Az öreg megcsóválta a fejét.
- Micsoda lelketlen emberek vannak – morogta alig hallhatóan, de azért úgy, hogy én is meghalljam.
Aztán felém fordult, összeszűkült szemén át megbocsátó pillantásokkal méregetett.
- Hát tudd meg fiúcska, nem temettek az elmúlt hónapban egyetlen kislányt sem ide. Csak fiúkat hoztak. Kis tökmagokat, meg olyanformákat, mint te is vagy. Bár volt azt hiszem lány is, de az még olyan csecsemőféleség volt.
Azzal elfordult, és sóhajtozva botorkált egy fűzekkel szegélyezett ösvényen.
Én ott maradtam egyedül, s magamba szívtam az eső utáni föld nehéz szagát, az arcomba simuló alkonyi fények első derengését. Aztán megindultam, de elhatároztam, hogy haza nem megyek többé.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007