2024. december 10. kedd,
Judit napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Cipó
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 

Régi mondás az, ami mostanában egyre gyakrabban jut eszembe: A valóság az, ami nem hajlandó megszűnni attól, ha nem hisszük el.
Kerek egy hónapja nem akarom (nem tudom…?) elhinni, hogy 13 éve hű társam, a legszebb, legokosabb, legkülönlegesebb drótszőrű magyar vizsla, Csővárberki Cipó nincs többé.

Ma, mikor e sorokat írom, 2011. április 20. van, szerda, elmondhatatlanul gyönyörűséges tavaszi nap. Mégsem tudok maradéktalanul örülni, pedig lenne rá okom: végre itt van, megérkezett legendásan imádott évszakom, kezd minden harsány-zöldbe öltözni, óráról órára pattannak ki az újabb, zsenge rügyek, friss tavasz-illat leng mindenfelé, pompáznak az orgonák, gyöngyvirágok, és éltető, csodaszép napfény foltozza a kedves, kőlépcsővel magasba futó budai utcácskák aszfaltját mindenhol, amerre járok. És sokat járok – ha tehetem, elindulok, de mostanában csakis arra, amerre éveken át a kutyámat sétáltattam.



Most is azon az úton haladok: minden sarok, oszlop, kerítés mélye, kapu, kiszögellés, nagyobb bukkanó elém hozza ennek a páratlanul hűséges, okos vizslának a nyurga, tökéletes alakját, akinek én lehettem annyi éven át a gazdája. Most megállok annál a klinker-téglás kerítésnél, ahol szinte mindig megpihentünk, és én rendszerint leültem a langyos téglákra, mely kis ülőkét formázott a kerítés vasoszlopai között, Cipó pedig - rámfüggesztve élénk, csillogóan dióbarna szemét – pontosan tudta, most a játék ideje jött el. Már készen is állt a futásra, izmai megfeszültek fényes, göndör szőre alatt, és várt, ugrásra, iramodásra készen. Alig várta, hogy keressek egy erős, kisebb faágat, amit aztán eldobtam messzire a zöld gyepen, a bokrok elé – és a vizsla már szélsebesen rohant is érte, hogy visszahozza azt… Ezt a játékot Cipó sosem tudta megunni. Ma már akár egy hétig is fűthetnék azzal a fa-mennyiséggel, amit felhurcolt a lakásba – külön helye van ezeknek az ágaknak egy kis zugban a kamra sarkában, amit egy hónapja nem merek megnézni, egyszerűen nem bírom látni, hiszen minden egyes kis husáng - egy darabka Cipó. Mindet ő hozta fel boldog büszkeséggel a szájában, egyensúlyozva vele a lépcsőfordulóknál, az ajtónyitásnál: okosan félrefordította szép pofáját, hogy a kilógó becses játékkal együtt beférjen a lakásba. Ma már mosolygom az egész – naponta ismétlődő - rituálét, és azt, ahogyan őrizte mindig egy jó ideig maga mellett ezt a botot… És aztán - mire felébredt -, ugyanígy el is felejtette, mert amikor nem vette észre és elaludt, elcsentem, és egy helyre gyűjtöttem az évek hosszú során. Az valahogy soha sem fordult meg a fejemben, hogy ez a kis gally-kupac egyszer még ilyen fájdalmasan felvérzi a szívemet.
Április 20. van.

A kutyám éppen ma egy hónapja örökre elnyargalt az égi vadászmezőkre.
Mondhatja erre bárki, hogy mindennapos eset. Igen, mindenki másnak ez valóban az. Nekem egy kisebbfajta földindulás volt az az egy hónappal ezelőtti, márciusi végi vasárnap este.



Cipó szinte a tenyeremben is elfért, amikor egy régi későnyári estén hazavittük a debreceni lakásba. Akkor 1998-at mutatott a naptár. Apró, megilletődött, bumfordi, nyakigláb-mancsú, nagyon élénk és izgága, zsemleszínű kis szőrgombóc volt, aki utálta azt a sok-sok kilométert az autóban tölteni, míg Vác mellől Debrecenig elértünk. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk mi ketten. Cipó egy-gazdis kutya volt. Én voltam az a szerencsés, aki ezt a felejthetetlen és nemes állatot „birtokolhatta”.
Velem volt minden jó és rossz napomon, soha, egy percre sem volt távol tőlem: nem adtam kutyapanzióba, hogy nyaralni mehessünk; nem bíztam soha másra, hogy egy hétvégét valahol az otthonunktól távol töltsünk: Cipó konstans volt és örök.
Ahogy ma is az.
Amikor végleg elhagytuk Debrecent és Budára költöztünk, Cipó volt a maradandóság és kontinuitás jelképe, a biztos pont, a fogódzkodó – és pontosan úgy próbáltuk az ő birodalmát berendezni, mint ahogy az a debreceni lakásban volt. Ugyanaz az etető-, és itatótál, párna, pléd és póráz - még az összegyűjtött apportfákból is hoztunk fel magunkkal, hogy ne érezzen nagy változást. De Cipónak szemernyi kizökkenést sem okozott az új környezet: neki mindig az volt az „otthon”, ahol engem látott.
A megszokott helye az a kanapé volt, amely ma is az íróasztalommal szemben áll, két karnyújtásnyira tőlem. Ez az ő kizárólagos birodalma volt. (Idővel ezt a felségterületet az egész dolgozószobámra kiterjesztette. Nem bántam, hagytam őt boldogan érvényesülni „territóriumában”.)
Más nem is ült vagy feküdt azon a kanapén soha. Innen mindig szemmel tartott engem. Vagy aludt, vagy csak pihentette a szemét rajtam, de amint megmozdultam, egyből éber lett. Bárhová mentem, Cipó mindig, mindenhová követett. Jól ismerte a klaviatúra kopogását, néha félálmából ébredve résnyire nyitotta a szemét, és ha ott látott engem: nyugtázta, hogy a kerek a világ, minden a helyén van benne, és békésen aludt tovább…
Ma már üres a kanapé – pont ma egy hónapja annak, hogy öreg, beteg, de még így is királyi tartású, szép teste utoljára hagyta ott a lenyomatát azon a virágos kanapén... Valahol azt olvastam – talán Cicerót idézve? – hogy „…a beteg állat megindítóbb a beteg embernél, mert nem kér segítséget, s nem szívesen fogad el. Gyógyulásért kórház helyett önmagába vonul vissza.” – Cipó ebben is más volt, mint sok minden másban is: elfogadta a segítséget, és hálás is volt érte. Másfél évig minden napunk úgy indult, hogy egy falat húsba göngyöltem a gyógyszerét, amely segítette őt a járásban, és csillapította fájdalmát. Amikor már ez sem segített, egy injekció-kúrát javasolt és alkalmazott az áldott doktor úr, aki megértette az első pillanatban, hogy ez a kutya nekem sokkal több, és fontosabb, mint ahogy azt bárki gondolná. Talán akkor sem túlzom el, ha azt mondom: Cipó olyan nekem, mintha a harmadik gyermekem lenne... Egyetlen egy kutyámat sem szerettem ennyire, mint őt, pedig mióta az eszemet tudom, mindig sündörgött mellettem egy-egy foxi, tacskó vagy agár, de legtöbbször vizsla - őket szeretem a legjobban.
Azt hiszem, sokan kinevetnének, ha látnák az estéimet: még ma is minden áldott este megsimítom lámpaoltás után ezt a helyet, ahol Cipó mindig is feküdt, és amikor a hálószobába indulok, elköszönök tőle. Butaság, de még ma is beszélek hozzá, gyakran megérintem a pórázt és a nyakörvet, amely pontosan azon a helyen lóg az előszobában, ahol eddig is. Nincs szívem nemhogy kidobni, de eltenni sem. Hadd legyen csak szem előtt…
Egyik kedvenc íróm írta – aki szintén csakis kutyával együtt tudta elképzelni a mindennapjait, akárcsak én -, hogy „…vannak olyan szokások, amelyeket nem lehet kimetszeni, mert belső, nemesebb részek is velük véreznek.”
Mennyire igaz ez! Még ma is arra riadok reggelente, hogy Cipót le kell vinnem… Időbe telik, míg a kopár és szomorú valóság elnyújtózkodik az agyamig és rá is telepszik a maga nyomasztó súlyával. Nem hoz az idő gyógyírt, de én ezt már két és fél éve pontosan tudom. Az idő nem könnyít a kínlódáson, ha valaki olyat veszítünk el, aki nélkül az életünk gyökeresen megváltozott: többé már semmi sem lesz ugyanaz. Ezt Édesanyám halála óta sziklaszilárdan érzem, tudom.  Semmit sem lehet tenni ellene, mondjon bárki, bármit: az idő nem segít, ez tévedés, ez nem igaz! Még csak nem is tompul ez a sajgó seb. Örökre megbélyegeztettünk: míg élünk, fájni fog.
Már egy egész hónap telt el Cipó halála óta, de a fájdalom és a hiány keserű, gyötrően émelyítő érzése semmit sem fakult. Mindenről eszembe jut… Talán két évvel ezelőtt a házunk előtti betonutat felújították, csak úgy, mint a kapuig vezető széles járdát is: éppen sétáltatás ideje volt, amikor még lágy volt a beton, és Cipó peckesen átgyalogolt egy szakaszon. Amikor a munkások újra le akarták simítani a belenyomódott kis mancsokat, nem engedtem. Ma ezeket a mancs-nyomokat látom nap, mint nap, sőt, keresem a tekintetemmel, és áldom az eszem, hogy egykor nem hagytam eltűntetni azokat. „Emlékezetemben most már soha nem tudom elválasztani egymástól a kezdeteket, a folytatásokat és a befejezés gyászát. A kezdetek derűjét beárnyékolja a gyász, a gyász múlhatatlanságát átragyogja a kezdetek és a folytatások derűje.” – idézhetném újból az író szavait, és újra csak ismételhetném: a fájdalom mértéke nem az – vagy nem csak az! -, hogy mennyire szenved tőle az ember, hanem hogy mennyi idejét veszi el.
Tőlem nagyon sokat.
Egy hónap kellett ahhoz, hogy Cipóról egyáltalán írni, beszélni tudjak.
És most elbúcsúzom a világ legcsodálatosabb kutyájától:  
                 

                                      Csővárberki Cipó

                               Élt 13 boldog évet
    1998. május 14. Csővár – 2011. március 20. Budapest



Budapest, 2011. április 20.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007