2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Utazom
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



Utazom a vonaton, s kihallgatom az ócska sínek és a rozoga kerekek kattogó feleselését.
Egy vasúti kocsi a társadalom keresztmetszete, ahogy a magyar vasúti közlekedés annak kritikája.
Legfeltűnőbb utasok azok, akik sohasem utaznak vonattal. Mégis látjuk őket a képzeletünk kanyargós indulatában, ahogy a sofőrjük mögött ülnek méregdrága autójukban a nemtörődömség büszke kényszerével. Ezek az emberszabású lények a magamfajtával ellentétben sohasem látnak meg engem, a könyvvel a kezében rázkódó embert, de nem látják meg a temető felé utazó véneket, akik naftalinszagú öltönyben vagy piacszagú ruhában utaznak ódivatú táskával, fonott kosárral az ölükben, lompos indulattal a szemükben, nagy és elhasznált kézzel a térdükön. Részvétet érzek irántuk még akkor is, ha ők ellenszenvvel figyelnek, mert én megbámulom őket, vagy belesüppedek a könyveim követelőző magányába.
Ezek Móricz vagy Nyirő emberei, s még inkább a földeké, az örök győztes por és sár emberei, akik öntudatlanul is helyettem és miattam harcolnak éggel, földel, viharral és forrósággal.
A vonat, amelyre felszálltam koszos, rendetlen és elhasznált. Valakik elhasználták, s mivel nekik már nem kellett, ideadták nekünk, a vonaton olvasóknak, a munkából néhány órára kimenekülteknek, akik a rég elhaltak sírjához zarándokolnak. Nekünk még jó ez az elhasználtság, hiszen a mi életünk legalább ennyire elhasznált. Így lesznek ők stílusosak, mi pedig, akik utazunk rajta, stílustalanok a stílustalanság összes stigmájával.
Eszembe jutnak száz évvel ezelőttről Bartha Miklós szavai a magyar vasúti közállapotokról:
„A külföldi utazó erről ismer hazánkra. Átlépve a Lajtát, Keleten érzi magát. Bűz, rondaság, szemét. Narancshéj, almatorzsa, hagymaszár, szalonna-bőr. (…) Füstös petróleumlámpák, izzóvá fűtött vaskályhák, rozsdás ajtókilincsek, bedagadt ablakok. Légykultúra az étkező helyiségekben. Évek óta száradó és naponként felújuló sörlocsadék a padozaton.”

Ahol ülők, mocskos, rozsdás, bűzös. Ha néhány erőművész segítségével kinyitom az ablakot, örvényszerű huzat, ha bezárom, elviselhetetlen hőség tör rám. Látni alig lehet, az ég mintha lángolna, de a függönyöket letépték. Télen szaunaforróság a fülkében, szibériai hóvúvás a folyosón. Udvariatlan kalauzok, durva és közönséges emberek mindenhol. Az illemhelytől húsz méterre átható csatornaszag, a WC az összes fertőzőbetegség telephelye.
A rovartan kiváló tudósának nem kell messzi tájakra utaznia egy-egy különleges rovarért, itt mindent megtalál.
Az egész szerelvény olyan, mint a kanális, s talán az egész vasúti közlekedésünk is az. És benne mi vagyunk a konokul sodródó ürülék, mely a szétszaggatott üléseken nyomorog, s aki csak sötét ruhában mer vonatra szállni, mert ellenkező esetben, mint egy vizsgálati minta, ruházatán vinné magával a vasút teljes mocskát és bűzét, elhanyagoltságát és hanyagságát.
Nézem az embereket, a lázadásra képtelen, tunya és mindenbe beletörődő fajtám néhány képviselőjét, és egyre inkább érzem közép-európai mivoltom összes tragikumát. Nem kell megvilágosodnom, hogy felismerjem, a Nyugat megvet, mert eladja nekünk azt, amit ő már szemétbe dobna, Kelet pedig azért, mert megveszi. És belecsomagol tanárt, parasztot, munkást, potyázót, prolit, diákot, hogy eggyé rázza mindet ebben az ócska és bűzös fémdobozban.
De a magamfajta újra és újra felül ezekre a Nyugaton már szemétnek sem jó kocsikra, mert a világ nem ennyire szűkkeblű; megmutatja ölét és keblét, titkos és izgató mélyeit, fenséges és aranyosan ragyogó homlokát, hajamra rázza csapzott üstökének őszies esőit, s ébren tart vad rázkódásával. És én a vonaton ülve elolvasom a messzi tájak vad hívásait, ahogy Mallarmét Illyés fordította fájón magyaros vágyakozással és olyan kíméletlenül áthangszerelve:

                      „…szállj szűzi, messze partra!
                          konok, kemény remény keserve s búja rág,
                         vágyom a keszkenők utolsó búcsúját”

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007