2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Temetőben
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

-A kisvárosi temető lustán terpeszkedik a város végében. A dombhajlatban rendezetlen összevisszaságban fehérlenek a sírok, messziről egy unott kőcsordának hat, mely lustán imbolyog lefelé a temetőkapuhoz. Illetve annak helyéhez, mert a régi faragott kapu egy rendkívül hideg téli éjszakán eltűnt. A rossznyelvek szerint a hideg tél nem egyedüli áldozata volt, hiszen a kis erdei híd és az erdőkerülő háza sem ácsorog már a régi helyén.
Jobb helyeken a temető Isten kertje, itt viszont az emberi nemtörődömség jelképe. Vannak sírok, melyekhez a szív megnyugvásra való képtelensége rángatja ki az embereket, másokra a néma részvét vet egy-egy pillantást. De ahogy az élők esetében is, a holtak közt a legtöbbekkel nem törődnek.
És végül itt található a földkerekség egyik legkellemetlenebb embertípusa, a részvétlátogató.
Kövér asszonyság gyötri át hatalmas testét a felelőtlenül egymásmellé szórt kőkeresztek közt. Időnként megáll, hogy a homlokát megtörölje. Ruhazsebkendőjéből csavarni lehetne a verítéket, ahogy az asszonyság - hasznosítva rendkívüli fáradalmait – ki is csavarja a sír felett a gyűrött és ízléstelen mintázatú kendőjét..
Nem messze öregúr lépdel pókszerű mozgással a meredeknek egyáltalán nem nevezhető ösvényen. Nem tudni, mi akadályozza jobban: a pókhasa vagy a minden fizikai megterhelés iránt érzett restsége.
Minden második lépésnél káromkodik, s ezt még akkor sem mulasztja el, ha egy-egy kőkeresztre támaszkodik. Az arcának egyedül csak vaskos szemüvege ad karaktert. A vastag keretben még vastagabb üveg gyűjti össze a világ hívságos képét.
Egy alkalommal szokásához híven elaludt az udvaron. Az orrára csúszott okuláréja összegyűjtötte a nap késő nyári életuntságát, de ez elég volt ahhoz, hogy az ölébe ejtett újság lángra lobbanjon. A tűz villámgyorsan átterjedt a koszos és zsíros öltönyre, melyet még nyáron is egy pulóver fölött hordott.
A tragédia csak azért nem következett be, mert a szomszédban élő Momus néni egy lavór vízzel vetett véget a lángok futásának. A hősies tettre talán csak az vet árnyékot, hogy a vénasszony előzőleg Bata bácsi masszívan összepiszkított alsónadrágjait áztatta a lavórban, majd ugyanezen lavór fölött hámozta a krumplit a déli krumplistarhonyához.

Azt gondolná a magamfajta, hogy a temető demokratikus intézmény.
Ellenben azt tapasztalom, hogy a temetőben sem ér véget az emberi küzdelem a magasabb eszmékért. Ahogy a színházban a gazdagok páholyokban vagy az első sorokból élvezik az előadást, itt is a páholyok és az első sorok adják a kilátást a már kevéssé élvezhető előadáshoz, az elmúláshoz.
És még itt látható nyomai is vannak a tülekedésnek a jobb helyekért. Miniszterek és orvosok, kereskedők és ügyvédek nem vegyülnek a prolival, s elegáns márványtömbök alatt fekszenek ebben a cifranyomorúságban. Mintha itt sem mondanának le undok tulajdonságukról, melyet testamentum gyanánt örököseik öntudatosan teljesítenek, azaz címek és rangok ide is követik őket.. Doktor Nagy vagyok… Mérnők, vagyok és vállalati igazgató… Az aritmetika és az határérték-számítás kandidátusa.
A gazdagság természetesen az elmúlás folyamatát megnyújtja és hivalkodóvá teszi…
Nem messze innen két férfi éppen egy kevésbé szerencsés lassú elmúlásának vet véget teátrális mozdulattal. Az ilyesféle csontvázaknak már nem jár meg a tisztelet, ők csontok, míg száz méterrel arrébb még hallani lehet, hogy: „… a doktor úrhoz is kijövök szinte mindennap.”
Bizonyos csontokat még uraznak, más csontok egyet jelentenek a szeméttel. A halál gonosz commedia dell’arte-ja mindez. Igaz, a mai sírásók sem a régiek. Shakespeare szerencsétlen flótásai még a végső bölcsesség hangján szóltak, a maiak unottan köpnek egyet.

Ezek számára már nincsenek halottak, csak tetemek vagy hulladékok, csontok és maradványok. Ingrata patria ne ossa quidammea habes…Ha módomban állna, egyetlen szót eltörölnék, ez pedig a hulla. A hulladék szóból keletkezett szóelvonással. Fájó és bántó kifejezés ez, méltatlan az emberi lényeghez.

Vásott kölyök kerget egy másikat a sírok között. A nagy márványemlékművek pedig bölcs hallgatással tűrik, hogy közöttük a neveletlenség lármázik.
Amott, olvasom a síron, hogy címzetes tanár és iskolaigazgató nyugszik itt már vagy hetven éve.. Hát őt is elkísérték ide a címek és titulusok. De ma már nem olyan félelmetes, hiszen a halál kiütötte a kezéből a nádpálcát, s az egykori osztálykönyv is egy elfeledett polcon porosodik a sok szekundával és intővel. A gyerekek pedig felelőtlenül rohangálhatnak, s akár rá is léphetnek a porladó professzort jelző sírdombra, mely félénken húzódik meg a régi patikus és a bankigazgató szemfényvesztő dicsősége közt. Hogy miképp került ide az a régi férfiú, aki még Ovidius-t skandáltatta a gyerekekkel, s hangos csettintéssel fejezte ki elégedetlenségét, mert a latin igék igeideje helyett egy-egy kölyök egy apró légy haláltusáját nézte végig a könyveken túl hajolva.

Nem messze magas síremlék emelkedik, egy egész kis szoba piros cserepes tetővel, sárga falakkal, penészes kapuval. Magasról néz le a többi sírra, és azok mintha megsüvegelnék a nagyember maradékát, megdőlt fejfák hajlongnak körötte.
A kápolna alatt van az egyik földbirtokos család kriptája. Ez még nem amolyan befektetési kripta, mint azok, melyekkel a nagyvárosi temetők vannak tele. Azokat el lehet adni, tőzsdén és kölcsönöknél hitelfedezetet vagy befektetési bizalmat adnak, s még el is lehet kártyázni legtöbbjüket.
A vesztes csak később vallja be, hogy a kripta már részben foglalt, de majd intézkedik, mire a nyertes elégedetten pislog. Hogy ilyenkor mire gondol, az most nem érdekes. Sokkal inkább az, hogy mire nem gondol.
Ellenben ez a kripta tele van a halottal. Zsúfoltabb, mint a táncterem. Zavartan kérdezem a plébánost, hogy miért vannak a koporsók egymásra hajigálva. A válaszból megtudom, hogy a győztes szovjet csapat katonái aranyfogak után kutatva feszítették fel a sírokat, s rabolták ki a holtakat. Nehezen tudom elképzelni, mondjuk az arhangelszki piacon hihető-e egy veterántól, hogy a nagyanyjának huszonkét szemfogpótlása volt...
S mintha a sors dévajul bele akarna szólni az emlékek csendes búskomorságába, egy koporsó megindul. Döngve és csattogva birkózza át magát a többin, majd a földet érve felfedi a lakójának néhány testrészét.

A temető legszomorúbb része a kisgyermekek parcellája. Párizsban apró szentek kertjének nevezik, itt 8-as parcella b és c oszlopának.
Vannak olyanok, akik egy-két évet éltek, a szerencsésebbek néhány órát. Az egyiken alig tudom kibetűzni a „Legdrágább kincsem” feliratot, hiszen a sírt évek óta csak a hideg őszi szelek látogatják, s most én. Valami halk gyermeki bánat… írta egy nagy német költő. Ez lökdösött most ide. Talán újabb gyermek született a családban, s ezért az elhaltat a feledés még mélyebbre ásta. Ezt soha nem tudhatom már meg. És nem is akarom.
Sétálok lefelé a renitens összevisszaságban szétszórt emberi emlékművek közt. Isten kertje…. írta Móra, de itt azt érzem, hogy a kegyelet hiánya a legrosszabb gazda.
Még elidőzőm néhány percet, s eszembe jut, hogy a temető egyik legszomorúbb velejárója a fűzfapoézis. Itt is, ott is versezetek zengik az emlékezés nagyszerűségét. Ízléstelenségben is elnagyoltságban a legtöbb felveszi a versenyt a kortárs költészettel. De ezek itt márványban vésve hosszabb életűek lesznek, mint amazok az olvashatatlan magazinokban. Némelyik szinte rám üvölt. Arra gondolok, hogy a nagy zeneművekbe beleírt csönd milyen hatalmas és méltóságteljes, s ezek mennyire hangosak és közönségesek.
Az élet lármás szimfóniái után nincs taps, csak a csönd, mely beszédesebb minden gyászbeszédnél. S bár a virágokat és a koszorúkat rendszeresen ellopják a halottaktól, mégsem ez fáj legjobban. Jobban az a csönd, melyet nap mint nap rabolnak el azoktól, akiknek a csend ad egyedül méltóságot.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007