2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Maman Grassouillette
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Mikor még keveset beszélő fiúcska voltam, s Párizsban laktunk a Montmartre egyik legszebb részén, a Rue de… , akkor hallottam először Maman Grassouillette-ről, akit magyarul csak Duci néninek hívtunk otthon.
Sokáig csak annyit tudtam róla, hogy Duci néni megfőzi, megvarrja, kihímezi, elteszi, megsüti vagy éppen megissza és elszívja... És ehhez hasonlókat.
Tehát annyiszor hallottam ezt a nevet szeretettel emlegetni, hogy az első találkozásunk emiatt változott rémálommá.
Egy sarki házban lakott, valamivel előkelőbb házban, mint a mienk volt. Az udvarát elegáns, kovácsoltvas kerítés szegélyezte, s az udvar közepén egy domb emelkedett, s azon állt a Duci néni. Először azt hittem, hogy egy óriási lárva, ráadásul talpra állítva, ahogy ott tornyosodott a fehér paplankabátjában a dombon, s éppen felém bámult.
- Szervusz kicsikém! – Bonjour, mon petit!
Erre olyat üvöltöttem, hogy mindenki rémülten kapott a szívéhez, kivéve a Duci nénit, aki némi diadallal a szemében nézte esetlen menekülésemet.
Édesanyám óvó kézzel ölelt magához, apám az első meglepetés után hangosan röhögni kezdett. Majd rágyújtott egy cigarettára.
Duci nénit mindenki szerette. Illetve ez talán túlzás… Helyesebben mindenki számára fontos volt a vele való jó kapcsolat, mert bár pletykás vénasszony volt, mégis mindenkin segített. Cserében csak annyit várt, hogy mindenki türelmesen meghallgassa a türelmetlenségéből fakadó megjegyzéseit.
Történt egy napon, hogy egy nagyobb fiú jelent meg az utca végénél található szőlősor emelkedőjén, ahova métázni jártunk.
- Ide vele minden pénzzel, ami nálatok van! – kiáltotta felénk a ragyás képű kölyök, majd a cipőmre köpött.
Hogy miért pont az enyémre, azt senki nem tudná megmondani. A köpésnek mégis olyan hatása volt, hogy a legtöbbünk keresgélni kezdett a zsebében.
- Hát te? – nézett rám. - Te is add ide mindet, amid van!
Az ijedtségtől mozdulni sem bírtam.
- Nem hallod, bamba marha! – kiáltott, de mivel senki nem tartotta humorosnak a megjegyzését, a két vállamat megragadva nemcsak a pénzt akarta kirázni belőlem…
Lehunytam a szememet, s úgy vártam, hogy a végzetem beteljesedjék. Helyette egy őrületes csattanást hallottam. Óvatosan kinyitottam a szemem, s ebben a pillanatban a csattanás még hangosabban ismétlődött meg.
- Mit képzelsz, te kis rohadék! – hallottam Duci néni erélyesen öblös hangját, s máris emelte a kezét egy harmadik pofon kiosztásához.
- Nem akarom! – kiáltottam, s a hangom elcsuklott.
Duci néni egy pillanatra megdermedt, majd hunyorogva rám nézett, aztán vissza a kölyökre, akinek ekkor már ujjlenyomatig részletes kéznyoma ott vöröslött a képén. De mintha megrészegült volna a látványtól, két gyors nyaklevest adott a gyereknek, aki az újabb lendület hevétől a földre zuhant, s onnan négykézláb menekült. Aztán eszeveszettül kapálózni kezdett a földön, majd felegyenesedett, s futni kezdett. Olyan gyorsan eltűnt, hogy mikor magamhoz tértem, csak a hatalmas darab asszony és én álltunk a dülöngélő szőlőkarók között.
Sok évvel később találkoztam ezzel a kölyökkel, aki időközben felnőtté lett. Mikor meglátott, ijedten az arcához kapott, majd sietve távozott a közelemből.
Hogy micsoda fizikai ereje volt, azt akkor értettem meg, mikor megismertem táplálkozási szokásait. Hogy rengeteget evett, ez egy pillanatig nem volt kétséges előttem. Az már kevésbé, hogy úgy füstölt, mint egy gyárkémény. Az apám egyszer meg is kérdezte egy orvosokkal elnyomorított társaságban, hogy miképp lehetséges a napi két-három doboznyi erős cigaretta után ilyen mértékű hízásnak indulni.
Olyan elképesztő módon képes volt teledohányozni a lakásunkat, hogy a falak elszíneződtek kitartó látogatásainak következtében.
Egy szeptemberi délután, mikor hazaérkeztem, olyan füst fogadott a konyhában, hogy tévedésből Duci nénit öleltem meg, mert nem tudtam megkülönböztetni kettőjüket egymástól.
Egy alkalommal a moziban a háborúról készült dokumentumfilmben láttam hasonló füstöt egy német gáztámadás eredményeként.
Tehát évtizedekig dacolt a szervezete a roppant mennyiségű étellel, feketekávéval, rummal és cigarettával, amit magához vett.
Mikor visszatértem jó tíz év múlva Párizsba, Duci néni szinte ugyanolyan állapotban volt, mint annak előtte. Talán még az egyiptomi múmiák sem őrizték meg olyan magabiztosan önelégült pofájukat, ahogy Duci néni pufók képe megőrizte elnagyoltan gömbölyded vonásait.
Duci néninek volt egy macskája, mely legalább olyan kövér volt, mint a gazdája. Jean-Paulnak hívták, és az arrogáns viselkedés terén még Duci nénit is képes volt felülmúlni.
Ha valaki a macska közelében egy óvatlan pillanatban magáról megfeledkezve leült, a hatalmas állat egy ugrással az ölébe termett. Itt az áldozatának a meglepetését kihasználva kényelmesen elhelyezkedett, s ha a szerencsétlen nem kezdte el simogatni, akkor a karmát belemélyesztette az illető combjába.
Egyszer kísérletet tettem, hogy mi történik, ha egy órányi simogatás után abbahagyom. Éles, szúró fájdalmat éreztem. Olyat, hogy majdnem felordítottam. Viszont Jean-Paul makacsul ragaszkodott hozzám. Ha valaki meg szerette volna kímélni magát attól, hogy ez a bestia egy negyed kiló színhúst kitépjen a lábából, akkor teljes átéléssel vakargatnia kellett ezt az álnok dögöt.
Egy esti órán a macska figyelme lankadni látszott. Már-már leragadt a szeme, de egy apró zaj elég volt ahhoz, hogy magához térjen, s kikerekedett szemmel lesse minden mozdulatomat. Kínomban dúdolgatni kezdtem neki. Ez hatott. A teste elernyedt, a szeme lecsukódott. Eljött a pillanat. Egy hirtelen mozdulattal talpra ugrottam, s két kézzel lesodortam a vaskos, puha testet magamról. Erre olyan éktelen nyávogásba kezdett, hogy Duci néni feldúltan törte rám a szobaajtót, s gyengéd mozdulattal ölelte magához ezt a dagadt és elkényeztetett állatot. Közben szemrehányó tekintettel nézett rám.
Kétségkívül megvoltak a veszélyei a tettemnek. Mert mi van akkor, ha a felpattanás pillanatában Jean-Paul ösztönösen belém engedi a körmeit? A nadrág combmagasságban leszakad rólam, s mire Duci néni belép, ott állok a szoba közepén véresen és cafatokká szakadt nadrágban. És még én magyarázkodhatom a kiérkező rendőröknek.
Állítólag Madame Rouchard férje egy kellemetlen októberi nap kezdetével három napra eltűnt. Később kiderült, ő nem ismerte a módszeremet, s három napig tartotta Jean-Paul fogságban a szerencsétlen törvényszéki tanácsost. Szerencsétlen Madame Rouchard már a rendőrségre is bejelentette férje eltűnését.

Maman Grassouillette a templomban sohasem járt, viszont a különféle betegségeknél misszionáriusokat megszégyenítő odaadással ápolt gyermeket, férfit és nőt. Kitűnően főzött, s mivel fiatal korában rengeteget olvasott, művelt asszonynak tűnt. Egy ideig fej fej melleti küzdelemben állt anyámmal, hogy melyikük tudja cirka három év alatt elolvasni a francia irodalom nyolcszáz klasszikus regényét. Végül az eredményhirdetés elmaradt, mert az édesanyám egy semmitmondó februári napon meghalt.
Duci néni polgári nevét akkor tudtam meg, mikor már az ő sírja előtt álltam. A fejfára annyi volt írva: Madame Claire- Rosalinde Mauscevais. Élt ötenhét évet.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007