2022. augusztus 18. csütörtök,
Ilona napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Apám
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Már egy éve, hogy meghalt, de még mindig magam előtt látom.
Öregen és betegen bámul maga elé, majd hirtelen rám néz. Én a kabátjait örököltem tőle, a bátyám a modorát és az indulatait.
Néha úgy érzem, hogy mintha egész eddigi életemben csak őt tiszteltem volna. Mindig vártam, hogy hazajöjjön, s mikor könnyed és elegáns mozdulataival belépett a szobába, máshova vágytam, minél messzebbre tőle.
Irigyeltem még öregsége idején is fiatalosan szép kezét, s ha gyengéd akart lenni, könnyű érintését.
Ma már nem teszi senki úgy fejemre a kezét, ahogyan ő tudta papos szelídséggel és ábrándos nyugtalansággal.
Halálában kiegyenesedett, mintha megnőtt volna. A halálhoz nem tudott felnőni, még a koporsóban is oly’ nyugtalanul feküdt, mintha arra várna, hogy valaki kivezesse a ravatalozó mohó közönyéből.
Ha visszagondolok rá, legtöbbször ülve láttam. Könyv volt a kezében, orráról előre csúszott ócska szemüvege, s ideges mozdulatokkal lapozott.
Már halála előtt fontoskodó részvéttel kezdtem temetni, s mikor meghalt, kerestem a módját, hogy feltámasszam, vagy csak megmentsek valamit belőle.
A könyveit olvasom, a szavait megidézem, a mozdulatai pedig a mozdulataimmá lettek.
Mikor gyermekként láttam hatalmas alakját, idegen volt. Férfikorom tavaszán félelmetes, s mikor elvénült benne a szív, esendő lett.
Lassan hozzáöregedett az aggastyán bútoraihoz, s azok részvétlenül figyelhették, ahogy elrohant ez a komor és kegyetlenül elvesztegetett élet. Az ő élete.
Mikor sokan éltek köröttem, gyakran jártam a temetőt. Akkoriban a halál ábránd volt, a koravénség izgalma. Ma a temető beköltözött a szobámba, s könyveim a polcokon úgy sorakoznak, mint a sírkövek az évtizedek polcain.
Esténként, ha lekapcsolom a villanyt, az apám ül a zongora előtti széken. Öregen és betegen bámul maga elé, de már nem néz rám. Nincsenek hirtelen mozdulatai sem. Egykedvű és szomorú. Hosszan elnézem okos fejét, melyből egy résnyit láttam, ahogy a koporsóban feküdt letakarva, elrejtve.
Most itt van mégis, s mintha az este magához ölelné ezt a csillogó nagy homlokot, s az utcai lámpák fénye a válláról a kezére csordogálna.
Jó lenne megszólítanom, de most sem tudom, mit mondjak neki. Már tanár voltam, s még mindig úgy álltam előtte, mint az ostoba kisdiák, aki még ahhoz is gyáva volt, hogy beismerje, nem érti a leckét.
Így vagyok ma is vele, az élet olcsó és ostoba feladványait ma sem értem. A vacogó kisdiák ma is felül az ágyában, s úgy nézi az apját, mintha az Isten jönne el esténként hozzá, hogy a hallgatásával megrója.
Néhány tucat fényképe idegennek mutatják. Szinte felém harsogja a fakón sárga lap: ez nem ő! Az aláírását megbámulom az egyik könyvében. Keresem ott is, de eszembe jut, a mozdulat hiába lebeg a papír felett, ha a papír minden percben tovább mállik, s benne a tinta fakul és elmorzsolódik.
Arra gondolok, ha meghalok, vajon én is így ülök-e majd a fiam ágya mellett. Én is öreg leszek és beteg, s nem merek majd az arcába nézni…

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007