Nemrég egy barátom az igen csinos könyvtárába vezetett be.
Díszes polcokon szép és ifjú könyvek sorakoztak, ahogy az első bálozós lányok a nyitótánc előtt felsorakozva. Volt bennük, ahogy azokban is némi önelégült fölényeskedés. Szemben velük, mint katonák az uniformisuk szigorával a tudományos könyvek sorakoztak. Némelyikük ki is hízta az egyenruháját, s ahogy a könyvtest megnyílt, mintha meg is roggyant volna, mint valami vén veterán.
A felületes szemlélő talán észre sem veszi, hogy a könyveknek legalább van annyira társadalmi életük, mint magánéletük.
Vannak könyvek, melyeket szégyellnek a tulajdonosuk, s ha vendéget hívnak, hátrébb rendelik őket egy sorral.
Aztán titkos találkozókon újra előkerülnek, hogy az éjszakai olvasás meghitt csöndjében ismét találkozzanak az olvasójukkal. Kényes és titkolt kapcsolat ez, olyan, mint amikor az olvasó jól nevelt polgárnak mutatja magát, miközben titkos szeretőket tart.
És vannak a gazdagon öltöztetett üresfejűek, a talpig díszbe csomagolt semmítmondások lexikonméretű pocakkal.
Úgy viselkednek, mint a korlátolt banktisztviselők, üresfejű államtitkárok vagy az országos tanfelügyelők. Szinte megkísértik az életünk bosszantó pillanatait.
A verseskötetek mindig félszegen sorakoznak egymás mellett. Különösen az első kiadások, melyek olyan vékonyak és kiéheztetettek, mint egykor a szerzőjük, aki egy fűtetlen szobában az éjjeli lámpa sápadt fényköréből álmodta a lapokra a szómágia varázslatát.
Aztán az „összes költeményei” felirat alatt ezek is meg- és elhíztak, s inkább könyvkereskedői szokásokat vettek fel kövéren és önteltté válva. Hol vannak már azok a régi álmodozó poéták, akik a Tisza- vagy a Duna-parton merengtek egykor? Esetleg Párizsban, Velencében vagy az Akropolisz unalmasan lenge romjai alatt.
A nyelvkönyveket sosem szerettem, azok mindig lekezelők. Ellenben a szótárak közt olyan érzés fogja el az embert, mintha egy óvodába lépne. A szavak megbámulják a vendéget, fényes és kíváncsi tekintettel leselkednek, s ha megszoknak, hozzánk tódulnak, az emlékezetünkre csimpaszkodnak.
Egy régi mesekönyv megkopott fedelével szinte magához hív. Még elaggottan is szép, bár meglep, hogy a mesekönyvek is megöregednek. Ahogy a pufók, pirospozsgás arcú gyermekekből is egyszer megsárgult bőrű, ráncos, kopasz ember lesz görnyedt háttal és kellemetlen köhögéssel.
Ahogy kinyitom, a könyv is öregesen viselkedik. Recseg, ropog, sóhajtozik, mintha néha köhentene is. Óvatoskodó kézírta levél esik ki belőle. Szinte egyidős a könyvvel.
Drága Annuska!
Tudom, hogy nem szabadna ilyet írnom tizenegyévesen egy tízéves lánynak, de én mégis leírom: Szeretlek. Kérlek, ne mutasd meg ezt a levelet senkinek! Még édesapádnak se! Édesanyádnak kiváltképp ne! Értesültem róla, manapság sokat betegeskedik. És ne beszélj senkinek se’ róla, rólam! Félek a csúfolódástól! Sokat félek így is a rossz jegyektől, az elsötétítésektől, a bombázástól, s attól, ha egyszer majd ideérnek az oroszok. Kérlek, szeress Te is! Nem vagyok rossz; azt hiszem, inkább jól nevelt és barátságos. Így gondolj rám!
Zoltán
Budapest, 1944. március 2.
Elgondolkodtat, hogy vajon Annuska rejtette ide a levelet, vagy Zoltán nem jutatta el annak a kislánynak, akitől szeretetet remélt. A gondolat gyermeki volt, hiszen bizakodott, hogy felnőttkéz nem nyitja fel ezt a karcsú gyermekkönyvet…
Felkiáltójelek közt bukdácsoló a gyermeki szív megható vallomása. A két gyermek megöregedett, talán meghaltak. De mégis itt maradt a lényegük, az örök emberi vágy.
Vannak könyvek, melyek lepecsételt virágot őriznek, s találtam olyat, melyben pénz volt rejtve. Ma már értéktelen holmi, valakinek akkoriban titok és meglepetés.
Nézem a könyveket, s egyre többet tudok meg az emberről.
A szépnek tartott könyvek előretolakodnak, a bölcsek hátraszorulnak. Nyugodt csodálkozással lesnek felém egy-egy résen át, s mintha belenyugodtak volna abba, hogy ők a csúnyák, a vének, a sikertelenek.
A törtető szépek, sikerrel ingerlők a boldogság látszatával. Ismerem a magánéletüket. Legtöbb koldusként kezdte, de mindnek közös a meséje. A boldog könyvek csak abban különböznek a szomorú könyvektől, hogy az előbbiek szerzőit megvásárolta az önbecsapás.
Azt hiszem, az emlékiratok a legfontosabbak. Hiszem, a könyv emiatt jött létre. Az ember nem is a múlással akart dacolni, hanem a feledéssel. Az ősi sziklafalak, majd a templomok és sírok voltak az elsők, melyek őrizték, hogy valamikor itt élt egy dicső, igaz és fontos ember.
A későbbi emlékiratok mást mondtak el. Arról szóltak, hogy az ember miképpen ég el a szenvedély, a fájdalom vagy a röpke boldogság kétes lángjai közt. Az egész irodalom mintha kitakart mellkassal keseregne.
Egy útikönyv ismerősen köszön rám. Én is emlékszem rá. Arról beszélt, hogy egy férfi miként szelte át Ázsia pusztáit, mennyit éhezett, milyen betegségek döntötték le, s miféle szörnyűségeket evett, ha evett, miközben ellenséges törzsek, népek csatáztak körülötte, mészárolták le egymást. Aztán visszatért hazájába, s ráeszmélt, hogy mindez hiábavaló, hiszen legalább annyi nemes és igaz dolgot látott máshol, mint amennyit elveszejtett azzal, hogy elhagyta a hazáját.
Ahogy az alkony milliárdnyi fénycseppként bezuhog a szobába, arra gondolok, hogy az esti csendben majd miként fognak fecsegni, elmélkedni, pletykálkodni, dohogni, sóhajtozni, panaszkodni a könyvek. Miként ámulják át az éjszakákat, ahogy egykor a költő vagy az író tette, mikor kileste az embereket, akik az utcákon merengve és megkeseredetten ténferegtek.
A könyvek közt biztos lesz csúfolkodó és hivalkodó. S lesznek tűrök, lassan elrongyolódók százévnyi koldusságukat rejtegetve. Testükben háborúk, nagy tervek, végtelen emberi akarások, dicső tettek és tragikus kudarcok lobognak vagy éppen recsegnek kiábrándultan.
Olyan esendők és fennköltek, amilyenek az emberek az utcákon, hegyek közt, száguldó vasutakon, bolyongva az éjszakában. Mert a könyvek az egész emberi faj tükrei, ahogy otthonülő és házsártos öregúrrá válnak egyszer mindannyian, s néha igazat is szólva mesélnek rólunk, az emberekről. S bár nem a valóság igéit hirdetik, hanem a képzelgés opiumával vigasztalnak. S ha valamelyik mégsem tetszik, ne a könyvet hibáztassuk!
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
