 | | | 2025. július 19. szombat, Emília napja. Kalendárium | 
Kovács János István /1921-2013/
Varga Csaba /1945-2012/
Mácz István /1934-2024/
| | George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak....
| | Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte....
| | Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk. 1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik. ... | | Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.
Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában). ... | | Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését. ...
| | Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani. ... | |
"... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta... ...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." ... | | "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről." ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
A könyvek élete | | 
Nemrég egy barátom az igen csinos könyvtárába vezetett be. Díszes polcokon szép és ifjú könyvek sorakoztak, ahogy az első bálozós lányok a nyitótánc előtt felsorakozva. Volt bennük, ahogy azokban is némi önelégült fölényeskedés. Szemben velük, mint katonák az uniformisuk szigorával a tudományos könyvek sorakoztak. Némelyikük ki is hízta az egyenruháját, s ahogy a könyvtest megnyílt, mintha meg is roggyant volna, mint valami vén veterán. A felületes szemlélő talán észre sem veszi, hogy a könyveknek legalább van annyira társadalmi életük, mint magánéletük. Vannak könyvek, melyeket szégyellnek a tulajdonosuk, s ha vendéget hívnak, hátrébb rendelik őket egy sorral. Aztán titkos találkozókon újra előkerülnek, hogy az éjszakai olvasás meghitt csöndjében ismét találkozzanak az olvasójukkal. Kényes és titkolt kapcsolat ez, olyan, mint amikor az olvasó jól nevelt polgárnak mutatja magát, miközben titkos szeretőket tart. És vannak a gazdagon öltöztetett üresfejűek, a talpig díszbe csomagolt semmítmondások lexikonméretű pocakkal. Úgy viselkednek, mint a korlátolt banktisztviselők, üresfejű államtitkárok vagy az országos tanfelügyelők. Szinte megkísértik az életünk bosszantó pillanatait. A verseskötetek mindig félszegen sorakoznak egymás mellett. Különösen az első kiadások, melyek olyan vékonyak és kiéheztetettek, mint egykor a szerzőjük, aki egy fűtetlen szobában az éjjeli lámpa sápadt fényköréből álmodta a lapokra a szómágia varázslatát. Aztán az „összes költeményei” felirat alatt ezek is meg- és elhíztak, s inkább könyvkereskedői szokásokat vettek fel kövéren és önteltté válva. Hol vannak már azok a régi álmodozó poéták, akik a Tisza- vagy a Duna-parton merengtek egykor? Esetleg Párizsban, Velencében vagy az Akropolisz unalmasan lenge romjai alatt. A nyelvkönyveket sosem szerettem, azok mindig lekezelők. Ellenben a szótárak közt olyan érzés fogja el az embert, mintha egy óvodába lépne. A szavak megbámulják a vendéget, fényes és kíváncsi tekintettel leselkednek, s ha megszoknak, hozzánk tódulnak, az emlékezetünkre csimpaszkodnak.
Egy régi mesekönyv megkopott fedelével szinte magához hív. Még elaggottan is szép, bár meglep, hogy a mesekönyvek is megöregednek. Ahogy a pufók, pirospozsgás arcú gyermekekből is egyszer megsárgult bőrű, ráncos, kopasz ember lesz görnyedt háttal és kellemetlen köhögéssel. Ahogy kinyitom, a könyv is öregesen viselkedik. Recseg, ropog, sóhajtozik, mintha néha köhentene is. Óvatoskodó kézírta levél esik ki belőle. Szinte egyidős a könyvvel.
Drága Annuska!
Tudom, hogy nem szabadna ilyet írnom tizenegyévesen egy tízéves lánynak, de én mégis leírom: Szeretlek. Kérlek, ne mutasd meg ezt a levelet senkinek! Még édesapádnak se! Édesanyádnak kiváltképp ne! Értesültem róla, manapság sokat betegeskedik. És ne beszélj senkinek se’ róla, rólam! Félek a csúfolódástól! Sokat félek így is a rossz jegyektől, az elsötétítésektől, a bombázástól, s attól, ha egyszer majd ideérnek az oroszok. Kérlek, szeress Te is! Nem vagyok rossz; azt hiszem, inkább jól nevelt és barátságos. Így gondolj rám!
Zoltán
Budapest, 1944. március 2.
Elgondolkodtat, hogy vajon Annuska rejtette ide a levelet, vagy Zoltán nem jutatta el annak a kislánynak, akitől szeretetet remélt. A gondolat gyermeki volt, hiszen bizakodott, hogy felnőttkéz nem nyitja fel ezt a karcsú gyermekkönyvet… Felkiáltójelek közt bukdácsoló a gyermeki szív megható vallomása. A két gyermek megöregedett, talán meghaltak. De mégis itt maradt a lényegük, az örök emberi vágy.
Vannak könyvek, melyek lepecsételt virágot őriznek, s találtam olyat, melyben pénz volt rejtve. Ma már értéktelen holmi, valakinek akkoriban titok és meglepetés. Nézem a könyveket, s egyre többet tudok meg az emberről. A szépnek tartott könyvek előretolakodnak, a bölcsek hátraszorulnak. Nyugodt csodálkozással lesnek felém egy-egy résen át, s mintha belenyugodtak volna abba, hogy ők a csúnyák, a vének, a sikertelenek. A törtető szépek, sikerrel ingerlők a boldogság látszatával. Ismerem a magánéletüket. Legtöbb koldusként kezdte, de mindnek közös a meséje. A boldog könyvek csak abban különböznek a szomorú könyvektől, hogy az előbbiek szerzőit megvásárolta az önbecsapás.
Azt hiszem, az emlékiratok a legfontosabbak. Hiszem, a könyv emiatt jött létre. Az ember nem is a múlással akart dacolni, hanem a feledéssel. Az ősi sziklafalak, majd a templomok és sírok voltak az elsők, melyek őrizték, hogy valamikor itt élt egy dicső, igaz és fontos ember. A későbbi emlékiratok mást mondtak el. Arról szóltak, hogy az ember miképpen ég el a szenvedély, a fájdalom vagy a röpke boldogság kétes lángjai közt. Az egész irodalom mintha kitakart mellkassal keseregne.
Egy útikönyv ismerősen köszön rám. Én is emlékszem rá. Arról beszélt, hogy egy férfi miként szelte át Ázsia pusztáit, mennyit éhezett, milyen betegségek döntötték le, s miféle szörnyűségeket evett, ha evett, miközben ellenséges törzsek, népek csatáztak körülötte, mészárolták le egymást. Aztán visszatért hazájába, s ráeszmélt, hogy mindez hiábavaló, hiszen legalább annyi nemes és igaz dolgot látott máshol, mint amennyit elveszejtett azzal, hogy elhagyta a hazáját.
Ahogy az alkony milliárdnyi fénycseppként bezuhog a szobába, arra gondolok, hogy az esti csendben majd miként fognak fecsegni, elmélkedni, pletykálkodni, dohogni, sóhajtozni, panaszkodni a könyvek. Miként ámulják át az éjszakákat, ahogy egykor a költő vagy az író tette, mikor kileste az embereket, akik az utcákon merengve és megkeseredetten ténferegtek. A könyvek közt biztos lesz csúfolkodó és hivalkodó. S lesznek tűrök, lassan elrongyolódók százévnyi koldusságukat rejtegetve. Testükben háborúk, nagy tervek, végtelen emberi akarások, dicső tettek és tragikus kudarcok lobognak vagy éppen recsegnek kiábrándultan. Olyan esendők és fennköltek, amilyenek az emberek az utcákon, hegyek közt, száguldó vasutakon, bolyongva az éjszakában. Mert a könyvek az egész emberi faj tükrei, ahogy otthonülő és házsártos öregúrrá válnak egyszer mindannyian, s néha igazat is szólva mesélnek rólunk, az emberekről. S bár nem a valóság igéit hirdetik, hanem a képzelgés opiumával vigasztalnak. S ha valamelyik mégsem tetszik, ne a könyvet hibáztassuk!
|
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
|  | |
Könyvajánló | | |  | |