Időközben ismét munkahelyet kellett váltanom, mert a közelben Gödöllőn, ahol eddig dolgoztam megszűnt a munkalehetőség, a Sony kivonult a városból. Egy volt Atheneaum-os kollégám, barátom, Bélus segítségével sikerült elhelyezkednem a Ringier- nyomdába, ismét Budapesten, 2006 januárjában. Svájci tulajdonú cég volt, ahol három országos napilap, a Blikk, a Nemzeti Sport és a Népszabadság készült többszázezres példányban, hatalmas tekercsnyomó offset gépeken. Ezek egyikén, a háromszintes, WIFAG 790-esen lettem papírműves-tanuló, ahol éjszakánként a Blikk készült 300000-es példányban, szigorúan nyolc órában, 40000 példány/óra sebességgel. Itt először éjszakás, majd délutános műszakban dolgoztam. Egy este, műszak vége felé, üres olajos hordót vittem be a raktárba, amikor megcsúsztam a síkos kövön, s nekiestem egy másik hordónak és felhasadt a szám. Üzemi baleset. A műszakvezető, úgy ahogy ellátott, s én felhasadt szájjal, hazavergődtem, sejtvén, hogy még az éjjel orvoshoz kellene menni. Jó anyám, kis híján elájult, amikor meglátott. Reggelig nem várhattunk, míg az orvos megnézi, ezért felhívtam az Ildit, vázoltam problémát, és megkértem, hogy vigyen át a kocsijával, a Kerepestarcsai kórház ügyeletére, ha nem gond. Nem volt. Elballagtam hozzá azon a hideg, havas februári éjszakán, s elindultunk a kórházba, ahol három öltéssel összevarrták széthasadt alsó ajkamat az ügyeleten. Míg a rendelőben foltoztak, addig ő az előtérben ült egy padon, kabátom az ölében, s várt türelmesen, mint egy jó feleség. Hazafelé az úton végig beszélt, helyettem is, mivel nem nagyon tudtam még válaszolni a kérdéseire abban az állapotban. Így kezdődött…

Balesetem után egy ideig száz százalékos táppénzen voltam, mivel üzemi balesetnek minősítette az illetékes bizottság az esetet. Ezt követően egy ideig még a cégnél dolgoztam, egyelőre még éjszakás műszakban. Márciusban felhívott az Ildi, hogy kísérném el Egerbe, ahol a lánya tanult az Eszterházy-kollégiumban, mert lesz valami koncert a hétvégén, ahová nem szívesen engedné el a lányát egyedül. Nem kellett kétszer mondania, hamar kötélnek álltam, mert tetszett nekem… Megbeszéltem anyával, a főnökömtől pedig két nap szabadságot kaptam, s így egy szombat reggel neki vágtunk kettesben kocsival az útnak. Isaszeg és Eger között autóval nincs túl nagy távolság, de azért volt néhány óránk végre normálisan beszélgetni. Ráadásul annyira nem is kellett sietnünk, mert a buli csak este kezdődött, ráértünk kora délutánig odaérni. Rövid pihenőt tartottunk Gyöngyösön, s reggeli után szétnéztünk egy kicsit városban, s azután folytattuk az utunkat és éppen időben megérkeztünk Egerbe. Ildi már nem először járt itt, s így pontban délután két órakor megálltunk a kollégium előtt, ahol már várt ránk Anna, s együtt folytattuk utunkat akkori barátjának, Istvánnak a szüleihez, ahol aznap estére szállásunk adatott. István Anna osztálytársa volt, s ártatlan románcuk akkor már nagyjából fél éve tartott. Értelmiségi család ígéretes, tehetséges ifjú sarja, édesapja neves jogász, édesanyja pedagógusként dolgozott. Ildi bemutatott nekik engem, mint egy kedves ismerőst, aki szívességből elkísérte őt erre az útra. Ez igaz is volt, mert kapcsolatunk csak pár órával később, a koncert után mélyült szoros barátsággá… Mindenestre érdekes találkozás volt a fiú szüleivel, akik különös, de mégis udvarias mosollyal fogadtak aznap délután.

Este az egri sportcsarnokban együtt lépett fel a Kárpátia, az Ismerős Arcok és a Kormorán. A tett színhelye közel volt a szállásunkhoz. A koncert este nyolckor kezdődött, de Anna már hat órakor elment az Istvánnal, hogy a barátaikkal találkozzanak a buli előtt, úgy hogy nem sok esélyünk volt arra, hogy hatékonyan felügyeljük őket az est hátralévő részében. Nem is nagyon volt erre szükség, tudtak ők már akkor is vigyázni magukra és egymásra is. Jómagam néhány koncerten voltam már azelőtt, de az Ildinek ez volt az első ilyen jellegű esemény az életében, s meg kellett győznöm előtte, hogy farmerben, kényelmes cipőben egyszerűbb az élet ilyenkor. A buli pontosan kezdődött, fergeteges volt, s amíg Annáék lenn a küzdőtéren bőszen pogóztak,  addig mi fenn a lelátón csendben összemelegedtünk Ildivel. Késő éjjel ballagtunk haza kéz a kézben, a fiatalok nem kis csodálkozására, s reggelre már egy pár voltunk. Ismét egy új szakasz kezdődött az életemben, talán egyike a legsűrűbbeknek…

Nagyon jól van az megalkotva, hogy az ember nem lát előre mindent, ami később történni fog majd vele, hiszen visszatekintve már tisztán látszik az út, amelyen végig kellett mennie. Amint fentebb említettem, a véletlennek ehhez vajmi kevés köze van, amint életünk lényegi történéseire sem vagyunk igazán hatással. Nagyon sok és súlyos tapasztalat erősítette meg ezt bennem, de azt kell mondanom, hogy minden úgy volt jó, ahogyan történt, bármennyi és bármilyen fájdalmas, vagy néha örömteli eseménnyel járt is.  Régi igazság, hogy semmi nincsen ingyen, s mindennek meg kell adni az árát, s ennek belátása, egyike a legnehezebb feladatoknak, de a jó hír az, hogy képesek vagyunk rá, s mindvégig velünk marad a jó remény, ami nélkül nem bírnánk ki.

Nem állítom, hogy jó anyámat felhőtlen boldogság töltötte el, amikor elmondtam neki, hogy ismét új nő lépett be az életembe. Volt korábban velem éppen elég gondja, balul sikerült kalandjaim miatt és komoly kételyei támadtak arra nézve, hogy rendes asszony már nem is nagyon áll szóba velem. Meg sem próbáltam meggyőzni arról, hogy ez most valami más, komolyabb és normálisabb minden eddiginél, kétségeit, aggodalmait nemigen tudtam eloszlatni semmivel, és már meg sem próbáltam elmagyarázni. Rezignáltan vette tudomásul, hogy ismét elmegyek, igaz, hogy nem Pestre, hanem csak két utcával arrébb, egy kétszintes családi házba. Együtt fogunk élni az Ildivel, s jövök, amikor csak tudok, nincsen elfelejtve senki és semmi… De ez már nem volt ugyanaz, valami megint megváltozott. Eddig csendben, kettecskén éltünk, Géza nevű farkaskutyánkkal és néhány macskával, s békés nyugalomban teltek napjaink és most megint minden megváltozik, egyedül marad… Ez kezdett sok lenni a gyönge szívének, ami akkor is csak engem féltett, s nem csupán magára gondolt. Akkor még mit sem sejtettem arról, amit ma már jobban megértek, de senki és semmi nem állíthatott meg, mennem kellett.

Új szerelem, régi mámor, gyorsan repültek a hetek, csodálatos tavasz volt. Közben megismerhettem Ildi özvegy édesapját, Józsi bácsit, aki ház alsó szintjén lakott. Már nyugdíjas volt, s jó anyámmal nagyjából egyidős lehetett, és hát a természetük is hasonlított egymásra. Olyan találkozás volt ez is, amelyre mind a mai napig jól emlékszem, mert az első pillanattól kezdve sajátos rokonszenv alakult ki közöttünk. Alig mutatkoztunk be egymásnak, máris úgy tudtunk beszélgetni, mintha már hosszú évek óta ismernénk egymást, s ez a későbbiek során egyre meghittebbé és bizalmasabbá vált. Ildi nagyon csodálkozott ezen, mert előttem az édesapja, zárkózott természete okán, senkivel sem került ilyen kapcsolatba.  Egyedül nekem ajánlotta fel, hogy tegeződjünk, amit neveltetésem, s a köteles tisztelet okán végül is nem fogadtam el, hiszen édesapámat és jó anyámat is magáztam. Kapcsolatunkon ez a tény mit sem változtatott, s ha lehet még komolyabbá tette.

Hamar kiderült, hogy hithű református családba kerültem, s Józsi bácsi a helyi gyülekezet egyik presbitere volt. Eljött az első vasárnap, amikor Ildiékkel együtt elmentem a helyi református templomba Istentiszteletre. Mivel katolikus családból származom, azelőtt még soha nem voltam református templomban, Istentiszteleten meg főleg nem. Bevallom volt némi bizonytalanság bennem, hiszen nem tudtam mi fog történni, s nem ismertem senkit sem, csak a lelkipásztort, a néhai nagytiszteletű Bajusz Árpádot, őt is csupán látásból. Ildi átsegített a kezdeti nehézségeken, hamar megbarátkoztam a templom és a szertartás puritán egyszerűségével, ige központúságával, s megismerhettem a gyülekezet tagjait is, akik hamar befogadtak. Istentisztelet után Árpád a templomajtóban kézfogással búcsúzott az atyafiaktól, néhány kedves szólva hozzájuk. Amikor kifelé menet mi is odaértünk, Ildi bemutatott neki, s mosolyogva, kézfogással búcsúztunk mi is egymástól. Ma már teljes bizonyossággal elmondhatom, hogy ez volt az a találkozás, amely mélységében és minőségében, máig hatóan, megváltoztatta az életem.

Ismét úgy tűnt, hogy kezdenek a dolgok ismét a helyükre kerülni körülöttem, bár jó anyám továbbra is fenntartásokkal viseltetett az Ildivel kapcsolatban. Én nem csodálkoztam ezen, hiszen korábbi viselt dolgaim rengeteg fejfájást okoztak neki, sokszor kellett talpra állítania, gatyába ráznia az életemet. Ildi is úgy érezte, hogy ideje találkozniuk egymással, hogy egymást egy kicsit megismerve eloszlathassa a félelmeit. Ezért meghívta egy vasárnapi ebédre jó anyámat, ahol szerencsére Józsi bácsi is ott volt, és sikeresen oldotta fel a kissé fagyos hangulatot. A hangulat ugyan némiképp feloldódott, de a két asszony nem került közelebb egymáshoz, annak ellenére, hogy Ildi és Anna mindent megtettek az ügy érdekében. Jó anyám látta ugyan, hogy jó helyen vagyok, és ez a helyzet, merőben más, mint amit eddig tapasztalt velem kapcsolatban, mégis nehezen vette tudomásul a tényeket, s kételyektől sötét arccal jött haza. Ma már jobban megértem, hogy miért…

Gyönyörű meleg május volt, csodálatos virágzó élet ölelt körül mindent. Bár még csak néhány hét telt el, úgy éreztem, hogy annyi idő után egy kicsit boldogabb vagyok, újra tartozom valakihez, aki szeret, s akit jó nap, mint nap viszontlátni. Ildi is kiegyensúlyozottabb, vidámabb volt, s derűsen indult reggelente dolgozni az iskolába, s Annával is rendben voltak a dolgok. Ám amint az lenni szokott, nem tartott sokáig ez a szinte már idilli állapot. Egyik reggel, amikor munkából jövet szokásom szerint beköszöntem a Józsi bácsinak, hogy megjöttem, s kitöltheti a kávénkat, senki sem válaszolt. Benyitottam a lakásba, ahol nagyon nagy csend fogadott. Nem szólt a rádió, mint eddig mindig, amikor érkeztem, a konyhában is rideg néma rend, az asztal üres, a kávéfőző is a helyén volt. Az utca felöli nagyszoba is üresen állt. Elindultam a kis szoba felé, ahol Józsi bácsi aludni szokott. Benéztem az ajtón. Az ágyon hanyatt fekve, barna öltönyében, kezét a mellkasán szabályosan összekulcsolva, sima arccal, lehunyt szemmel találtam meg öreg barátomat. Szóltam ugyan hozzá, de kezéhez érve mindent megértettem. Már hideg volt…

Senki sem volt otthon, Ildi dolgozni ment, Anna Egerben, s hát intézkedni kellett. Felvettem a telefont. Ildit hívtam elsőként, felüvöltött, amikor meghallotta a hírt, azután az orvost, aki félórán belül meg is érkezett, szinte az Ildivel egy időben, és legvégül jó anyámat. Annát az anyja hívta fel, aki kis híján megőrült a hír hallatán, mert rendkívül közel álltak egymáshoz a nagyapjával. Az ilyenkor szokásos hivatalos intézkedések józan sora után, nehéz és súlyos időszak következett. A búcsúztatóra összegyűlt az egész család, élükön az Ildi anyai nagymamájával, Ilonka nénivel. Fenn a hegyen a család férfi tagjai, s jómagam egy emberként álltunk a gyászoló nők mögött. Árpád búcsúztatta volt presbiterét a református egyház szertartása szerint. Jó anyám itthon gyújtott mécsest az emlékezetére…

Amint az lenni szokott, a változás minden előjel nélkül, váratlanul tört az életünkre, és sajátos kényszerpályára állította azt, s ezzel párhuzamosan sok minden kiderült, sok lepel lehullt, s pőrére vetkezetten állt előttünk egy ember élete. Öreg barátom nagy fájdalmakat, magányt, s lánya okán sok aggodalmat hordozott magában, egyedüli öröme az unokája volt. Soha nem tudta elfeledni és elengedni fiatalon elveszített feleségét, Ildi édesanyját, aki alig negyvenkét évesen lépett át lánya karjaiban az örökkévalóságba, még meglátva unokáját, Annát. A halála után Józsi bácsi nem nősült újra, nem keresett magának senkit, hű maradt felesége emlékéhez, aki után folyton vágyakozott. Ami miatt eddig kitartott, annak egyetlen oka a lánya és az unokája sorsa felett érzett féltés és aggodalom volt. Ildi házassága az Anna apjával jól indult, megszületett a lányuk, kétszintes, szép nagy házat is építettek, jó állásuk volt, s nem szenvedtek hiányt semmiben. Úgy tűnt, hogy minden rendben van, míg ki nem derült, hogy a férjének barátnője van. Elváltak, s a férfi elköltözött otthonról. Minden az Ildi nyakába szakadt, újra kellett kezdenie az életét, amelyben sokáig nem akadt állandó társa. A munkáját az iskolában jól ellátta, remekül tette a dolgát, kitűnő pedagógus volt, a diákjai és a kollégái is szerették, megbecsülték, s a lánya Anna is példásan helyt állt az egri kollégiumban. A magánélete viszont romokban hevert, kapcsolatról kapcsolatra hányódott, kereste, de nem találta meg azt az embert, aki kitart mellette, s aki mellett ő is kitartana. Józsi bácsit nagyon megviselte ez az állapot, féltette a lányát, s rengeteget aggódott érte. Beleszólása nem volt, nem lehetett, egy felnőtt asszony életébe, ezért sokat őrlődött magában. Amikor beléptem az Ildi életébe, szemmel láthatóan megnyugodott, valósággal megkönnyebbült, s néha még mosolygott is. Úgy érezte, hogy a lánya bennem megtalálta a megfelelő társat, akivel békében tudja élni az életét, s akit az unokája is elfogad. Még meg várt engem, mielőtt elindult volna a neje után arra a hosszú útra, ahová mindig is készült… Nem csupán rajtam múlt, hogy ez másképpen alakult.