2021. szeptember 18. szombat,
Diána napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Ötvennyolc perc
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Az utca a városfal tövében álmatag, csendes. A körbástyát elhagyva néhány pillanat után a Sétatérre ér. Szeretne leülni egy padra, úgy, hogy a dóm kőtömbjeire is rálásson és a tizenöt percenként megkonduló plébánia kis harangját is jól hallja, majd elmerülni egy könyv olvasásában, mintha birtokában lenne a végtelen időnek, ahogy gimnazista korában is tette, ha vasárnap délutánonként nem volt egyéb elfoglaltsága, és egy kötelező olvasmánnyal vagy Byron kötettel a kezében helyet keresett magának valamelyik padon. Akkoriban, miközben elmerült az olvasásban, mindig kialakult valamiféle megmagyarázhatatlan intimitás a tér és közte, és körüllengte valamiféle evangéliumi áhítat. Ez volt a fák, a park, a dóm együttes metafizikája. És ezért szeretett idejárni. Persze mára kicserélődtek a padok, az elmúlt évek alatt modernebbé váltak, de szerinte megtörik a tér harmóniáját, és hosszabb ideig ülni rajtuk pont olyan kényelmetlen lehet, mint rég. Hiába nyugalmas az idő, járókelőktől, autóktól csendes, kissé hűvös van ahhoz, hogy engedjen vágyainak, mert a zöldjüket még alig-alig kibontó gesztenyefák alatt most nem nyújt olyan látványt a tér, mint amilyet néhány hét múlva fog majd. Azt szereti, amikor a napfény beleszövi magát a fák legyező-lombjai alá, és melengető érzést nyújt a bőrnek. Ahogy a templomhoz közelít, majd megérinti a hatalmas kőtömböket, a jelentéktelenség, a törékenység érzése fogja el, de az is, hogy kicsit ő is a történelem része, hiszen ahogy hozzáér, eggyé válik a kővel, az anyaggal. A tornyok kettes és hármas ablakaiból kirebbenő galambok keringése az égen mutatkozó ideges felhőkkel óvatossá teszik. Ezért inkább tovább folytatja útját. Nyolc év körüli kislány a járdára színes krétákkal pillangókat rajzol, miközben elhalad előtte, megtorpan, hogy csodálhassa a gyermek munkáját. A lányka felnéz rá, összemosolyognak, majd újból a rajz fölé hajol, az egyik pillangó szárnyát satírozza épp, amely néhány pitypang között repdes, a másik pedig rászállni készül egy tulipánra. Kicsivel odébb másik rajz tűnik fel: ház kerítéssel, mellette gömb alakúra formázott fák, és mindezek előtt apró tavacska, ennek felszínén kacsa úszik, az ég abroszán pedig felhők, miközben előtűnik az elengedhetetlen, mosolygó napocska, s a szél egy fiú arcában materializálódik elevenné: épp felfúvódik, hogy tovább hajtsa a csipkeszélű felhőket. Még mindig a kislány rajzai járnak a fejében, amikor ráköszön valaki, egy határozott férfihang: "Szervusz, Éva!" Ahogy felemeli tekintetét, megismeri, Zoli az, akivel ugyanabba az iskolába járt, sőt egy évig ugyanabban a padban is ült, szőke haja elől meggyérült ugyan, de a kaján mosoly a régi. "Szia! Nem hiszek a szememnek! Jaj, de örülök!", mondja Éva, és hasonló, valóban boldog örömmondatok hangzanak el, szeme könnyes a meglepetéstől, összeölelkeznek, közben szelíden csók cuppan az arcokon. A néhány pillanatnyi tanácstalanság után döntés születik, hogy megisznak együtt valamit, így három perc séta következik a legközelebbi presszóig, két perc, amíg elfoglalják a helyüket és rendelnek, öt perc, amíg a pincér kihozza a két ásványvizet és két feketét, negyven perc visszaemlékezés az elmúlt tizenvalahány évre. Ebből Éva tíz percben kitér arra, hogy mire jut az ember, ha vállalja önmagát, amikor sikerül kizárni a félelmet a pillanatból, és amikor az elhatározás önmagába sűrűsödik annyira, hogy képes legyen dönteni. Éva szerint ezek a legértékesebb pillanatok az életben, mert ilyenkor a lánykából nő lesz, a nőből feleség (vagy épp fordítva, ahogy Éva esetében is történt), a nőből anya lesz, a fiúból meg férj, majd családapa, a kopott-szürkezakós öregember a parkban, csontkeretes szemüvegében gyűjteni kezdi legszebb emlékeit unokáiról, s közben ábrándosan a tejfehér semmibe tekint. Aztán a fennmaradó harminc percben a többiek felidézése, emlékek felelevenítése. Éva megállapítja, hogy akkoriban valahogy minden olyan egyszerű és magától értetődő volt, de mára minden elvesztette a ragyogását, mintha átmenet nélküli ellentét feszülne. Közben Zoli Éva térdét nézi (milyen jó nő lett ez az Éva!), s azt hiszi, hogy a másik ezt nem veszi észre. Egész idő alatt nem érintik meg egymás kezét, sőt inkább mindketten félszegek, a kávéhoz járó cukros zacskóból egy kevéske melléhull, a kiskanálról a kávé az asztalra cseppen, az ásványvizes pohár hangosabban koccan a márványasztalon, mint máskor, amit Éva a bennük lévő feszültséggel magyaráz, miközben a beszélgetés alatt egész végig fogva tartja egy emlék, amikor kettesben voltak az iskolai szertár félhomályában, és keresték Afrika térképét. Zoli meg akarta csókolni, de a bátortalan mozdulatot félbeszakította a szünet végét jelző könyörtelen csengő, úgy rebbentek szét, mint a galambok, amikor közéjük vetjük a kenyérdarabot. Ez után két perc, amíg úgy döntenek, hogy idejük lejárt, és rendezik a számlát, újabb öt perc örömkönnyek és fogadkozások, hogy majd keresik egymást, hiszen mennyi, de mennyi időt vesztegettek el, illetve öltek bele más, haszontalan dolgokba, csak a barátságukba nem. Befejezésül egy percben újabb összeölelkezés, majd „Szia!”, „Szia!”, és megy mindenki az útjára, tovább. Összesen ötvennyolc perc. Ennyi jutott egymásra tizenvalahány év után. Ekkor megfordul Éva fejében: lehet, hogy Zolit soha többé nem fogja látni az életben, és sajnálja, hogy annak a szertári jelenetnek nem volt folytatása. Vajon mekkora az esélye annak, gondolja, hogy ebben a százötvenezer lélekszámú városban, ez alatt a négy nap alatt, amit itt tölt, találkozik azzal az emberrel, aki talán valaha fontos volt, vagy lehetett volna számára? A járdák, mint az öregemberek arcai, régi idők kánikuláiban megolvadt aszfalt, a ráncok most mozdulatlanná merevedtek, még nem jött el az idejük, a nyári forróságban majd újra életre kelnek; balkonokon muskátlikat locsoló lányok, asszonyok; borbélyüzlet ollócsattogása, ilyen helyekről mindig kihallatszik a hajszárító vagy a bekapcsolt rádió, a televízió hangja; cipészműhely fanyar ecetillata, odabent, mintha megállt volna az idő, öreg suszter az orra hegyére csúszott szemüvegében félretaposott cipők fölött görnyed; parkok álmosító csendjére nyíló zsalugáterek, előttük gesztenyefák, platánok. Esni kezd. A szemerkélő tavaszi eső pillanatok alatt átszerkeszti az utcák, terek képét. Mintha valahol megnyomtak volna egy gombot, s attól a pillanattól kezdve felbolydul minden, új úti célok születnek a fejekben, lerövidített távolságok. Éva felhúzza az ernyőt, megszaporázza lépteit, gondolatai immár másfelé rendeződnek, s bár ezt már nem látja, a kislány rajzai is lassan a semmivé lesznek, ahogy egyre szaporodnak az esőcseppek.




Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007