2024. október 3. csütörtök,
Helga napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Eső 2.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



Egy társasházba vonszolta be a férfit a nő. Kis előkert, megfáradt, zsengén lombosodott fa ágaskodott az emeletig. Az esőcsatorna okádta a vizet, s a fák úgy prüszköltek, ahogy a város szokott, ahogy az élet szokott a nagy esők idején.

A házban villanyfény lobbant.

- Adja a kabátját! – mondta a férfinek.

A férfi kelletlenül, inkább szégyenkezve engedelmeskedett. A nő pedig gondos házigazda módjára a kabátot felakasztva egy vállfára, a kalapot kisimítva helyezte a vaskos fűtőtest fölé, az függönytartóra akasztva. Mikor visszafordult, a férfi olyan szánalmasan állt. Zakója átázott, kigombolt ingnyak alatt nem volt nyakkendő, a nadrág gyűrött volt, s a cipője szinte szétmállott.

- Tudja mit? Itt a fürdőszoba. Mindent vessen le. Teszek be ruhákat. Az apáméból… És van itt másféle is…

A nő a régi kis szeretőkre gondolt, a csalókra, akik elhagyták, de hogy megalázzák, itt felejtettek egy-egy inget, fehérneműt, egy pulóvert, melyet tőle kaptak karácsonyra. Már többször kiakarta dobni őket, de úgy volt vele, hogy egyszer még szükség lehet rájuk. Hát elérkezett az a bizonyos „egyszer”.

- Inkább elmennék – mondta a férfi egészen váratlanul.

- Maga megbolondult! Most, hogy végre biztonságban van.

- Nekem nem a fedél és a száraz ruha ad biztonságot.

A nő most nem válaszolt. Bolondságnak tartotta a férfi szavait. Törölközőt keresett. Egy szappant, s megtalálta az apja egykori papucsát.

- Most menjen be szépen a fürdőszobába, s hozza rendbe magát. Addig én csinálok valamit. Valami meleget, hogy ne halljon éhen. Gondolom, ma még nem evett. Még borom is van – kapkodott a gondolatai közt.

- A férfi bólintott. Ügyetlenül, mint aki ehhez a közönséges mozdulathoz nem volt hozzászoktatva. Ahonnan jöhetett, ott nem szoktak bólintani, gondolta a nő. Hirtelen a férfi kezére nézett, mely ápolt volt, talán túlságosan is az. Nem egy gyilkos keze. Inkább valami elkényelmesedett irodakukacé.

Miután a férfi valósággal és szégyenlős kisgyermekként bezárkózott a fürdőszobába, ő étel után nézett. Van még egy kis tortamaradvány fonnyadozó csokiöntettel. Egy kis sonka, kétnapos kenyér, mindenféle zöldség, mely a fogyókúrájára vásárolt össze. És tényleg maradt itt néhány üveg bor azokból a napokból, melyeken azt hitte, hogy szeret és szeretik. És nem itta meg, mikor tudatosodott, hogy nem szeretik, s magának meg kellett küzdenie a szeretetével. Aztán a férfire gondolt, aki a fürdőszobában van. Mennyire más, mint akikhez szokott. Bizonyára nincs autója, mely manapság olyan férfiatlan. Különben nem egy buszmegállóban ücsörögne, mint valami ázott ürge. S talán lakása sincs már, mert elüldözte egy nő. Egy feleség vagy szerető. Ez a férfi most egy kivert és elüldözött kutya, mely a rúgáshoz szokhatott, s a simogató kéz gyanakvóvá tette.

Miközben erre gondolt, felszelte a sonkát. Szép formásra, ahogy azoknak a másik férfiaknak tette. Szépen megtálalt, még evőeszközöket is tett az asztalra, a fehér abroszra, melyet ösztönös mozdulattal vett elő. Gyertyára is gondolt, de azt túlzásnak tartotta. Aztán mégis gyertyát gyújtott. Hármat is, mert az egy összetartozást jelentett volna, a kettő kettejüket, a három azonban közömbösséget sugallt.

A nő a maga szabados módján evett, míg a férfi kimért, megtervezett mozdulatokkal. Nem vizsgálták egymást, mégis érezték a másikban a különbségeket. De az eső, az óvatosan lobogó fények, a házra térdelő csend meghitté tette ezt a vacsorát. A nő arra gondolt, hogy valami halk zene jól jönne, esetleg táncolna, mert ez a férfi olyannak tűnt, mint aki gyengéd partner, akinek átengedheti a derekát. Bár az összekapkodott ruházat miatt mulatságos lenne az apja elhordott ingét, egy szeretője inkább viccesnek szánt pulóverén keresztül a vállára dőlni ennek az idegennek, ennek a nem annyira férfias férfinak. Mert ő jobban szerette azokat, aki nyersebbek, akikben a férfiasság még ösztönszerű, mint ezekben a keskeny kézfejekben..

- Mivel foglalkozik? – kérdezte váratlanul, mert zavarba jött attól, hogy a férfi észrevette az ő kutakodó tekintetét.

- Valamikor tanítottam. Ma már nem.

- És most?

- Itt, a postán dolgozom.  Amolyan segédmunka.

- Miféle?

- Kötegelek, ellenőrzök, pakolok, rendszerezek. Mikor mire van szükség.

- Mit tanított?

- Ez fontos?

- Igen, engem nagyon érdekel. Nem voltam jó tanuló, s most egy tanárral ülhetek egy asztalnál – mondta a nő, s mosolygott, mint egy kisdiák, akinek a fejét megsimogatják, s úgy érzi, mintha számítana valakinek, egy okos embernek, olyasvalakinek, akire felnéznek.

- Klasszika-filológiát. És még másféle dolgokat.

- Az micsoda? – kérdezte a nőt, noha hallotta már ezt a kifejezést.

- Régi nyelvek. Nem fontos – és most elmosolyodott a férfi.

Olyan szerethető, kissé önironikus mosollyal. Mintha szégyellené, hogy olyasmik rajzolják meg az életének apró ösvényeit, melyeket mások nem szeretnének még ismerni sem.

- És miért hagyta abba?

A férfi most minta visszatekintett volna néhány évnyire, a sors napos oldalára. Legalábbis ez a tekintet ezt sugallta a nőnek.

- Inkább a nyelvészet hagyott magamra. Úgy döntött, buta diák és még butább tanára vagyok a fontos dolgoknak.

- Ezt nem értem – felelte a nő megzavarodva ettől az együgyű paradoxontól.

A férfi kezébe vette a kistárnyérján lévő uborkát.

- Látja ezt? Mennyi bölcsességre ad ihletet ez a kis valami.

- Az csak egy uborka – mondta a nő mosolyogva.

- Keserű az uborka? Dobjátok ki./Tüskebokor van az úton? Kerüljétek meg./Mindössze ennyit kell tudnotok.

- Da azért ez még nem keserű – felelte zavartan a nő.

- Nem is erről írták ezt – nevette el magát a férfi.

Nem volt benne semmi lenéző. Inkább a jótékony egyszerűség felismerése volt ebben a nevetésben. Mert maga a gondolat is olyan nyilvánvalóan egyszerű volt. Majdnem ostobaság, de a férfi tudta, hogy a ’majdnemek’ a világ megtartó erői, melyek a világ össze nem illő eszméit vagy értelmetlenségeit végül is egymásba hajlítják.

- Miféle őrült ír efféléket? - kérdezte váratlanul a nő.

- Tapasztalt férfiú…

- Fogadjunk, valami ostoba költő. És a vers címe: az uborkaárus elégiája.

A férfi elnevette magát. Először és felszabadultan. A nevetése már nem is az együgyű párbeszédnek szólt, hanem az őszinteségnek. Annak a gyermeki őszinteségnek, mely nem veszi komolyan a komoly dolgokat.

- Nem, ezt Marcus Aurelius, a római filozófuscsászár vetette pergamenre – felet a férfi, s hosszan megbámulta a nőt, aki olyan kedvesnek tűnt fel előtte, s olyan magától értetődően egyszerű teremtésnek, mint a Marcus Aureliusi gondolat.

- Most ez nagyon tanárosan hangzott. Pfuj. Még a végén idehozza nekem az iskolát – mondta a nő tettetett ellenszenvvel.

- Semmi ilyesmit nem akarok – nevettek újra együtt.

A nő rácsodálkozott a férfi nevetésére. Még nem látott senkit így nevetni. Ilyen egyszerűen, ennyire okosan, és ugyanennyire szomorúan. Mindig érezte, hogy a dolgok két pólus között feszülnek. A hanggal együtt mérik ki a csendet, a sötét folt mindig egy világost takar el, a boldogság azért boldogság, mert jobban látszik, mint a látható fájdalom.

- Van nekem is egy verses kötetem – mondta hirtelen.

- Tényleg?

- Tényleg… Ne nézzen már le ennyire!

- Soha nem tennék ilyet.

- De nekem nem kell. Amik benne vannak, csak szépek. Olyanok, mint a virágok a konyhaasztalon. Két-három nap, és elfonnyadnak.

- De a versek sok év után is olvashatók.

- Bennem meghalnak. Elolvastam, s kimúlnak. Nem adnak semmit, hisz kint több minden van. Én jobban örülök a valóságos reggeleknek. Vagy az igazi tavasznak, melybe megmoshatom az arcom.

- Ezt nagyon szépen mondta…

- Nem versből tanultam – nevette el magát a nő.

- De akár le is írhatta volna egy költő…

Most a férfi nevetett. Még most sem felszabadultan, csak hirtelen jött eszméletvesztéssel. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy miért is van itt.

- Mindjárt hozom. És beleírom, amit maga olyan költőinek tartott.

Beszaladt a szobába. A kevés könyvből kiválasztotta azt a régit. Valami szép kis kötésű antológia volt szerelmes versekkel. Gyorsan beleírt, aztán eszébe jutott valami. Pénzt vett elő, s azt beletette középen, a lapok közé. Kis megtakarítása volt egy új cipőre. De eszébe jutott a cipők diktatúrája a nők felett, s már nem is tartotta ostobának és felelőtlennek magát.

- Itt van – adta át a férfinak, aki egyből bele akart tekinteni.

- Nem szabad! Csak egy valódi tavaszi nap. Mikor nem esik ilyen ronda eső.

- Rendben – mondta a férfi, majd megnézte a kabátját, mely szinte teljesen száraz volt. A könyvet belecsúsztatta a zsebbe.

- Én nem tudok magának semmit sem adni.

- Már adott. Nevetést. Ebből a házból úgyis ki van tiltva – mondta a nő, s hosszan kibámult az ablakon, ahol a nagy és loncsos fák megrázták magukat a széltől.

 

 

Éjfélre járt, mikor szeretkeztek. Nem úgy, ahogy a szenvedélyesek szoktak. A nő átengedte az irányítás jogát a férfinak, s ez az együttlét olyan szenvedélytelenségében is izgalmas volt, melyet a nő sosem érzett és élt át. Olyan volt, mint egy keringő, melyben végre nő lehet, s olyan fiatalos volt, mint az első, melyet még túl fiatalon és keresve a boldogságot élt át.  Rábízta magát a férfira, mert érezte, hogy valaki elvesztegette, eldobta, leselejtezte ezt a férfit, s az a benne maradt összes jóságot most egyedül neki akarja átadni. Ő pedig ki akarta űzni magából egy másik férfit, aki benne maradt, mint valami önkényes lakásfoglaló. De a teste nem lehetett szentély, csak olcsó konyha, kamra, lefüggönyözött hálószoba, melybe a hétköznapi gondok az ágy alá bújnak. Két ember hadakozott egy-egy másikkal, két megtalált szerető, két kifordított élethelyzet a jövőtlenség pillanatnyi aktusában.

 

Reggel lett.

Az eső elfáradt, s a tolakodó fények kaparászták az ablakot, a függönyt, a szomorú ujjak által vetett árnyékot. Mikor a nő feleszmélt, egyedül volt. Meztelenségéből is felébredt, de hiába kereste a férfit, az már nem volt a házban.

A ruhája eltűnt, a kölcsönruha pedig szépen összehajtva feküdt a fotelben. Mikor felöltözött, arra gondolt, hogy ez a férfi nem tehetett olyat, hogy egyszerűen lelépett.  Nem tűnt ilyennek. Talán elugrott a boltba, esetleg valahol cigarettázik. Az udvaron vagy az utcán. Bár nem érzett rajta cigarettaszagot. Hirtelen meglátta a sárban a sietős lábnyomokat, melyek eltűntek a vizes betonon.

Kerékpárra ült.  Nem gondolkodott, a kerékpározás volt a legkézenfekvőbb cselekedet. Arra gondolt, ha a pedált tapossa, kitapossa magából a tegnapot. Az éjszakát. És a reggeli kellemetlen ébredést.

Legurult a kis domboldali úton. Aztán egy kereszteződésnél elfordult. Egy bolt előtt hevesen vitatkoztak. Nem törődött velük, hiszen neki magával volt vitája. Közben eszébe jutott a tegnapi sorozatgyilkosos gondolata. Talán mégis az volt a férfi, de megszánta, s most sietősen távozott, mielőtt meggondolja magát.

Mikor kiért az országútra, rendőrautót látott az útszélén álldogálni. És négy-öt embert. Mikor odaért, az egyik felemelve a karját rákiáltott:

- Kérem, menjen innét!

Ekkor látta meg a férfit, ahogy fekszik az útszélen. Mint egy részeg, akit az önkívület néhány tántorgó lépés alatt ér. Néhány méterrel arrébb feküdt a könyv, melyet ő adott. Dulakodásnak nem volt nyoma. Valószínűleg nem a pénzért ölték meg. Csak a pénz vagy ékszer reményében.

- Kérem, forduljon vissza! – ismételte a rendőr erélyesebb hangon.

- Én ismertem őt! – mondta a nő, s hirtelen szédülni kezdett.

Mintha két kar megragadta volna, hogy ellökje. Akkor meghallgatták. Hárman állták körül, s ő elmesélte az ismeretségüket a nevetést, Marcus Auréliust és a szeretkezést kihagyva.

- Úgy tűnik, semmit nem vettek el tőle – mondta a rendőrtiszt.

A nő pedig arra gondolt, hogy ez a mondat milyen fájdalmasan ostoba. Hiszen tőle is elvették az életet.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007