2024. május 26. vasárnap,
Fülöp, Evelin napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Szerelmesek
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Szerettem őket látni.

Noha egykorúak voltunk, nem tartoztam közéjük. Vasárnaponként ugyanazon parkba jártunk, s néha, fel-feltekintve olvasmányaimból megbámultam őket.

Kamaszok voltak, abból is a legszebbek. A lány csupa aranyos szőkeség, a fiatalság könnyű ígéretével. A fiú is olyan volt, akit a magamfajta fájdalmasan irigyel, hiszen benne látja nemének minden erényét. Egyedül a természetre haragudtam, mely engem meghagyott csúf ifjúságomban. Mégis megtaláltam a vigaszomat a könyvekben. Nem az irodalom ezerszer újra felhasznált csillogásában. Inkább az emberi test érdekelt, hogy miért és minek születünk, mi éltet és mi az élet. Így lettem orvos.

Még gimnáziumba jártunk, ők voltak a legnépszerűbbek. Mindenféle különösebb tehetség nélkül végezték a tanulmányaikat. Mégis a sok tudósjelölt, későbbi bölcsész, jogász, mérnök szívesen cserélt volna bármelyikükkel.

Míg az orvosi karon komoly sikereket arattam medikusként, azalatt őket felszippantotta a gyár, a munkásszálló, majd a peremvidék lakótelepe. Így csak hóvégi vasárnapokon láthattam őket, ahogy szelíden andalogtak az árnyas ösvényeken abban a belvárosi parkban, ahova miattuk jártam.  Csendesen megbújtam, hogy ne vegyenek észre. Más nőkkel flörtöltem, hogy ne legyek feltűnő. Mögéjük bújtam és beléjük, de szeretni egyiket sem tudtam.

Első gyermekük halva született. A folyosón cigarettáztam, mikor egyik kollégám, egykori osztálytársam mesélte:

- Hiszen te ismered őket. Az a szép asszonyka.

- Talán. Az emlékezet kihagy.

- Ne bolondozz, hiszen mondtad, tetszik neked. És láttam, hogy utáltad a férjét. Persze, akkor még nem volt a férje…

És elnevette magát, majd magamra hagyott.

A temetésre elmentem. Mindketten sápadtan, reszketeg lábbal álltak, mint akiktől most venné vissza az élet mindazt, melyet oly’ könnyelműen adott. Az egész temetésen őket bámultam, ahogy egymásba kapaszkodnak. Mikor részvétet nyilvánítottam, erőtlen volt az érintésük, s a lány sírva borult a vállamra.

- Olyan jó, hogy eljöttél…

Néhány évvel később újra láttam őket. Az élet nyarában voltunk. Babakocsit tolva sétáltak boldogan és üdén.  Még mindig szépek voltak, de véznábbak, s a mosolyuk tétován bujkált az arcukban. Megismertük egymást, a lány messziről felém intett.

Egy este tétova, de mégis erélyes kopogtatásra ébredtem. A fiú állt ott olcsó kabátjában fázósan és köhécselve.

- Te orvos vagy, kérlek, segíts! – mondta, s én segítettem.

Az irgalom szállt rám, ahogy hosszan megbámultam ezt a gyereknyi apát a borzalmas gondjaival. Segítettem, még törvényt is szegtem. Nem furdalt lelkiismeret, egyszerre szerettem és szeretni akartam.

Aztán meghívtak a fiuk hetedik születésnapjára.

- Kár, hogy nem te vagy a keresztapja – mondta a lány, ahogy félrevont.

- Néha a barátság többet ér – válaszoltam.

Tízéves volt a gyermekük, mikor játszótársaival kimentek a homokbányához. Iskola után a régi laktanyaépületek közé jártak a szegény kölykök háborút és halált játszani. Őt elnyelte az egyik homokdomb, így halt meg.

Mint vezető orvos, én felügyeltem a boncolást. El kellett érnem, hogy tettlegesség legyen a halál oka, s a tettes ismeretlen maradjon. Különben elítélték volna őket gondatlanságért. Bűnhődésüket naponta láttam. És megkönnyeztem.

A lány keresett meg.

- Kérlek, nem kerülhet a férjem börtönbe! Te ismered. Tudom, hogy segítesz.

- Senki nem fog börtönbe kerülni – válaszoltam, és tettem, amit tennem kellett.

Egy este belebámultam a tükörbe. És láttam, hogy az a másik hosszan és értetlenkedve fürkészi az arcomat.

Késő nyár volt, mikor újra láttam őket a parkban. Két fázós veréb a fülledt délutánban. Néztem apró alakjukat, s olyan rideg volt e nyárvégi csend, mintha a fák tíz évet öregedtek volna, az ember pedig százat.

Nem ismertek meg, egymásba karolva haladtak el mellettem.

Este tíz is elmúlt már, éjszakás voltam, mikor jelezték, valaki keres.

 - Elhagytam a férjem. Máshoz nem fordulhattam. Csak hozzád – mondta a lány reszketve, az őszi esőtől átázva.

Otthon helyett csak szállást adtam neki. Túlórákat vállaltam, hogy minél kevesebbet legyek a házamban. Mikor hazaértem, leültem a szemközti oldal egyik padjára. Hosszan meglestem az ablakon keresztül a törékeny női alakot, ahogy hajlong az asztal előtt. Ilyenkor azt éreztem, hogy nincs jogom bemenni.

Így váltam én is otthontalanná.

A férje egy ideig naponta kereste. Egyszer-egyszer az ajtón is dörömbölt. Éjszaka órákig nem aludtam a lány sírásától. Rájöttem, egy gyermektelen anya véglegesen magára marad.

Pár nap múlva közölte, hogy visszatér a férjéhez. Néhány hónappal később eladtam a házam. Nélküle már nem volt az sem az enyém.

Tizennégy év telt el, mikor újra láttam a parkban. Késő ősz volt. Megismert, tétován ült le mellém. Mintha szégyenkezne. Csak ennyit mondott:

- Nem bírom már…

Elmesélte, hogy a férje egyre többet ivott, majd börtönbe került. A szabadulása után még kétszer.

Hosszan beszélt az elhibázott életükről. Aztán hallgattunk. Hallgattuk, ahogy az esőcseppek hangos dördüléssel hullanak a fákról a vastag avarra.

Váratlanul megjelent a férje. Először szavakkal támadt nekünk. Csendre intettem, próbáltam mindkettejüket megnyugtatni. De a férfi megütött. Fenyegetőzött, kiabált. Később könyörgött. Aztán kést vett elő, s az ereit a szemünk előtt vágta föl. Futni kezdett, mi ketten utána. Mikor összeesett, már alig élt. Nem tudtam megmenteni. Hagytam, hogy a nő ráborulva sirassa.

A temetés után hetekre eltűnt. Én pedig elfogadtam egy külföldi munkát.

Két év múlva tértem vissza. Mikor megérkeztem a pályaudvarra, azt reméltem, hogy vár. Hosszú levélben megírtam neki, hogy segíthetek az újrakezdésben, már anyagilag is megtehetem.

Régi lakásukon kerestem őt.

- Menjen ki a temetőbe! – mondta az egyik szomszéd.

A fejfa alig volt olvasható, de tudtam, négyük neve van ráírva. Mikor kisétáltam a parkba, hosszan bámultam az elaggott fákat, melyek egykor látták őket. Szürke téli délután volt a korán jövő est ígéretével. Már nem adott vigaszt, hogy szeretem.

                       ( Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007